Mindig veszélyes dolog egy nép kapcsán az „átlagról” beszélni, hiszen azt sem tudjuk megmondani, milyen egy „átlag magyar”. A holland Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján azonban egy ottani tévéműsor megpróbálta a lehetetlent. Mit ne mondjunk, elég érdekes kép alakult ki…

Sőt, lehet, hogy az érdekes nem is jó szó, a Hollandokk szerint kifejezetten vicces lett az Op zoek naar de gemiddelde Nederlander című végeredmény. Főleg, mert nem a fapapucs, tulipán, szélmalom sztereotípiák mentén készült.

„41 éves, ha férfi és 43 éves, ha nő. Családban él, 2 gyereke van, és sorházban lakik, hasonlóan a szintén sorházban lakó 10 millió honfitársához.

Nem dohányzik, viszont 7 liternyi tiszta szesznek megfelelő alkoholos italt iszik egy évben, amire 215 eurót költ. Ha bort vesz a boltban, akkor átlagosan 3,44 eurót ad ki érte. A hollandok 77 százaléka saját bevallása szerint nem ért a borokhoz.

Kis autója van, lehetőleg szürke. Mint a legtöbben, a hollandok is nagy autót – Audit, BMW-t, Mercedest – szeretnének, de a kimondott és ki nem mondott kálvinista értékeket és elvárásokat követve inkább nem feltűnő, egy kicsit unalmasnak mondható, használt autót választ magának.

Ezért állnak folyamatosan az eladási listák élén kis autók, és ezért van 2 893 229 szürke autó forgalomban Hollandiában.

Átlagosan 3,1 alkalommal megy el egy évben az Ikeába és 1533 eurót költ egy évben lakberendezési tárgyakra, illetve lakberendezésre.

Ennek a szenvedélyének nem csak a 13 Ikeában hódolhat, hanem a többi, összesen 1882 hollandiai lakberendezési boltban. Beszédes, hogy a 8 millió háztartásra 5 millió forgalomban lévő Ikea Family kártya jut.

173 ruhadarab lóg a ruhásszekrényében, amiből 50 darabot legalább egy éve nem vett fel. Ennek ellenére 46 darab új ruhadarabot vesz egy évben. Átlagosan 5,4 farmerje van egy holland felnőttnek, szemben egyébként az átlag amerikaival, akinek csak 2,9 darab.

522 állatot eszik meg életében. Köztük 490 csirkét, 27 sertést, 3 marhát, 2.5 bárányt. Bár azt hangoztatja, hogy egészséges, fenntartható és helyi ételt vásárolna legszívesebben, a gyakorlatban fontosabbnak bizonyul, hogy gyorsan be tudjon vásárolni és olcsón.

Egy átlagos háztartás egyébként 120 kg ételt dob ki egy évben, 400 euró értékben. Szívesen kísérletez más konyhák ételeivel, de csak akkor, ha azok egyszerűen elkészíthetők és kevesebb, mint 6 összetevőből állnak.

Ha főz, akkor 28 percet szán rá egy nap. Nagyanyáik egyébként még másfél-két órát főzőcskéztek naponta. 6 nap egy héten eszik húst - 100 grammot napi átlagban.

A medián jövedelme 2020-ban 36 500 euró volt, ami 2816 bruttót jelent havonta (vakációpénz nélkül számolva). A medián adat azért is beszédesebb, mert bár az átlag vagyon a sok gazdag miatt fejenként 182 700 euró (a háztulajdont beleértve, az adósságokat levonva), de a medián vagyon már csak 38 400 euró.

Hollandiáról beszélve megkerülhetetlenek a kerékpárok, amikből 22,8 millió darab van összesen, az évente átlagosan kerékpárral megtett megtett 880 km, és a büszkén hangoztatott adat, hogy a hollandoknak van átlagosan a legtöbb biciklijük világviszonylatban - 1,3 darab fejenként. Még az egy emberre kiszámolt átlagsebesség is elhangzik (15,8 km/óra).”

Ha érdekel az is, hogy boldognak tartják-e magukat, akkor irány az eredeti poszt!

Kórházi kaland Svájcban

Nyilván senkinek sincs kedve kórházba kerülni (mostanában pláne sem), még akkor sem, ha Svájcról van szó, mint Zuzzer esetében és még akkor sem, ha szerencsére nem kellett sokáig maradnia.

„Mivel hasonló panaszokkal – és a panaszkodásban magyar születésem miatt elég jó vagyok – kerestem fel párszor az utóbbi években az orvosomat, egyszer csak elege lett belőlem és azt mondta, hogy „Mösziő Zuzzer, most már járjunk és nézzünk a végére és mélyére a dolgoknak”.

Nos, arra nem igazán számítottam, hogy a szó szoros értelmében a mélyemre szándékozik nézni, tehát könnyedén behálózott és utána már nem volt visszaút, az egészségügy kerekei bedaráltak.

Nos, kaptam néhány időpontot, például meg kellett jelennem először Covid tesztre, nehogy megfertőzzem az egész kórházat. Ahogy említettem az egész folyamatot egy kisebb környékbeli intézményben bonyolították le, de ki kell minden horrorkedvelőt ábrándítanom, csak jó tapasztalataim vannak. Ahol ajtónak kellett lennie, ajtó volt, ahol embernek, ott meg ember.

Tehát először megvakargatták valami kis bottal az orrom mélyén megbújó oroszlánt és elemezgették egy darabig, majd másnap jött az sms, hogy negatív vagyok, mint az Antarktiszon az átlaghőmérséklet. (...)

Megkértem a drága cimborámat, hogy esetleg szállítson már el a nagy napon a kórházba, bár nem a menéssel volt a gond, hanem a jövéssel. Mint kiderült nem nagyon javasolták, hogy édes álmom után izomból beüljek az autóba, mert „nem biztos, hogy magamnál leszek.”. No, fasza, Zuzzer, ezek nem szarral gurigáznak, jó lesz itt akkor egy kicsit rákoncentrálni a túlélési vonalra!

Tehát a cimbi odaszállított a kórházhoz hajnalok hajnalán és én meg very bátran belecsaptam a lecsóba és bementem. Ahogy kell, minden az utolsó szögig leszervezve, kis listán nézték, hogy nem valami műkedvelő amatőr vagyok-e és mehettem is betegfelvételre, azaz csináltak nekem kis kártyát mindenféle infóval, egyből felraktak a karomra egy kis karperecet adatokkal, nehogy a lábamat amputálják le véletlenül. Azért elárulom párszor megnéztem, hogy jól írták-e oda latinul, hogy „belenézesziusz rögtönusz”, mert jobb elszaladni, mint megijedni.

Két nővért találtam a kéróban, akik vazze, hogy-hogy nem, már vártak rám; ezeknek sincs jobb dolga egy tetszőleges hértköznap, mint engem vegzálni reggel hatkor.

Kaptam kis szexi kék ruhát, bugyit, zoknit és mondták, hogy henyéljek nyugodtam, majd jönnek, ha a szerveimre szükség lesz. Mondjuk, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon rángattam az istrángot, hogy „vigyenek má!”, mégis jól esett, hogy a megérkezésem után 20 perccel már toltak valahová.

Nem vagyok szerencsére egy tapasztalt kórházjáró ember, így olyan Dr. House jellege volt a dolognak, mikor elözönlöttek a Michelek, Bernadettek és elkezdtek kínozni.

Mindenki szépen egyenként bemutatkozott, elég hihetően úgy csinált, mintha ez nekik nem egy n+1-ik nap lenne a naptárban és hevenyen érdeklődtek a kedves hogylétemet illetően.

Kisebb fennakadás volt a gépezetben, mikor erre azt mondtam, hogy „akár még a Kanári-szigeteken is inkább lennék, mint itt”, innen kezdve mindig úgy adtak át, hogy „mösziő Zuzzer, feltűnően nyugtalan”. (…)

Dimitri vazze erre belerakott a kézfejembe egy akkora branült, hogy majdnem elmentem sörért, utálom a tűket, erre nagyanyám kötőtűjével jött a csávó ismerkedni.

Betoltak a műtőbe, ahol meglepően sokan, vagy 8 ember ugrált körbe, újabb adag bemutatkozások, höhörészés, ilyenek, de valami galád rákapcsolt az anyagra, így egyszer csak arra ébredtem, hogy köhögök mintállat és ez nem esik jól.

Ott volt az ébresztős nővér, aki gyorsan leszögezte, hogy másfél óra elmúlt az életemből és hogy mindjárt jobb lesz. „Csak nyugodtam Möszjő Zuzzer, látja ott az órát, aludt egy keveset!” Olyan nagyon azért nem voltam jól, elég régen volt, hogy a hörgésre mint pozitívum tekintettem, de kezdtem visszatérni a tudatosan élők sorába. (...)

Azért valamennyire összekapartam magam és mehettem vissza a szobába, ahol feltűnően pisilés komplexusos emberek közé kerültem, azaz mindenki, a nővérek, az orvos, a másik fazon, akinek éppen az orrát szedték szét és rakták össze újra feszt budira küldött.

A zasszony ápolónő, így kissé képzettebb vagyok az átlagnál, mégse esett le, hogy ez a protokoll része, addig semmiképpen se engednek szabadon (ambuláns volt a beavatkozás), amíg hugyot nem virítok, meg nem eszem valamit dokumentálható formában.

Amúgy megint csak azt tudom mondani, hogy hiperudvariasak, kedvesek voltak, ha azt mondtam volna, hogy hozzanak egy kis anyagot, azt is kaptam volna, de nem használtam ki a kedvességüket.

Szal épülgettem felfelé, mentem a budira vagy hatszor mire lett valami, valamint jött az ebédem. Beszúrtam ide egy képet, hidegtálat kaptam grisoni szárított hússal, salátával, egyebek, szal jól tartottak.

Egyet viszont kísérleti alapon sikerült csak kipróbálnom és mondhatom, nem ajánlom senkinek. Ettetek már legókockát parasztosan? Nos, az úgy zajlik, hogy tetszés szerinti Zuzzer gyanútlanul betárol egy fél lovat a szájába, forgatja, ízlelgeti, majd... lenyeli. Nos, egy tized másodperc, valamint a záróizmaim csodálatos ereje tartott csak vissza attól, hogy ott helyben bebarnázzak. (...)

No mindegy, ártsetem ezen is, szal egy idő múlva mondtam a kedves nővéreknek, hogy maximális merci beaucoup, de innen én lépek. Gatya le, civil cucc fel, aztén léptem napnyugat felé.

Cimbi mint a metronóm jött és elszállított. Közben persze felfedeztem a kezdetleges svájci humor bugyrait, eccer csak szembe jött velem a kórház előtt elhelyezett tábla, ami a helyi busz megállóit részletezte.

Az első megálló a krematórium - mit nyeglészkedsz Zuzzer, legalább nem kell odáig se sétálni -, viszont a hatodik a bikiki próbahely. Ha nem halsz meg, kitárul előtted a világ és mehetsz bikinipróbára. Ezt mondjuk én kihagytam, lehet egy újabb Mihalik Enikő, akarom mondani Zuzzer Jenő veszett el a világ számára.”

A teljes írást itt találjátok.

Csak élvezni a létezést

Janekékkal folytatjuk az új-zélandi tájnézős, borozós kalandozást, méghozzá a Cromwell-Haast útvonalon, természetesen lélegzetelállítóan szép helyeken.

„Miután Queenstownban bevásároltunk, megvettük a reggelinek valót is, és átcsorogtunk a „shotover hídhoz”, ami egy kis zöld park mellett van, ahol le lehet kényelmesen ülni kajálni (van épített WC is!) és a táj is nagyon hangulatos, fotósoknak ajánlom. Piknikezni tökéletes. Érdemes lesétálni a folyó mederbe.

A következő megállónk NZ legöregebb hoteléhez vezetett Cardrona településén. Az ide vezető út gyönyörű hegyes tájon vezet át, és bárki, aki errefelé tart, készüljön fel arra, hogy sok a turista társ, és sokuk nem tudja mire való az index. Ha valaki hirtelen félrekapja a kormányt és elindul a szakadék felé, akkor esélyes, hogy csak félre akar állni fotózni.

Egyúttal, mivel a jobb oldalon vezetünk, fontos, hogy ha napsütésben valaki előttünk hirtelen elkezdi az ablaktörlőt használni, akkor esélyes, hogy indexelni akart, lassítsunk.

Jó pár helyen van nagyon szép kilátás és egész jól ki vannak táblázva a helyek. Mivel hegyi út, beszűkül egy sávra néhány helyen. Ha ilyen van, és mindenképpen félre akartok húzódni fotózni, akkor úgy tegyétek, hogy tutira elférjen egy kisbusz legalább mellettetek.

Cardronába érve (és bár ez csak a személyes vélemény) a hotelen kívül sok más látnivaló nincs. Viszont a hotel hangulatos, nagy épített kéményes tűzhely a közepén, finom kajákkal és sörrel. (...)

A hely állítólag NZ egyik legöregebb hotele, mindenesetre nagyon ikonikus látványt nyújt.

Gyors szusszanás, és mivel nagyon nem volt senkinek kedve iszogatni már indultunk is Wanakába. Ezen belül is a Rippon borászathoz.”

A sztori majd folytatódik, aki még több képre vágyik, az kattintson ide!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.