Saját ingatlant venni külföldön mindig hatalmas lépés a határátkelők életében, hiszen azt jelenti, hogy az ember hosszabb távra tervez abban az országban. Most nem ennek buktatóiról, hanem a szépségeiről lesz szó.
Négy fal és egy tető - nem lehet azt mondani, hogy Zitáék túl nagyra méretezett álmokkal futottak volna neki saját házuk megvételének - ráadásul egy gyönyörű helyen.
„A kis házban ugyan még nem lehetett lakni, mert több sebből is vérzett a történet. Mindazonáltal igazán szívünkhöz nőtt már az első pillanatban, a maga őszinte felújítatlanságában, persze tele kételyekkel…
Mindenesetre nekünk szívmelengető dolog Hollandia leghíresebb halászfalujában letelepedni, azaz egyelőre csak nagyokat sétálni a víznél, a kikötőben, a covidtól és a téltől kihalt turista paradicsomban...
Ülni a padon, a kövön, tradicionális sült tenger gyümölcseit és mindenféle sült, füstölt és nyers halakat nassolni, nézni a hullámokat, a hajókat, kavicsot dobálni, és élvezni a nyargalászó szelet, a végtelen vizet, s a végtelen csendet.
Sétálni a 80-100 éves holland kis házak között, szűk utcákon, keskeny kanálisok mentén, hidakon át, sokféle kacsák, hangos sirályok, kővé vált gémek társaságát élvezni… Megállni a téren egy percre kis főhajtással egy imára a Mária szobor előtt.
Az ékszerdoboz túlsó vége a kikötő, az árbócerdő már messziről látszik. Fantasztikus hangulata van minden lépésnek. Egy kedves mosoly ez a hely Hollandia térképén, vagy egy szerelmes ölelés.
Este 9-kor hazaértek az „ismerőseim” amszterdami ideiglenes lakhelyükre -munka után - ahol meleg volt, a papucsaik tele voltak csokival, s égett a kis porcelántemplomban a mécses az előszobában a földön. A vacsora illata belengte a folyosót, s az egész lakást.
Kívánságuk megvalósult. Ház megvan, szeretet is. S jövőre már a kémény is biztonságos lesz. Ugorhatnak rajta le a Péterek. Sok türelem, sok munka. De van ház, és van szeretet. Eljön majd gyorsan az az idő is, amikor a műfű is felgereblyézve várja a Mikulást.
Bizony nem mindenkinek adatik meg, hogy fedél van a feje fölött, és persze van, akit senki sem szeret. Nehéz nyugodtan aludnia. Gondoljunk majd rájuk is karácsony este!”
Így legyen – az eredeti posztot pedig itt találjátok.
Londoni túra
Sokan vannak úgy, mint Hanna, aki ment volna haza Londonból az ünnepekre, de erre idén nem sok esélye volt. Így aztán ha már maradni kényszerült, akkor talált magának egy szuper elfoglaltságot.
„December 15., kedd van. Karácsonyi finisben tartunk. A héten eljutottam arra a pontra, hogy teljesen beletörődtem, a Karácsonyt bizony itt töltöm. Ez egy ilyen furcsa év vége, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben minden Ünnep ilyen marad.
És ki tudja, talán pont oka van annak, hogy Londonban ragadok és valami fantasztikus Karácsony fog ebből kisülni. Majd két hét múlva már okosabb leszek.
A családomat ugyan nem látom, de a nem vérszerinti londoni családom, a személyek, akiket az elmúlt években megismertem és megmaradtak mellettem, itt lesznek velem. Rajtuk és a hozzáállásomon, meg persze csipetnyi szerencsén (égi áldáson) fog múlva, hogyan fog telni a 2 hét szabadságom majd. (…)
Említettem korábban, hogy tudatosan elkezdtem sétaútvonalat nézni. Mert ha már menni akarok, akkor lássak valami újat, legyen szerkezete a gyaloglásaimnak és ismerjem meg jobban Londont. (...)
A túránk Parkland Walk erdős részen indult. Ide egy metróvonalat terveztek anno, aminek kivitelezése abbamaradt. Itt-ott a kiépített peronok maradványai felfedezhetők. Egy szakaszon pedig a támfal megmaradt részét grafitik lepik el. A talaj földes és köves, eső után sáros.
A Parkland Walk a Finsbury Parkba fut bele, amin áthaladva egy patak mellett folytattuk az utunkat. Bokáig gázoltunk a sárban. A gyönyörű Timberland bakancsom első használat után mocskosul nézett ki rögtön. A patakot követve a West Reservoir nevű helyet értük el, ami kicsit hasonlít egy tavi vadrezervátumhoz, a maga egyedi élővilágával együtt.
Utána a Clissold Park következett, ami egy kis aranyos hely Londonban. Majd a Stoke Newington főutcája mentén haladtunk. Nagyon keskeny járda, ahol a karantén miatt minden hely csak elvitelre lehetett nyitva.
Kígyózott a sor és zéró távolságtartással passzírozódtak össze emberek a járdán. Így nyilván nem terjed a Covid, csak akkor, ha bent is ülnének a helyen (ironikusan mondva). Nem volt kedvem sehol sem sorban állni 15 perceket, pedig a kávézók és pékségek csábítók voltak az utcában.
Elértük az Abney Parkot, ami egy temető. Történelmi temető abból fakadóan, hogy 100 év és annál régebbi sírokra sem nehéz itt bukkanni, különféle sírkövekről és szobrokról nem is beszélve.
A Stoke Newington állomáshoz jutva indult a Capital Ring 13. szakasza. A folytatásban kultúrsokk ért. Ugyanis abban az utcában, ahol a séta folytatódott, egy zsidó negyeden át vezetett.
Hogy ilyen echte fekete hacukában, pödört haj elől és ilyen madárfészekre emlékeztető barna szőrme kalapban sétáltak az emberek az utcán. Volt egy férfi, aki egyik házból ki, majd kettővel odábbiba be.
Zsidó egyenruhában lévő arcok nyitottak neki ajtót. Egy iskolát is láttunk, aminek kapuira héberül volt kiírva valami. A járdán héber nyelvű magazint fújt a szél. Kilenc év londoni élet után is teljesen letaglóztam ezen a zsidó negyeden átmenve.
Végül szabadválasztásban a River Lea mellett haladva lecsorogtunk egészen az East India állomásig, az Olimpia parkot érintve. Húsz km-nél állt meg a lépésszámlálóm. Abszolút szép séta volt.”
A teljes írást (még egy sétával) itt olvashatjátok el.
Ömlik a szemét
Bali (és ezzel nincs egyedül) egyik legsúlyosabb problémája a szemét. Vagyis a szemét kezelésének finoman szólva sem 100 százalékos megoldása. Elsősorban a műanyag hulladék okoz problémát, mindenfajta egyéb szerves anyag viszonylag gyorsan lebomlik – tudjuk meg a Mindjárt Jövünk szerzőitől.
„Balin a turizmussal jelent meg a fejlődés, majd a jólét, és csak pár évtizeddel ezelőtt váltották fel a bambuszból készült hétköznapi eszközöket az egyszer használatos műanyagok.
A tönkrement bambusz pálcikákat, tányérokat, poharakat a helyiek egyszerűen bedobták a folyókba, patakokba, azok bevitték a tengerbe, majd azok a melegben gyorsan lebomlottak. Volt-nincs.
Sajnos ma is az egyszer használatos műanyagokkal gyakran ugyanezt csinálják. Ezért vannak tele a folyók és a tengerpartok zacskókkal, PET-palackokkal, két és fél deciliteres műanyag palackos/poharas vízzel. Két és fél deciliteres kiszerelésben is árulják a vizet! A csapvíz ugyanis nem iható.
Természetesen létezik valamiféle szemétszállítás Balin, van egy hatalmas lerakó a szigeten, de újrahasznosítás nyomaival csupán a reptéren találkoztunk, s kétlem, hogy ténylegesen újrahasznosulnának az ott szelektíven gyűjtött dolgok.
A tengerparton megjelenő szemét nemcsak a szigetről kerül a vizekbe, hanem jócskán Jáva szigete felől érkezik a tengeráramlatok szállításával, ugyanis Indonézia a második legnagyobb szennyező a világon, ha a tengereket nézzük.
Így válik egy lokális probléma - a szemétkezelés nem megfelelő szintje Indonéziában - egy globális problémává: a csendes-óceáni szemétszigetek létrejöttéhez, ami az óceán partján lévő összes országot érinti, és a mikroműanyagok miatt az összes embert, aki fogyaszt tengeri halakat. Hogy csak a legegyszerűbb összefüggést említsem.
Középtávon mindenképp ez Bali legnagyobb problémája, mert egy turizmusra épülő gazdaságban elképzelhetetlen, ha tonnányi szemét borítja a tengerpartokat, és úszás közben műanyag zacskókat kell kerülgetni.”
A teljes írást itt találjátok, érdemes elolvasni.
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek