Az elmúlt hónapokban többféle stratégiát lehetett követni a bezárkózástól a „nem érdekel”-ig. Aki pedig külföldön járt, az vagy hazaszaladt vagy ott maradt. Most az utóbbira hozunk példát.
A thaiföldi Khao Lak
Alighanem sokan vannak úgy, mint a Vakuvillan szerzője, akinek az életében a munkába állás óta nem volt olyan, hogy annyi ideig ne dolgozott volna, mint az elmúlt hat hónapban. Igaz, ő ezt Thaiföldön csinálta, sok minden más mellett.
"Legelőször is végre igazán megismerkedtem a pasival, akivel tulajdonképpen már vagy három hónapja éltünk együtt, de mégis csak pár hetente egy-egy napot találkoztunk. Pazar volt, órákat, napokat beszélgettünk át.
Pont ráértünk, idill volt, rengeteget ittunk, csakúgy otthon a teraszon, elegánsan, bögrékből bort. Nappal néztük a kert élővilágát, madarak, mókusok, fák, virágok, gyümölcsök, gekkók, kígyók-békák jöttek-mentek.
Még nagyon sok barátunk volt itt ekkoriban, és tömegmozgalmat indítottam el a strandra járási hagyománnyal, valamiért, számomra felfoghatatlan okból kifolyólag ez az egyszerű és nagyszerű időtöltés sosem volt képben errefelé.
Igaz, búvároktatók vagyunk mind, örülünk, ha a szabadnapunk szárazon telik. De a hirtelen ránk szakadt óriási szabadidő átfordította ezt valamiféle „minden nap kell a kontaktus a vízzel”-vallássá, és különben testmozgásnak is a legideálisabb.
Szóval eleinte mindig meghirdettem, melyik beachre megyek, és lassan elkezdtek az emberek csatlakozni, de aztán kialakult, hogy délután 3 és 5 között mindig ugyanott vagyunk, néha naplementéig, meg azon is túl, és már nem kellett üzengetni, csak lemenni a partra, és egyre többen és többen voltunk, frizbi, labda, néha sörök, volt aki csak sétált, vagy olvasott, voltak, akikkel olyan messzire kiúsztunk, hogy alig bírtunk visszatérni, és versenyeztünk, és minden csupa napfény és csillogás volt.
A pasim szinte sosem jött, nem strand típus, és szerintem az is benne volt, hogy legyen napi pár óra, ami mindkettőnknek csak az övé. Megtanultam három labdával zsonglőrködni, hetekig gyakoroltam, élmény volt.
Szuperbarna és szuperszőke voltam, kiváló formában. Hiába ittunk és ettünk rengeteget, a sok partozás mindezt pikpakk felemészti. Ételosztásokon és parttakarításokon önkénteskedtem, minden thai megtanulta a nevem végre. (...)
A hullámvölgyek olyanokról szóltak (a mindennapi nem tudjuk, mi lesz velünk elhanyagolható parája mellett), hogy egyik nap minden étterem bezárt, és csak elviteles helyek maradtak. Oké, vettünk pát műanyag dobozt, és itthon ettünk.
Aztán alkoholtilalom lett, a boltok sem árulhattak szeszkót. Minden ilyet úgy tettek közzé, hogy mondjuk felreppent a pletyka, hogy ez lesz, hitetlenkedés, aztán másnap megírta az újság, hogy holnaptól ez lesz, és kénytelenek voltunk elhinni. Aznap minden bolt tele volt alkoholt felvásárló farangokkal.
Elvileg egy hónapra tervezték, szóval kiszámoltuk mennyi borra van szükségünk, rádobtunk pár litert, biztos, ami biztos, plusz egy üveg rum, egy üveg gin, egy üveg vodka, és egy rekesz sör.
Röhögtünk mindenen, aztán az alkoholtilalom 2 hónap lett, de közben már megtaláltuk a boltot, ahol illegálban, fekete zacskóban azért kaphatsz mindent… (...)
Minden hétre jutott egy búcsúbuli, lassan elkezdtek hazaszállingózni az emberek. A Covid legelején elhagyta a helyszínt a legfélősebbje, ők szívták meg a legjobban, káosz volt az összes reptéren és a járatokat úgy törölgették és módosítgatták, mint ahogy kimarad egy, a hetes buszok közül…
Minden barátunk hazajutását végigkísértük, üzenetekben, fotókból tájékozódtunk, hogyan ülnek napokig Dohában, hogyan várnak Bangkokban, hogyan vesznek és buknak el több ezer eurós repjegyeket, hogy végre nagy nehezen hazajussanak a jól megérdemelt karanténjukba.
Mindegyikük megbánta, mindegyikük sírt, hogy mennyire jó lenne inkább itt lenni. Nálunk ez (az első hét pánikja után) fel sem merült, tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, és maradunk, amíg csak lehet. Nem bántam meg.
Mi történt még? Voltunk 3 hetet egy önkéntes korallzátony építésen, végig extra csípős thai kaját kaptunk, és emeleteságyakon aludtunk, de paradicsom volt, szó szerint, Paradise Beach Hotel nevű helyen volt a szállás.
Szóval három és fél hónap Khao Lak után végre kimozdultunk, merültünk, együtt voltunk újra egy csomó emberrel, vidám volt (és persze fárasztó). Aztán autót béreltünk, és körbeutaztuk az országot.
Hatezer kilométert mentünk 3 hét alatt, az összes megyében voltunk, furcsa szállásokon aludtunk, kaptunk kaját útmenti árusoktól, véletlen szülinapokba csöppentünk, minőségi élőzenés klubokat találtunk, voltunk a nagyvárosban, voltunk vidéki tanyán, ültettünk rizst, átgázoltunk útonálló majmok seregén, veszekedtünk, kibékültünk, úsztunk, hegyet másztunk, meg minden. Aztán hazaértünk, és azóta fel és le, fel és le. Nem maradt itt már szinte senki. (...)
Felejthetetlen időszak lesz ez, abban biztos vagyok, és még most is, hogy épp a hullámvölgyben vagyok, azt gondolom, jó döntés volt itt maradni, jó lenne tudni itt maradni, és hogy hálás vagyok, amiért pont itt ért ez az egész. Nem lehetett volna jobb sehol sem, és senki mással sem.
De ha menni kell, menni kell, biztos vagyok benne, hogy ezután is valami csodás történik majd velem, mint mindig, mert az életem valójában csodás, és ezen semmiféle hatalom semmiféle szabályozása nem fog változtatni.”
A teljes sztoriért ide kattints!
Amikor az élet másképp gondolja
Azt is megtanultuk az elmúlt hónapokban, hogy tervezgethetünk akárhogy, az élet néha máshogy gondolja. Christine-ék erre az autójuk kapcsán is rájöhettek, amit már egyébként is le akartak cserélni, csak nem így…
„Vasárnap reggel vártam a férjem, hogy haza érjen a munkából és menjünk a szokásos kincskeresős utunkra. De csak a telefon csörgött, hogy ne várjam, nem jön, mert karambolozott. Sikerült belerohannia az előtte túl lassan haladó autóba.
Szerencsére ő megúszta néhány zúzódással köszönhetően a légzsákoknak, a másik fél nem sérült. Az autóról már nem tudom ugyanezt elmondani. (...)
Elkövettük azt a hibát, hogy ott hagytuk az autót a füves részen és hazajöttünk a taxival mondván itthonról könnyebb lesz intézkedni. (A másik fél még korábban elhúzott otthagyva a férjem a semmi közepén egyedül.)
Mint kiderült így a drágább utat választottuk. Miután jelentettük az incidenst a rendőrségnek és a biztosítónak keresni kezdtünk valakit, aki elszállítaná az autót az útról. Nehéz volt, mert valahogy a semmi közepe nem vonzó célpont.
De végül találtunk egy vállalkozó szellemű úriembert, aki vállalta, hogy elmegy az autóért és kikukázza helyettünk. Ilyenkor általában fémhulladékként végzi az autó és mindenki jól jár.
A tréleres kap pénzt a közel kéttonnányi fémért, nekünk pedig nem kerül pénzbe a szállítás és még kapunk is érte némi zsebpénzt. Ez lett volna a terv.
De mivel hazajöttünk és nem ott a helyszínen intézkedtünk megvárva az elszállítást így a rendőrség még aznap elvitette a kocsit, ezért másnap délelőtt hiába kereste a szállító, ő már csak hűlt helyét találta.
Következő nap érkezett is a levél hogy a kocsit elvitték és az árlista, hogy mi mennyibe fog kerülni. Esetünkben 150 font az, hogy elvitték, 75 font lesz az, hogy bezúzzák, mivel nem kívánjuk visszakapni és addig is napi 20 font az, hogy tárolják. Csinálni nem kell semmit „csak” fizetni az ügymenet végén.”
A teljes történetet itt olvashatod el.
A kokainban úszó legendás város
Ki gondolná, hogy Peruban egészen komoly nagyságrendben zajlik a kábítószer-készítés, melynek hazája a Valle Rio Apurímac y Ene (VRAÉ) – ide utazott el a Mirador.
„Mancopatát 2007-ben fedezték fel és struktúrája miatt erőddé avanzsálták. Sőt, egyesek kikiáltották magának Paititinek, az inkák legendás városának. Aztán 2017-ben mindenkit letört a felfedezés: Mancopatát nem emberi kéz, hanem a természet alkotta. Pár évvel ezelőtt hallottam róla először, és már akkor tudtam, egyszer látnom kell.
Ez a pillanat most érkezett el. Az Apurímac partján fekvő Chirumpiariban próbálunk infót szerezni arról, miként juthatnánk el a természetes eredetű romvároshoz, de a helyiek nem igazán tudnak segíteni.
A többség hallott róla valamit, de errefelé az emberek fantáziáját jobban mozgatja, ha egy sollal emelkedik a kokalevél ára, mint az, ha megtalálják Paititit az erdő mélyén.
Lobo falujában már okosabbak leszünk. Egy öszvérét terelgető idős úr pontos útbaigazítást ad, így könnyedén bukkanunk rá az amúgy kitáblázatlan Mancopatára. A hely előtt van egy parkoló és egy bárszerű épület, de sehol egy lélek. Piojito feleségét hátrahagyjuk, ha jön valaki, tudjon minket értesíteni.
Mancopatát tíz perc sétával érjük el. Az „erőd” nem nagy, viszont annál izgalmasabb. Jogos, hogy tíz éven át azt hitték, mesterséges eredetű, mert bár végzettségemet tekintve földrajz tanár vagyok, a kövek szabályossága és rétegződése engem is összezavar.
Bóklászunk egy fél órát a macskaköves utcákon és a szabályos teraszokon, majd visszatérünk a kocsihoz. Épp ekkor megy el mellettünk egy teherautó, ami csurig van pakolva benzines hordókkal. Furcsa látvány, mert miért visz bárki is több ezer liter gázolajat egy földúton a hegyekbe?! A többiek még nem, de én már tudom a választ.
Lobo VRAE egyik legnagyobb drogelosztó helye. Korábbi környéken tett útjaimról tudom, hogy minden évben van egy nap, amikor szabad kokainvásárt tartanak a falu főterén. Efelett a nap felett a rendőrség is szemet huny, amit két okból tesznek. Egyrészt nem kell lövöldözni, másrészt még pénz is üti a markukat.
VRAE a Föld legnagyobb kokaintermelő vidéke, itt cserél gazdát a perui kábítószer 80 %-a. A völgy önmagában annyi drogot állít elő, mint egész Kolumbia, és kétszer annyit, mint Bolívia.
Ennek fényében érthető, hogy a perui drogmaffia apraja-nagyja ide fészkelte be magát. Van nekik elég gondjuk egymással, nem akarnak még a rendőrséggel is vesződni, ezért búsásan megfizetik az itt állomásozó szerveket, akik - Pablo Escobar után szabadon - inkább a pénzt választják, semmint az ólmot.
Persze a helyzet nem fekete vagy fehér. Az állam sokat áldoz a drogkereskedelem felszámolására, ezért kellenek kirakatakciók, amik után nagynak számító fogással büszkélkedhet a rendőrség. Ezek többsége azonban megrendezett balhé, csak azért vannak, hogy a drog szabadon áramolhasson az USA és Európa felé.
A VRAÉ-ban zajló drogháborúról az az Ancelmo barátom mesélt, aki több mint három évet húzott le a völgyben aktív korában. Azt mondta, életében nem volt annyira kiszolgáltatott, mint azokban az években, amikor meg kellett védeniük a völgy lakóit a paramilitárisoktól és a Fényes Ösvény gerilláitól. Ő azt állítja, az egész egy jól megrendezett átverés volt. Mindenki tudta, miről van szó, de senki nem tudta, hogy a másik is tudja-e.
VRAÉ-ban annak ellenére tabu a kokainról beszélni, hogy Lobótól Puerto Enéig szinte mindenki abból él. Volt, hogy központi utasításra olyan emberek védelméért feleltek, akik a rendőri jelenlét előtt gondolkodás nélkül irtották az őslakosokat.
Nem tudhattad, hogy a szomszédod melyik kartelnek dolgozik, paramilitáris-e, esetleg gerilla. Ancelmót végül áthelyezték Limába, de éveken át tartott, amíg feldolgozta a VRAÉ-ban töltött időt.
Megkérdezheted, hogy akkor mégis mi a fenéért szervezek ide utazást? A válasz egyszerű: VRAE Peru legcsodásabb helye. Bármerre nézel, gyönyörű zöld hegyeket láthatsz, amikről hatalmas vízesések szakadnak alá. És nem utolsó sorban itt élnek az asháninkák, akiknél kevés viccesebb indián közösség él Dél-Amerikában.”
A teljes írást jó sok képpel itt találjátok.
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Bath, UK �: @balazsromsics #bath #uk #anglia #england #europe #europa
(Fotó: pixabay.com/erik_karits)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek