Az ember azt gondolná, közel negyedszázad után külföldön élve nincs már az embernek honvágya. Mint Csilla története is mutatja, ez nincs így. Egy sztori, ami 1996-ban kezdődött és még ma is tart.
A kép illusztráció
„Gondoltam, én is megírom a történetem, meg hogy hogyan érzek ezzel a külföldi élettel kapcsolatban.
Tizenkilenc évesen jöttem ki egy dél-angliai faluba au-pairkedni, ennek már 24 éve. Amerika lett volna a következő állomás, de az élet közbeszólt, ismerkedés, aztán házasság (angol fiúval), pár év múlva két gyerkőc is született. Most már kutyus is van pár éve, ház, munka – az élet ide köt.
A kezdet nehéz volt, ugyanakkor kaland is, így visszanézve. Amikor kijöttem, még nem nagyon volt fiatalként más lehetőség, mint az au-pairkedés, én egy jómódú, felső középosztálybeli angol családhoz kerültem.
Egy négyéves kislányra kellett vigyáznom, vacsoráztatni, játszatni, vinni iskolába, játszó klubokba. Ez a kislány mára egy 28 éves hölgy és Londonban él, sikeres karrierje van. A mai napig jó a kapcsolatunk, akárcsak anyukával és apukával.
Imádtam a másságot, könnyen vettem az akadályokat
Visszatérve a kezdetekre, hát a legeleje elég érdekes volt, ahogyan próbálok visszaemlékezni. 1996-ban, 19 évesen, egyedül külföldön. Kicsit izgultam is persze, de inkább a kalandvágy volt erősebb.
Imádtam a másságot, a más kultúrát, más kaját, más szokásokat, azt, hogy angolul kell kommunikálnom. A faluban volt angol oktatás külföldieknek. Sok magyar és más külföldi au-pair volt, sikerült gyorsan barátokat találnom.
De megint csak a kor miatt, tiniként, szerintem én nagyon könnyen akklimatizálódtam és könnyen vettem az akadályokat.
A család valóban családtagként kezelt, elvittek nyaralni Portugáliába (akkor ültem életemben először repülőn!), mindig együtt néztük a TV-t vacsora után, nagyon sokat beszélgettek velem, érdeklődtek Magyarország és Budapest iránt.
Szóval az a két év szuper volt, szó szerint az élet iskolája. Minden hétvégén diszkóba jártunk a barátaimmal, moziba, Londonba vonattal, még Párizsba is elmentünk az első Húsvétkor (1997-ben) négy napra az egyik magyar barátnőmmel.
Na, ott beleszerettem a francia fővárosba. (2005-től sikerült ott élnem 2,5 évig, de ez egy másik történet.)
Egy stroke következményei
Miközben a családnál voltam, az apuka stroke-ot kapott, hat hónapig rehabilitáción volt otthon és nem dolgozott. Akkor naponta mérföldeket sétáltam vele és rengeteget beszélgettünk. Ez is sokat segített az angolom tökéletesítésén.
Anyukával is nagyon sokat beszélgettünk, ő rengeteg könyvet adott, hogy jobban megismerjem az angol kultúrát és magát az országot. Tényleg úgy éreztem, hogy a lányukként kezelnek.
Ha McDonald's-ba mentünk enni a barátnőimmel, mindig megkaptam, hogy az nem jó, egészségtelen, egyek már normális étteremben. Szóval odafigyeltek rám.
Az első év után mentem volna az Egyesült Államokba, akkor megkértek, hogy maradjak, és megtanítanak vezetni. Így is lett. Amikor meglett a jogsim, apuka vett nekem egy Volvót saját használatra, kaptam heti benzinpénzt és még egy évet maradtam.
Így sokkal egyszerűbb lett minden, kocsival jártunk vonat helyett, a barátnőimet is én vittem mindenfelé. Eközben ismertem meg a férjemet és rá egy évre össze is házasodtunk. A családnál, az ő házukban volt a templom utáni fogadás, kb. 100 vendéggel, szuper volt!
Az el nem múló honvágy
Hanem, ahogy teltek/telnek az évek, a honvágy, ami igaz, nem mindig üti fel a fejét, de nem akar csökkenni. Ahogy nőnek a gyerekeim, hol mennék vissza Budapestre, hol nem. Ott nem vagyok otthon, itt nem vagyok itthon, ez az ambivalens érzés sosem múlik el.
Én személy szerint már mennék vissza, de a család és az itteni életem ide köt. Nehéz ez. Az elején, amikor kijössz, minden új, kaland, ismeretlen. Megismersz egy új kultúrát, új embereket, kinyílik előtted a világ, főleg, ha nagyon fiatalon jön ki az ember, mint én.
Aztán ahogy telnek az évek, úgy jön rá az ember, hogy tök mindegy, hol élsz, valahogy ugyanazokon a dolgokon megy keresztül mindenki. Most az a 2020-as év tényleg kiélezettebben mutatja, mennyire fontosak a gyökerek és a valahova tartozás. Nem szabad utazni, karantén van - szóval nem egyszerű.
Abban bízom, hogy hamarosan mehetünk családostól Budapestre és ehetjük anyu finom főztjeit. Azt a gyerekeim és a férjem is imádják.
Az idei évről mit is írhatnék?
Szörnyű egy év és remélem, minél előbb lesz vakcina, aztán utazhatunk, meglátogathatjuk anyut. Ez az egy hátulütője van a külföldi életnek, hogy nem láthatjuk a szeretteinket.
A gyerekeimnek hiányzik a nagyi és a magyar finomságok is. Nekem hiányzik a magyar beszéd, a gyerekeimet megtanítottam magyarul, kétnyelvűek, de természetesen mindig az angolt választják. A férjem ért és tanul is magyarul, de nagyon nehéznek találja.
A tesóm Londonban él, vele beszélek magyarul, és vannak magyar ismerőseim is, de napi szinten nem az életem része a nyelv, legalábbis nem annyira, amennyire szeretném. Főleg most, az utazási korlátozások miatt.
Munka szempontjából nem annyira rossz a helyzetünk, én is és a férjem is tudunk otthonról dolgozni. Persze nem ugyanaz, mint bemenni a munkahelyre, de ez a része OK.
Ennyi jutott hirtelen eszembe most. Jó volt visszaemlékezni az au-pair korszakra, a kezdetekre, jókat nevettem magamban, ahogy a sztorik visszajöttek. Hogy is mondjak? Fiatalság bolondság.”
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Koppenhága, Dánia �: Lilla és András #dánia #denmark #koppenhága #copenhagen
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek