oldaldobozjavitott.jpg

kozelet_hataratkelo_widget.jpg

Utolsó kommentek

Kívül tágasabb!

Gazdagisztán

2020. november 02. 06:30,  Földön innen, az Óperencián túl 18 komment

2020. november 02. 06:30 Határátkelő

Földön innen, az Óperencián túl

Nagyon érdekes kettős kalandra visz minket Péter, és tényleg nem túlzás a cím, hiszen ugyan mindkét történet a mi világunkban játszódik, de a két helyszín jobban talán nem is különbözhetne egymástól.

java.jpg

„A terepjáró lassan zötykölődött felfelé a meredek emelkedőn. Lámpáinak tompított fénye épp csak megvilágította valamelyest a földút előtte fekvő keskeny szegletét. Körülöttünk a néma a sötétség, felettünk a csillagok milliárdjai. Ilyen tisztán még sosem láttam azelőtt az éjszakai égboltot.

Eszembe jutott, ahogy kamaszként feküdtünk éjszaka a meleg aszfaltúton, és vidáman sörözve bámultuk az augusztusi eget hullócsillagokra vadászva. Ez a látvány azonban minden képzeletet felülmúlt.

A pillanat törtrésze alatt zsugorodtunk homokszemcsévé a fénylő csillagok lebegő, végtelennek tűnő paplanja alatt. A bíbor-lilás színekben úszó Tejút olyan kristálytisztán rajzolódott ki szemeink előtt, hogy a világűr szinte karnyújtásnyi távolságnak tűnt csak.

Őszintén, fogalmam sem volt arról, hogy hova tartunk. Az egyik társam tervezte az út ezen szakaszát, és csak annyit mondott, hogy bízzunk benne. Én pedig szándékosan nem kérdeztem utána a terv egyetlen részletének sem.

Váratlan fordulat

A monoton csendet egyszer csak furcsa moraj törte meg. A sofőrünk egyik percről a másikra közel-keleti imára emlékeztető sorokat kezdett kántálni. Előbb alig hallhatóan, aztán egyre hangosabban. Végül ijesztően kiabálva.

Pár pillanattal később az egyik utas vizespalackot próbált nyújtani a jól láthatóan zavarodott vezető felé, mire az egy váratlan mozdulattal durván kiverte a kezéből. A palack tartalma a szélrózsa ezer irányába fröccsent. Az utasok egy része hátrahőkölt a váratlanul agresszív mozdulattól, majd dermedt csend lett úrrá a kisbuszban.

Elhűlt tekintetek cikáztak csendben, és próbáltak menedéket keresni egymás kereszttüzében. A sofőr ideges hangnemben kántált tovább, és fejével előre-hátra bólogatva követte imája ritmusát.

Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy figyelme már rég nem az útra összpontosult. A hegyen felfelé vezető szűk, kacskaringós csapáson haladva ez hirtelen mindenkit nagyon rossz előérzettel töltött el. Egyik-másik utason szinte páni félelem lett úrrá.

Aztán a sofőr mellett ülő srác egyszer csak megelégelte, és egy kevéssé átgondolt ötlettől vezérelve megragadta a kormányt. A sofőr erre durván a fékre taposott, miközben elfojtott sikolyok hangzottak fel a hátsó ülésekről. A szívünk a torkunkban dobogott.

A következő pillanatban a sofőr kicsapta az ajtót, majd egyszerűen kiugrott az autóból. Rémülten néztük, ahogy az út melletti fűben fogja és hanyatt veti magát. Az agyunk minden erővel próbálta blokkolni, de a hallottakat képtelenség volt elnyomni. Azt üvöltözte, hogy „Allahu…Akbar”.

Erre feltehetőleg mindannyiunkban ugyanaz a keserű és horrorisztikus élmény sejlett fel: 2001. szeptember 11-e. Velőig ható félelem lett úrrá az autóban.

Sofőr delíriumban

A női utasok közül többen sokkot kaptak, és sírva fakadtak. Mindenki azonnal kimenekült az álló kisbuszból. A sofőr közben totális delíriumban vergődött, és üvöltözött tovább a fűben.

Úgy tűnt, teljesen és végevonhatatlanul megszállta valami felsőbb hatalom. Ekkor valaki hirtelen rávetette magát, és megpróbálta lefogni. A dühödt szorítás, ha lassan is, de hatni látszott, s végre valahára abbahagyta a kántálást.

Közben egyre-másra tűntek fel mellettünk az egyéb más kalandorokat szállító dzsipek, de szemlátomást egyik sofőr sem akart tudomást venni a történtekről. Sőt, igazából meg sem akartak állni.

Valaki aztán gondolt egyet, és minden mindegy alapon a következő közeledő autó elé lépett. A vezető káromkodva fékezett, és idegen nyelven üvöltözve integetett, hogy takarodjon el az útból.

Az utastársunk azonban addig nem tágított, míg a sofőr teljesen le nem húzta az ablakát. A feszült hangnemű szóváltásban nagy nehezen sikerült elhadarni, hogy mi történt velünk, és hogy azonnali segítségre volna szükségünk.

A sofőr egykedvűen vonta meg a vállát, majd hozzátette, hogy ő nem ennek a társaságnak dolgozik, és nem igazán tudja, hogy mégis mit tehetne értünk. Ellenben jelezte, hogy sietnie kell, mert a saját klienseit is időben a hegyre kellett juttatnia.

Végül sokadszori próbálkozásra sikerült valahogy meggyőzni, hogy legalább rádión jelezze a kollégái felé a történteket. Pár pillanat múlva intett, hogy hamarosan érkezik a segítség. Legyünk türelemmel. Nekik most azonnal tovább kell haladniuk.

A várva-várt segítség

Minden várakozással töltött perc egy keserves órának tűnt. Eközben a sofőrünk magába roskadva ücsörgött az árok partján, és tétován kortyolgatott valamit a flaskájából.

Hamarosan újabb fényszórópár világította be az elhagyatott földutat, és pillanatokkal később megérkezett a várva-várt segítség. Az új sofőrünk intett, hogy mindenki nyugodjon meg, pánikra nincs semmi ok.

Nevetve tette hozzá, hogy társa sikeresen beszipuzott közvetlenül az indulás előtt, és ennek volt köszönhető ez a kis „közjáték”. Ő sajnos egy ilyen figura. Gyakran oldja a feszültséget egy kis varázsfűvel – tette hozzá. Felejtsük el. De tényleg.

Az út további része síri csendben telt, mindenki annyira a történtek hatása alá került, hogy egyetlen további szó sem hagyta el a szánkat. Fél órával később az autó lelassított, majd egy tisztáshoz érve félreállt.

A vezető közölte, hogy innen gyalogszerrel kell folytatnunk útunkat. Mindenki kézhez kapott egy fejlámpát és egy gázálarcot, majd lassított menetben elindultunk tovább felfelé.

A mélán ásítozó holdfényben mindössze annyit érzékeltünk, hogy magasan voltunk és hogy valamelyest kevesebb volt a fa illetve az egyéb növényzet körülöttünk.

Ha lassan is, de némiképp megnyugodtak a kedélyek. Utunk hullámos hegygerinceken át vezetett. Olykor-olykor már apró kacajok is felhangzottak az erőltetett menetben.

Fura szúrós szag

Újabb félóra telhetett el, amikor a vezetőnk felszólított bennünket, hogy álljunk meg, kössük szorosra túracipőinket és tegyük fel a maszkokat. Már egy ideje fura szúrós szag terjengett a levegőben, ami a régmúlt ködébe vesző általános iskolás kémiaórák emlékét idézte fel bennem.

Lassan ereszkedni kezdtünk. Szinte csak az előttünk haladók fejlámpáinak fénycsóváját, és a közvetlenül a lábunk előtt heverő kisebb-nagyobb sziklákat láttuk.

Annyira összpontosítottunk, hogy nehogy félrelépjünk, és megcsússzunk a sziklákon, hogy hosszú percek teltek el, mire észrevettük a mélységben villódzó élénk kék színben pompázó fényeket. Teljesen szürreális volt, amit láttunk.

Többen megálltak és földbe gyökerezett lábakkal bámulták a távolban táncot járó titokzatos fényeket. A gázálarc alatt egyébként is furcsán lélegeztünk, és úgy éreztük, mintha csak egy idegen bolygóra érkezett felfedező misszió tagjai lettünk volna.

Kénbányászok

Pár pillanattal később elgyötörtnek tűnő, maszk nélkül felfelé mászó férfiakra lettünk figyelmesek. Egyszerű ruházatot és papucsot viseltek. Mély, szikár tekintetük és barázdált arcuk kegyetlen életmódra engedett következtetni. Vállukon egyenes rúd feszült, melynek két végén hatalmas kosár himbálódzott. A kosarak roskadásig voltak pakolva valami furcsa, sárgás színű kőzettel.

Bányászok voltak. Naponta két-három fordulót gályáztak a hegyre fel és le, hogy családjuknak enni adhassanak. Egy-egy forduló nagyjából 2-3 órát jelentett. A kosaraikban pedig alkalmanként akár 40-45 kilogrammnyi ként is cipeltek.

A kén kilogrammján nevetségesen olcsón, mindössze $0.05 amerikai dollárnak megfelelő áron tudtak túladni. Egyes kozmetikai cégek gyakran használnak fel ként a különböző bőrregeneráló készítményekhez. Az itt fellelhető különlegesen tiszta ásványért pedig szó szerint sorban álltak a világhírű márkák képviselői.

A bányászok átnedvesített ruhával próbáltak védekezni valamelyest, de tisztességes arcot védő maszknak híre-hamva sem volt. A belélegzett mérges gázok lassú és keserves halált prognosztizáltak.

A bányászok várható élettartama ennek megfelelőlen megdöbbentően alacsony, mindössze 35-40 év volt. Lesújtóan szomorú momentuma volt az útunknak, ahogy pár órával később mosolyogva pózoltak a túrázók kamerái előtt egy kis aprópénz reményében. Ezek után talán nem meglepő, hogy a világon semmi őszinteség nem volt abban a mosolyban.

Lépteink kezdtek szépen lassan egyre inkább elnehezülni. A szivárgó füst mázsás lepelként borult ránk. A villódzó fények ködön átszűrődő kavalkádjában az emberek olykor meg-megbotlottak és lehuppantak a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető „kőszőnyegre”.

A levegőben lebegő finom por lassan, de biztosan borította be ruházatunkat. A látvány azonban minden apró-cseprő kellemetlenséget háttérbe szorított. A mélyről repedéseken át előtörő magas nyomású gázok közel 600°C fokon izzottak a szemünk előtt.

A lángnyelvek olykor 3-4 méter magasra is felkúsztak a koromsötét éjszakában. A világ legnagyobb egyedülálló kék fénnyel égő kénmezőjének peremén álltunk.

A felismeréstől szinte kővé dermedtem

Hamarosan az éjszakai égbolt halvány bíbor színekbe borulva kezdte jelezni a közelgő napfelkeltét. A sziklák körül kószálva halk morajlásra lettem figyelmes. Pár lépéssel később megpillantottam az elmosódott holdfény reszkető tükörképét a lágyan hullámzó víztükör felszínén. Egy tó partján álltam az épp csak hasadni készülő hajnal küszöbén.

A közelben egy magas kiálló szirt körvonalai rajzolódtak ki a csendes félhomályban. Felmásztam és kiálltam az egyik szegletére, amit még kellően biztonságosnak véltem. Minden idegszálammal éreztem, hogy ez az éjszaka tartogat még valamit számunkra. Az előadás utolsó felvonása még ott lapult a “függöny” mögött.

A felkelő nap első sugarai álmosan törtek utat a tó felett megülő kísértetiesen gomolygó ködön át. Percről percre rajzolódtak ki szemeink előtt a mindannyiunkat körül ölelő magasba törő hegyormok. A felismeréstől szinte kővé dermedtem. A meglepetés ereje tonnás súlyokkal nehezedett a vállaimra.

Gázmaszkjainkat szinte szinkronba csúsztattuk le arcunkról, és hirtelen mindenki elcsendesedett. A mellettem álló idős japán házaspár hölgy tagja úgy szorította férje karjait, mint talán még soha életében azelőtt. Teljesen elvarázsoltan, csillogó szemekkel bámult a messzeségbe.

A Mount Ijen vulkán kráterében álltunk Jáva szigetén, Indonéziában. A világ legnagyobb élénk türkiz színű, savas tavának partján. A szivárvány ezer színében tündöklő ködből méltóságteljesen előbukkanó vulkanikus táj nem evilági látvány volt. Soha életemben nem éltem még át ehhez fogható lenyűgöző napfelkeltét.

*****

Acéldzsungel

A nyúzott metró hirtelen és éktelen nyikorgással fékezett le. A pillanatokkal később elhúzódó ajtón alig tudtam kilépni a szembejövő emberáradat váratlan ellentámadásában.

A megálló koszos szürke falain félszegen nyújtóztak a különböző rap-idézetek, melyeket a lelkes és végtelenül kreatív helyi graffiti „művészek” hagytak – kérdezés nélkül – az utókorra.

A bejáratnál beszűrődő nyári napfény padlóra vetett és vidáman cikázó árnyékait látva egyre szaporábban szedtem a lépteimet. Az ajtó automatikusan kinyílt, és pillanatok múlva kiléptem a fojtogató hőségbe.

Az ott fogadó látványtól azonban kis híján elszédültem. Egy pár lépésre álldogáló magányos postaláda szolgált akkut támaszomul, megmentve engem a megfelelő pillanatra keselyűként lecsapó rosszindulatú tekintetektől. Nézd már. Szegény nyomorult vidéki gyerek. Hát elszédült a betonon…

Beany Johnny and the sky-high haricot. Babszem Jankó és az égig érő paszuly. Ez jutott hirtelen eszembe, ahogy a feltekintettem a Frank Gehry világhírű építész által tervezett homlokzatán organikus csavarokkal operáló felhőkarcolója, a Beekman Tower mellettem tornyosuló, észveszejtően magas sziluettjére.

Soha nem láttam még ehhez fogható méretű épületet élőben. Ahogy körbenéztem a többi égbe törő toronyház acéldzsungelén, megbizonyosodtam arról, hogy igaz a mondás. Az emberiség számára a határ tényleg csak a csillagos ég.

A nagy dobás a helyszínen

Volt valami szürreális abban, hogy épp két héttel korábban fejeztem be Michael Lewis – The Big Short (A nagy dobás) című könyvét, amely a 2008-as gazdasági világválságot megelőző időszak történetét meséli el több jelentős New York-i banki elemző és pénzügyi szereplő szemszögéből.

A könyvet őszintén ajánlom mindenki figyelmébe, de ha idő szűkében lennétek, akkor a belőle készült mozifilm is elég tartalmas és szórakoztató. A Big Short egy hihetetlen sztori azokról a banki spekulánsokról, akik jókor olvastak a sorok között, és rádöbbentek, hogy az amerikai hitelezési rendszer órái meg vannak számlálva.

A pénzvilág egyes résztvevői pár rafinált húzással olyan irányba terelték a kötvénypiacot, amibe kódolva volt minden idők legnagyobb gazdasági bukása. Pár elemző észrevette a repedéseket és elkezdett nagy tételben biztosításokat kötni (“short”-olni) a közelgő bukásra. A nagy kérdés igazán csak a mikor volt.

Azok az elemzők, akik a végsőkig kitartottak az elveik mellett, a válság kitörésével azonnal dollármilliomosokká váltak. A többi pedig már történelem.

A könyv fantasztikusan adja át az egyre növekvő nyomást, ahogyan az idő múlásával minden egyes szereplőnek egyre hatalmasabb veszítenivalója kerekedik és mindenki pattanásig feszült idegekkel várja, hogy mikor borul az a bizonyos első dominó.

A sztori hol intenzív, hol impulzív, hol szájbarágós, de a sok száraz pénzügyi és gazdasági részletezés ellenére is hihetetlenül izgalmas és lebilincselő. Nem mellesleg egy nagyszerű pénzügyi tanóra nekünk, egyszerű közembereknek is.

Most pedig ott álltam a Wall Streeten annak a Deutsche Banknak az épülete előtt, amely anno nyakig sáros volt a válságot kirobbantó kötvény-trükközésekben.

Lélektelen robotok

Az egyik beugró épületrész árnyékából hosszú percekig bámultam az előttem elsuhanó bankárok sokaságát. Mindenki rettenetesen igyekezett, mert gyorsan-hamar pénzt kellett csinálni, amit aztán a nap végén platós dömperrel hazahordhatott.

Az igazat megvallva egy rakás lélektelen robotnak tűnt. Lelki szemeim előtt pár pillanatra megjelent a Mount Ijen bércein kosaraiban mázsányi ként cipelő indonéz bányász.

Ott bandukolt a szemközti oldalon, amíg egy láthatóan stresszes bankárba nem botlott, aki épp a kávéautomatát átkozta kegyetlenül a halántékán kidülledő ütőerekkel, amiért elnyelte másfél dollárját.

Láttam, ahogy a bányász félreáll, leteszi a kosarait, majd a zsebeiben hosszasan kutakodva elővesz egy marék aprót, és átnyújtja a bankárnak. Amaz rögtön be is szórja a gépbe, majd diadalittasan marja el a kávéként aposztrofált forró, barnás löttyöt az automata kiadónyílásából. Mire halvány mosollyal és csillogó szemekkel megszólal a bányász: „Kedves egészségedre barátom. Egy kis ként kérsz bele?”

Pár órával később a Rockefeller Center 70. emeletéről bámultam elhűlve Manhattan végeláthatlan beton-, acél- és üvegtengerét. A távolban az Empire State Building méltóságteljes öreg hölgyként tekintett körbe a világra, miközben a Chrysler Tower fodros csúcsával tisztelgett Amerika előtt.

A Brooklyn Bridge pedig olyan természetes eleganciával ívelt át az East River szikrázó víztükre felett, mintha az örökkévalóságnak építették volna.

A Central Park körüli kiadós séta közben vetettem egy pillantást kívülről a Guggenheim múzeumra, majd tettem egy kis kitérőt a közeli Metropolitanba is. Aztán elindultam visszafelé. Még hátra volt egy nagyon fontos megálló. Egy újabb múzeum.

2001. szeptember 11.

A föld alatt húzódó elképesztően hatalmas termeket járva nem tudtam nem átérezni, milyen lehetett az a kora őszi nap 2001. szeptember 11-én itt, New York közvetlen szívében.

A közel 7-8 méter magas félelmetes vastagságú acél pillér borzalmasan megtekeredett torzója úgy tekintett rám a csendes félhomályban, mint egy halálos sebet kapott és végleg megtört katona a harcmezőn.

A falra függesztett kijelzőkön az akkori keserű felvételek peregtek. Rengeteg olyan is, ami egyébként nem jelent meg közvetlenül a médiában. Ha emlékeidben még él, milyen hihetetlen és megdöbbentő volt tévén követni a tudósításokat 20 évvel ezelőtt, akkor ezt itt a helyszínen végignézni egész egyszerűen egy leírhatatlanul fájdalmas és mélyen megérintő „élmény”.

A közzétett rengeteg személyes emlék és történet sokkal őszintébb és emberibb közelségbe hozta a tragédiát. Hirtelen minden idegszáladdal átérzed, milyen lehetett a felismerés a 93. emeleten, hogy innen bizony nincs kiút. Soha többé nem láthatod a szeretteidet.

Aztán elképzeled, ahogy a tűzhaláltól rettegve kimászol az ablakon és lenézel a szédületes mélységbe. A lábaid elgyengülnek, érzed, ahogy a szél süvít körülötted, majd behunyod a szemed és ugrasz.

Ahogy kiléptem a múzeum ajtaján, forgott velem a világ. Annyi félelmetes impulzus ért, hogy egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a látottakat. Felettünk épp egy gép húzott el az égen, a képzeletem pedig akarva akaratlanul „tovább játszotta a filmet” és hirtelen magam előtt láttam, ahogy a pilóta elmormolja az utolsó imáját, és Allah nevében könyörtelenül a közeli felhőkarcolóba irányítja a gépet.

Hallottam, ahogy az emberek sikoltoznak, és hatalmas fémdarabok hullanak az égből. Szinte éreztem a morajlást a lábam alatt, ahogy az épület szerkezete megadja magát, és a felső szintek őrült sebességgel kezdenek zuhanni az alattuk lévőkre.

Végül meg kellett ráznom kicsit a fejem, hogy valahogy el tudjam hessegetni képzeletem gonosz “szüleményét”. Pár lépéssel odébb azonban az egyik letaglózó élményt rögtön követte a másik.

Az egykori ikertornyok helyén fekvő Ground Zero földbe süllyesztett vízzel teli mesterséges krátere, és mellette az új One World Trade Center felhők fölé nyúló, a lemenő nap utolsó sugarait büszkén tükröző üvegsziluettjének lélegzetelállító kontrasztja.

A mélybe süppedő keserű múlt, a felszínen pezsgő hétköznapi jelen és a szebb jövőt sejtető égbe mutató „iránytű” váratlanul az élet körforgásának félreértelmezhetetlen szimbólumaiként tárultak elénk.”

Ha szívesen olvasnál még Pétertől, látogass el az oldalára.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.

Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on!
Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted,
azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com

Címkék: Indonézia Egyesült Államok Jáva

A bejegyzés trackback címe:

https://hataratkelo.blog.hu/api/trackback/id/tr9316267916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dikusz. 2020.11.02. 14:50:48

Nagy hiba volt bezárni az OPNI-t. De ezt a posztot olvasva, még nagyobb hiba volt nem újra megnyitni....

fhdgy 2020.11.02. 15:06:39

@SzZoole: Hát a nyomasztó dolgokat!

SzZoole 2020.11.02. 15:15:19

@fhdgy: miért, ki keresi a nyomasztó dolgokat? Én biztos nem :-)

puhacica 2020.11.02. 15:18:17

az elso eleg jol sikerult, mintha egy regenybol lenne egy ajanlo

fhdgy 2020.11.02. 15:23:06

@SzZoole: Golf azt írta a posztról, hogy nyomasztó. Te egyetértettél, tehát úgy vettem, hogy Te is nyomasztónak találtad.

Én a poszterre értettem, hogy keresi a nyomasztó dolgokat.

Nem jött át?

SzZoole 2020.11.02. 15:28:46

@fhdgy: ja a poszt nem tudom miről szólt.

Az első két bekezdést elolvastam de olyannak tűnt, mint egy Leslie L. Lawrence fantázia regény, így nem olvastam végig, mert nem kötött le.

Golfal mindig egyet értek :-)))

Csodabogár 2020.11.02. 16:17:13

Nekem egyáltalán nem tünt nyomasztónak. Ahhoz képest, hogy most már majdnem teljesen sötét van délután 4-kor, direkt üditő olvasmány.

Golf2 2020.11.02. 19:20:39

"egyáltalán nem tünt nyomasztónak". Bekattant muszlim,megnyomorított munkások,mi kell még,(lefejezés).

Az apokalipszis lovasa 2020.11.02. 23:23:10

Tényleg nyomasztó, de nekem tetszett :D

Golf2 2020.11.03. 11:16:11

@SzZoole: Mi nem teccet pontozóúr:)

Golf2 2020.11.03. 16:08:39

@SzZoole: Csak nem a muszlim kritikát rosszallod? Bécsről hallottál?

SzZoole 2020.11.03. 16:14:29

@Golf2: csak vicceltem :-)

Becsről dehogynem hallottam/olvastam, szomorú :-(

Ennyiben jó lesz a brexit, mert a uk nem fog kapni az uniós migráncs elosztásból, így több jut nektek :-)

Legyél te is országfelelős!

Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland.

Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

süti beállítások módosítása