Mit szólnátok egy utazós, borozós, kajálós naphoz Új-Zélandon? Ugye, milyen jól hangzik. Még egy nem bezártsággal mindenkit az őrületbe kergető időszakban is, ilyenkor meg pláne…
Janekék éppen egy ilyen utazós, borozós, kajálós napot éltek meg, szerinte ez volt új-zélandi kiruccanásuk egyik fénypontja mind látvány, mind a gasztroélmények szempontjából.
„Reggel összevakartuk magunkat az előző napi sörözésből, reggeli / kávé és már úton is voltunk Dunedinből.
A Google térkép olyan 2 és fél órát ír erre a „kis kanyarra”, csak ugye ez nem számol azzal az esettel, amikor három fotós ül a kocsiban.
Mielőtt elindultunk a „szigetre” megállapodtunk, hogy megpróbáljuk a programokat úgy keverni, hogy mindenki megtalálja a magának valót, és természetesen, akárkinek is van kedve, akármit fotózni, akkor azt türelmesen megvárjuk (ez általában sikerült is!).
Több útikönyvben is írják, hogy ha az ember teheti, az ezen a környéken termelt gyümölcsöket ne hagyja ki. Ennek szót is fogadtunk. Nem kicsit volt meglepő számunkra a bizalom (vagy talán a kényszer?) ahogy a helyi farmok ezt intézték.
Az út mellett több helyen is vannak hirdető táblák, hogy „friss barack a következő elágazásnál”. Az út mellett aztán van egy kis sufni, benne 3 db nagy hűtő (senki sehol).
Az ember besétál, a hűtőből kiválasztja, hogy mi tetszik (mindenféle méretű dobozok vannak, $5-$10-$20 értékben az idénygyümölcsökkel) aztán van egy becsületdoboz, és egy bankkártya terminál, hogy fizetni tudj. Bevásároltunk, fotóztunk és már repültünk is tovább.
(...)
Utána gyönyörű hegyes-völgyes úton elkevertünk Cromwellbe. Itt a városba lévő behajtó úton van egy gyönyörű kilátó pont (Bruce Jackson Lookout), amit senki ne hagyjon ki!”
A teljes posztot pazar képekkel itt találod.
Túlélés
„Most már egy éve tart ez a nyomorult járvány, elég volt” – írta Vera és alighanem elég sokan érzünk hasonlóképpen.
„Ha igazán belegondolok, mi minden és ki mindenki hiányzik, valami olyan elemi vágyakozást és reménytelenséget érzek, mint talán még soha, úgyhogy nagyon igyekszem nem igazán belegondolni, és ha valaki utazós képet posztol, azt is gyorsan továbbgörgetni.
Sose gondoltam volna, hogy egy homokos tengerpart vagy egy buja zöld dzsungel képe ilyen irigységet tud ébreszteni bennem - persze, mert a járvány előtt én voltam az, aki ilyeneket posztoltam.
(Talán arra is jó lesz ez a vírus, hogy ezentúl jobban meggondolom, van-e értelme a becsekkolásaimnak azon kívül, hogy mások orra alá dörgölöm, hogy milyen fasza kis életem van.)
A túlélés (=a mentális egészségem megőrzése) érdekében erőszakkal koncentrálok azokra a dolgokra, amikre van hatásom, illetve amikre nincs, de lehet nekik örülni.
Néha nagyon nehéz, ilyenkor szünetet tartok az optimizmusomban és beengedem (vagy hát kiengedem) a fost, mert hiszek benne, hogy az az egészséges, ha az ember néha igenis dühöng.
Ez most egy ilyen pillanat. Kurvára elegem van, hogy nem lehet tervezni, hogy nem tudunk sehova se menni, hogy a munkába való visszaállás csak annyit jelent, hogy pontosan ugyanabban a lakásban fogok minimum napi 6-7 órát a gép előtt ülni, ahol az elmúlt szűk egy évet is töltöttem, hogy nem láttam az apukámat és az öcsémet augusztus óta és nem láttam a barátnőimet tavaly február eleje óta. Ezekből egyforma mértékben van elegem, a sorrend senkit se tévesszen meg.”
A teljes posztért ide kattints!
Otthoni oktatás Angliában
A Covid okozta bezártság egyik következménye, hogy a gyerekek kénytelenk otthon tanulni. Nagy-Britanniában az új mutáns és fertőzöttségi adatok miatt a kormány utolsó pillanatban, csak január elején közölte, hogy nem nyittatja ki az oktatási intézményeket. Hanna tapasztalatai következnek arról, milyen nannyként egy 6 és egy 4 évessel otthon.
„Nekem egy éppen 6 évesen van, aki a Year 1 évfolyamba jár. Illetve egy éppen csak 4 éves, aki ovis. Az első munkanapomon az évben az anyuka már várt: ezt komolyan kell venni.
Az otthoni iskola valódi oktatás és nekünk mindent meg kell tennünk, hogy a kislány tartsa a tempót és haladjon az anyaggal. Persze, hogy komolyan kell vennünk – zártam magamban, de még csak 6 évesről beszélünk. Nem az angol érettségije fog ezen a pár hónapon múlni.
Ilyen korban még nem kell nagyokat alkotni, az sem lenne gáz, ha semmit sem csinálna, mert bőven van ideje még behozni azt a tudást.
Az anyuka sokkal jobban ráparázott az egész dologra, mint én. Csak sajnos a saját paráját rám is átrakta szépen.
Elindult az otthoni suli és az anyuka még jobban stresszelt. Ha azt látta, hogy a kislány nem az asztalnál ül egész délelőtt és angolt, matekot gyakorol, tisztára bepörgött.
A gyereknek most iskola van, szóval 9-től 12-ig valamit folyamatosan csinálnia kell. Közben nekem meg ott volt még a 4 éves, akit le kellett kötnöm, illetve távol tartanom az asztaltól, hogy ne zavarja be a Zoom-hívásokat.
A 4 éves nagyon aktív fiú és vele hosszú sétákat szoktam tenni egy átlagos napon, hogy jól kifárasszam. Most meg be lettem zárva 2 gyerekkel délután 2-ig, hogy oktassak, lekössem a kisebbet és én se golyózzak be, miközben még a főnök anyuka sem tette egyszerűbbé a helyzetet.
Az első hét nagyon kemény volt. Aztán a második héttől anyuka belátta, hogy a kislánynak nem kell folyamat az asztalnál ülnie. Szükségünk van kert időre, egy kis megszakításra délelőtt.
Plusz rájött, hogy azzal, hogy 10-10 percekre lejön az emeletről „segíteni”, tulajdonképpen csak nehezebbé teszi a reggeleimet. Azokban a percekben a gyerekek kizökkentek abból, amit éppen csináltak és rajta lógtak, figyelmet akartak tőle. Majd se rám, se rá nem hallgattak, s csak rendetlenkedés lett a helyzetből.
Majd miután visszament az emeletre dolgozni, nekem kellett „lekezelnem” a szituációt. Nekem azzal tudott a legjobban segíteni, ha egész délelőtt nem láttuk őt, mert akkor tudtam jól haladni az órarenddel.
A 6 éves iskoláztatásához nem kell zseninek lenni, mert 40-ig számolni, 20-ig összeadni és kivonni nem egyetemi színvonal. Viszont az, hogy úgy segítsek neki, hogy tényleg megértse azt, ami történik, már kihívás.
Neki ez a 40-ig számolás teljesen új dolog és 20-ig összeadás sem olyan egyszerű, ha éppen most hall valaki életében először erről. A Zoom-hívások arra elegendőek, hogy egy-egy példát átvegyenek a tanárral.
Ahol mi némák vagyunk, nem kérdezhetünk, csak hallgatjuk, ahogy megoldják a példát. Aztán lehet otthon arra a logikára alapozva feladatokat megoldani egyedül. Sok sikert. És itt kerülünk, mi felnőttek/én a képbe. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a gyerek egyáltalán érti, mit kérnek tőle és hogyan. (...)
Mi volt nehéz? Egyben tartani mindent… végezni a szokásos tennivalóimat, mint általános rendrakás/tisztán tartás a gyerekszobában, nappaliban. Napi 3x étkeztetés. Felügyelni a Zoom-hívásokat, házikat.
Taposni a kislányt, hogy figyeljen már arra, amit éppen csinálnia kell, mert az otthoni környezet (játékok) és az öccse rendszeresen pillanatok alatt elvonta a figyelmét minden fontosról.
Majd 3 körül parkozást, játszóterezést levezényelni. Végül vacsoráztatás után mindent úgy elpakolni, mintha gyerek sem lakna a házban. (Apuka kényszeres rendmániás)
10 órát letolni, hogy 30 percet sem ültem a popsimon nyugodtan. Plusz az extra otthoni iskoláztatás felelősségét viselni magamon.”
A teljes írást itt találjátok, érdemes elolvasni.
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek