Idegen nyelven élni nem is olyan egyszerű, de egy második (többedik) nyelv ismerete rengeteg lehetőséget rejt – no és persze jó sok kihívást is. Peti posztjából kiderül, hol tart 9 év angliai élet után és mi az, amivel kénytelen megbékélni.
„Szentül hittem benne, hogy valamit azért tudok angolul, de kiderült, hogy egy halmozottan hátrányos helyzetű nyelvi fogyatékos vagyok. Pedig szorgalmasan tanultam az angolt általános iskolában, a gimiben, és eljártam különórákra is, mielőtt megszereztem a középfokú nyelvvizsgát.
Egyetem után vettem privát órákat, sőt, néha még CNN-t is néztem. A kegyetlen fish & chips-szagú angol valóság azonban súlyosan arcon kompromitált. Az Úr kettőezer-kilencedik évét írtuk, ekkor jártam először Nagy-Britanniában.
Azidőtájt egy szimpla vonatjegyvásárlás is olyan stresszel járt, amit épp csak ki tudtam hordani páros lábon. A kajarendelést a kebabosnál meg inkább előzékenyen az itt élő barátainkra hagytuk. Az első egy hetes nyelvi sokkon hamarosan túljutottam, de nem sok idő maradt a lelki rehabilitációra.
Amerikai kaland
Egy hónappal később már ismét repülőn ültünk útban egy másik barátunkhoz a napfényes Kaliforniába. Épp a Los Angeles-i reptéren tébláboltam másodmagammal, amikor a hangosbemondó hirtelen megszólalt: „Mr Phíthö Khováksz, phlíz gó thú…” – és ekkor állt meg bennem az ütő.
Szerencsére megismételték, és megértettük, hogy valami, a csomagjainkkal kapcsolatos dologról lehetett szó. Kiderült, hogy mindkettőnk bőröndjét elkeverték az amszterdami átszálláskor, így azok – velünk ellentétben – Európában maradtak.
Szerencsére a továbbiakat saját kútfőből és egy kis telefonos segítséggel meg tudtuk oldani a reptéri asszisztensekkel. Pár nappal később a csomagjaink rendben meg is érkeztek a szálláshelyünkre.
Amerika nagy királyság volt, élveztem a napsütést és a száguldást a Pacific Highway-en. Egyszer a Hollywood Boulevardon baktatva útban a Hírességek Sétánya felé egy helyi hajléktalan a honnan-létünk felől érdeklődött, mire azt a választ kapta, hogy: „Hungary”.
A reakciója megmosolyogtató volt: kissé lemondóan annyit tett hozzá: „Yeah, me too, bro” (Én is tesó). Szegény afroamerikai barátunk nyilván „hungry” -t (éhest) értett és nem viccnek szánta, de ez a végtelenül olcsó poén később még sokszor visszaköszönt életem során. Talán mondanom sem kell: a magukat szellemesnek gondoló britektől.
Amerikában meglepő módon valamiért többet értettem a helyiek angoljából, mint anno Angliában. Azt hiszem azért, mert a kaliforniaiak többsége egyszerűen egy viszonylag jól artikulált, de kétségtelenül tévé show-szerű, teátrális angolt beszélt.
Az anyanyelvi környezetben töltött második randevúm azonban még inkább rádöbbentett a nyilvánvalóra. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy a sok éves otthoni angoltanulás éppen csak arra volt elég, hogy ne adjanak el két leicesteri hosszúszőrű birkáért a vidéki angol piacon, illetve két pálmacsemetéért Beverly Hills-ben.
Mire elég kilenc év?
A sors útjai azonban kifürkészhetetlenek. Nem sokkal később az élet újra visszasodort a ködös Albionba. Olyannyira, hogy többé haza sem találtam. Ezen sorok írásakor már közel 9 évet töltöttem az Egyesült Királyságban, jelenleg épp a délnyugat-angliai Bristol városában élek.
Sokan feltételezhetik, hogy ennyi idő alatt az ember minden nehézség nélkül megtanul anyanyelvi szinten beszélni az adott ország nyelvén, de el kell hogy oszlassak pár homályos nézetet ezzel kapcsolatban.
Anyanyelvi szinten akkor lehet elsajátítani egy nyelvet, ha idejében, lehetőleg középiskolás kor előtt érkezik valaki az adott országba. Aki ennél később, mondjuk egyetemi tanulmányok miatt kezd külföldi életbe, az minden bizonnyal egy nagyon magas szintű akadémiai nyelvtudásra tesz majd szert, ez azonban már egy lépcsőfokkal lejjebb áll az anyanyelvi szinthez képest.
Aki pedig a húszas évei második felében, illetve még később érkezik, az nagy valószínűséggel azonnal a munka világában találja magát, és erről a szintről indulva az anyanyelvi szint elérése tulajdonképpen nem más, mint egy elérhetetlen álom. Nyilván lehetnek ellenpéldák, de ezek száma egészen biztosan elenyésző.
Tanulás egy életen át
A konkrét tanulmányok egyébként azt támasztják alá, hogy a gyerekek körülbelül 18 éves korukig a legbefogadóbbak egy új nyelv megtanulása szempontjából. A későbbiekben ez a képesség erőteljes hanyatlásnak indul.
Ugyanezen tanulmányok kitérnek arra is, hogy egy gyereknek valójában már 10 éves korától kellene érintkeznie az új nyelvvel ahhoz, hogy képes legyen anyanyelvi szinten elsajátítani.
Azonban ne essen senki kétségbe. Anyanyelvi eszköztár hiányában is lehet teljes értékű életet élni külföldön. A szikár tényeket viszont lélekben el kell tudni fogadni. Ez egy életen át tartó tanulás.
Az angol pedig napjainkra egy olyan globális világnyelvvé fejlődött, ami folyamatosan terjeszkedik szinte minden kontinensen. Egyre nagyobb és nagyobb tömegek beszélik második nyelvként. Sosem leszel tehát kívülálló.
Az általánosítások után most kicsit gyakorlatiasabb témák felé mozdulnék, és megpróbálok áttekintést nyújtani az angol nyelvhasználat azon problémás részeiről, melyek gyakorlati jelentőségével itt Angliában szembesültem csak igazán.
A következő szekció inkább azoknak lehet érdekes, akik valamilyen szinten már beszélnek angolul. Nyugodtan ugord át ezt a vizuálisan is elkülönített részt, ha esetleg nem állsz barátságban az angol nyelvvel.
A kiejtés
Puff neki. Az egy dolog, ha te nem érted őket, annak rendkívül sok oka lehet. De az, hogy egy anyanyelvi beszélő sem ért téged, annak legtöbb esetben nem a hibás nyelvtan, hanem a kiejtés az oka.
Az angol anyanyelvűek már rég megszokták, hogy sokan és sokszor beszélnek velük hibásan. Fejben ők folyamatosan korrigálják, amit mondasz, de ezt nem feltétlenül mutatják, vagy említik meg.
A hibás nyelvtant személyes tapasztalataim szerint sokkal könnyebben értelmezik. (Nem csak mi magyarok találjuk nehéznek az angol igeidők és nyelvtani szabályok használatát.)
Na de térjünk vissza a kiejtésre. Itt ugyanis pár relatíve egyszerű dologgal drámaian javíthatod az angolod. Ezekről érdekes módon vajmi kevés szó esett anno az otthoni angol óráimon.
Az angol ábécé egyes betűire, illetve egyes betűpárok korrekt kiejtésére nekünk, magyaroknak különösen nagy hangsúlyt kell fektetnünk, mert a magyar nyelvből átvett intonáció mellett ezeknek a hangoknak a rossz kiejtése adják az akcentusunk kellemetlen részeit. Megszabadulni természetesen nem lehet tőle, de javítani úgy, hogy az az angol fülnek se legyen akkut nemi erőszak, elég jól lehet.
Távolból visszhangzó konstans blablabla
Talán felmerült benned a kérdés, hogy vajon nekem személy szerint mennyi ideig tartott, mire megszoktam, és eljutottam egy komfortos szintre a brit angolban.
Őszintén szólva nem tudok erre egyértelmű választ adni. Mind a mai napig belefutok olyan élethelyzetekbe, hogy egyszerűen vissza kell kérdeznem, mert nem értem. Ez akkor válik igazán kínossá amúgy, ha másodjára sem érti az ember.
Megfigyeléseim alapján: minél iskolázottabb valaki, annál nagyobb az esély az akadálymentes kommunikációra. Ha a beszélgetőpartnernek megvan az a képessége, hogy észrevegye és megváltoztassa a beszéde sebességét, ha akadozik a társalgás, akkor nincs probléma.
Ha viszont olyanba futok bele, aki nem veszi a lapot, hadar, és ezt még valami holdkóros akcentus is tetézi, azzal a kommunikáció minimum kellemetlen tud lenni. Ez azonban szerencsére nagyon ritkán fordul elő manapság.
Néha az is megesik, hogy találkozókon vagy előadásokon – kiváltképp, ha nem igazán érdekel a téma – egyszerűen elveszítem a fonalat. Elfárad az agyam a folyamatos koncentrációban és átalakul az egész egy távolból visszhangzó konstans blablablává. Ilyenkor azért gyorsan vissza kell „rántanom” magam a jelenbe még mielőtt kellemetlen szituációba keverednék.
Az idegen nyelvű párkapcsolat
A munkahelyemen szerencsés voltam abból a szempontból, hogy építészként viszonylag jól el lehet kommunikálni pusztán rajzokkal és számítógépes modellekkel is. Persze ez csak egy bizonyos szintig igaz. Amint elkezdesz feljebb lépdelni azon a bizonyos ranglétrán, az írott és verbális kommunikáció fontossága exponenciálisan nő.
A saját angolom szempontjából az is egy pozitív dolog, hogy külföldi barátnőm van, habár az angol neki is csak a második nyelve. Emiatt azonban „rá vagyok kényszerülve” nemcsak a munkahelyemen, hanem otthon is a nyelv használatára.
Az idegen nyelvű párkapcsolat egy teljes és különálló posztot érdemelne, annyi mindent lehetne felhozni mellette pro és kontra. Az tény, hogy örökké ott lebeg egy csipetnyi bizonytalanság, hogy vajon a másik fél egyrészt megértette-e, másrészt úgy értette-e, amit mondtam, ahogy én szerettem volna.
Idővel azonban a partnerek már zsigerből érzik, hogy mit szeretne a másik kifejezni. Lélekben pedig képesek átfordítani és kiszínezni úgy, mint ha egy odaillő anyanyelvi hasonlatot hallottak volna.
Kissé talán furcsa, de az akcentusom alapján nagyon kevés angol azonosít be kelet-európaiként. A kezdeti években párszor még „lelengyeleztek”, de mostanság már nem történik ilyen.
Sőt olyan is előfordult már nem egyszer, hogy más külföldiek azt hitték, hogy angol vagyok. Ez persze alapvetően inkább megmosolyogtató. Nehogy azt hidd, hogy akárcsak megközelítőleg is olyan szinten beszélnék, mint egy bennszülött brit.
Ezek a vicces félreértések inkább abból adódtak, hogy az angolom relatíve sokkal jobb volt, mint a külföldi beszélgetőpartnereimé. Kvázi ez inkább az ő angoljukat minősítette, és nem az enyémet.
Ami elmondhatatlan
A „magyaromra” azonban kifejezetten rossz hatással van az angol környezet. Van, hogy akaratlanul is beleszővök angol szavakat a mondandómba, pusztán azért, mert előbb jut eszembe angolul, ha úgy egyszerűbb.
Sokszor kapom magam azon emailek visszaolvasásakor, hogy egészen borzalmasan fogalmazok. Emiatt mostanában mindent inkább ötször átolvasok és korrigálok, mielőtt elküldeném.
Alapvetően mind a mai napig nehezen békélek meg a gondolattal, hogy angolul a személyiségem töredékét tudom csak kifejezésre juttatni. Épp nemrégiben beszélgettem erről egy közeli angol barátommal.
Felvetettem neki, hogy milyen kár, hogy mindig lesznek olyan dolgok, érzések, amik annyira kötődnek a nyelvemhez, hogy sosem fogom tudni vele úgy megosztani, ahogy szeretném.
Először nem igazán értette mire gondolok, úgyhogy megpróbáltam valami precedens értékűvel érzékeltetni. A humor és a szarkazmus például nagyon nehezen ültethető át egy másik nyelvre.
Többször kerültem olyan szituációba, hogy eszembe jutott egy a beszélgetés folyamába illő viccesnek szánt megjegyzés, de mire megfogalmaztam, csak értetlenkedést vagy kényszeres mosolyokat kaptam viszonzásul. Tudjátok, mint megboldogult Knézy Jenőnk egy focimeccs-közvetítés alkalmával: „Jó lövéééés! … Bedobás”.
Ha nincs meg a nyelvi eszköztárad, akkor egyszerűen nem fog menni. A frappáns reakciókhoz gyors beszéd, gyors kifejezés és gyors gondolkodás szükséges.
Ha nem kapod el a megfelelő pillanatot a szarkazmus gyilkos tőrével, akkor a humor forrása ott helyben hamvába dőlt. Attól függően, hogy bizonyos dolgok mekkora részét képezik a jellemednek és ezek mennyire nyelv-specifikusak, könnyen lehet, hogy megszületik egy második identitásod az adott nyelven. Mindegy hogy nevezzük ezt: párhuzamos univerzum vagy lingo-skizofrénia.
Mit adott a második nyelv?
Végezetül szeretnék pár sort annak is szentelni, hogy mennyiben segítette, illetve változtatta meg az életemet egy második nyelv ismerete. Az angol nyelv az élet szinte minden területén egyszerűen szürreális mennyiségű új lehetőséget hordoz magában.
A nyelv globalizációja révén egy olyan világba csöppensz, amelyben az elérhető információ tulajdonképpen végtelen. Ha épp egy harvardi professzor jogi előadását szeretnéd meghallgatni vagy a tudományos világ legújabb publikációit böngésznéd, ne adj’ isten a legmodernebb üzleti trükkökről szeretnél hallani, ezt mind megteheted. Ott lesz minden előtted pár kattintásnyira.
Ennek a határok nélküli globális hadszíntérnek a tagjaként pedig nem aggódnék, ha a sors holnap úgy hozná, hogy egy másik angol nyelvű környezetben – legyen az az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland vagy akár Európa – kellene folytatnunk az életünket. Nem lenne bennem cseppnyi félelem sem amiatt, hogy ne állnánk meg a helyünket.
A flexibilitás mellett boldogít az a tudat is, hogy rengeteg gyönyörű helyen járhattam a világban, és a kommunikáció sosem okozott gondot. Megismerhettem egy seregnyi külföldi embert az évek során, és nem mellesleg ők is megismerhettek engem.
Mindig is kíváncsisággal töltött el mások személyes háttere: kik ők, honnan és milyen életkörülmények közül jönnek. Történeteket mesélni és hallgatni egyike a legelemibb szociális szükségletünknek.
Meggyőződésem, hogy egy lélekben kiegyensúlyozott és nyugodt élet igazi kulcsa az egészséges mértékű és mennyiségű társasági interakció. Végtére is, a legszebb és legboldogabb emlékeink mind-mind más emberekhez: családtagokhoz, barátokhoz és ismerősökhöz kötődnek.
Summa summarum, az angol nyelv egy új és végtelenül színes palettát nyújt, legyen szó munkáról, egészségről, tanulásról, emberi kapcsolatokról, vagy az élet más egyéb területeiről. Ahogy IV. Károly német-római császár mondotta egykoron: „Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.”
So I am worth two, bro.”
Ha szívesen olvasnál még Peti írásaiból, látogass el a blogjára!
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek