Hihetetlen volt a disszonancia a luxus és a tök praktikátlan, sőt sokszor kényelmetlen megoldások között - írja Vera luxemburgi beszámolójában. Ami voltaképpen meglepő, hiszen éppen az apróságok terén tűnnek átgondolatlannak a rendszer bizonyos elemei. Azért összességében mégis pozitív élmény volt az első gyermek megszületése, amihez persze mi is gratulálunk!
Neked is van külföldi kórházi élményed? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!
Az egyik szülőszoba a hatból
„Először összefoglalom röviden (lol) a szülést. Jún. 22. hétfőre voltam kiírva, és aznap a dokim úgy döntött, csütörtökön indítsák meg a szülést, mert a bébi feje még mindig nincs beékelődve a szülőcsatornába, és nem tűnik úgy, hogy ez magától változna.
Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az ilyen esetei 90%-ban császárral szoktak végződni, de szeretné megadni nekem a lehetőséget a természetes szülésre, úgyhogy többféle gyógyszerrel fognak próbálkozni, aztán meglátjuk, „stay positive”.
Amellett, hogy eddigre már eléggé frusztrált voltam és nagyon kíváncsi a kisfiunkra, meg türelmetlen, szóval elméletben már szerettem volna szülni, azért kicsit megriadtam az indítás és a potenciális császár gondolatára, még ha - ismétlem: elméletben - egyikkel se volt bajom, sőt, napokkal korábban én magam mondogattam a barátnőimnek, hogy tök jó lenne, ha felmerülne az indítás, akkor legalább tudnám, mikor szülök.
Azért igyekeztem a jó oldalát nézni (igazából nincs is neki rossz), és az indítás előestéjén elmentünk „randizni” egy „utolsót” (nem annyira szeretem ezt a drámai megközelítést, de azért az világos, hogy úgy már sose leszünk kettesben, ahogy D. érkezése előtt), majd csütörtök reggel izgatottan bevonultunk a kórházba cuccostul…
Váratlan fordulat
...hogy aztán másfél órával később újra otthon legyünk, ugyanis (valószínűleg a közelgő hidegfront miatt) telt ház volt a kórházban és egyszerűen nem volt üres szülőszoba.
Ezt akkor még nem tudtam, de utóbb kiderült, hogy a mindenféle vizsgálatok és beavatkozások a szülőszobán zajlanak, amúgy meg az ember, amíg vagy nem kap epidurált, vagy nincs már a kitolási szakaszban, az osztályon levő szobában vagy a folyosón vagy ahol akar, ott vajúdik.
Szóval mivel az indítás gyógyszeres beavatkozást jelent, én a szülőszobán kezdtem volna, de nem volt hely. Mindenesetre csináltak egy ctg-t, ami tökéletes lett, és mondták, hogy nagyon sajnálják, de inkább menjünk vissza másnap, mert annak semmi értelme, hogy potenciálisan parttalanul várakozzunk ott bent.
Nem vettem túl jó néven, de legalább tudtam aznap napközben még aludni egy kicsit (már amennyire a kánikula hagyott). Mindegy, legalább kitapasztaltuk, hogy hol (nem) kell parkolni.
Másfél nap
Pénteken tehát csapó kettő. A folyamatot magát nem részletezném, a lényeg, hogy másfél napig próbálkoztunk, hogy természetes szülés legyen a vége (illetve az eleje :)), aznap reggel 8-kor kaptam az első gyógyszert, délután ötkor egy másodikat, szombat délelőtt 11 körül folyt el a magzatvíz - valahogy ez nekem egy nagyon szürreális momentum volt, csak álltam a kórház folyosóján B.-re támaszkodva és röhögtem percekig.
Aznap este 6 felé kaptam végre epidurált (egyre nagyobb híve vagyok a nyugati orvostudománynak, csodálatos érzés, amikor 35 óra masszív vajúdás után nem fáj semmi és tudok aludni is), de az összehúzódások elkezdtek ritkulni és enyhülni, és bár kaptam oxitocint is ennek ellensúlyozására, semmi előrehaladás.
Úgyhogy vasárnap hajnali 3/4 1-kor a szülésznő felhívta a dokimat, hogy próbálkozzunk-e még vagy császár, és a dokim azt mondta, ne kínozzuk D.-t ott bent, legyen császár.
01:09
Ezen a ponton ez nekem óriási megkönnyebbülés volt, és azt hiszem, a lelkem mélyén végig erre vártam. Azóta se tudom, jó volt-e, hogy előre tudható volt, hogy jó eséllyel császár lesz a vége: egyrészt így egyáltalán nem ért csalódás, nem éltem meg kudarcként, másrészt viszont az biztos, hogy ez a mindset nem segítette elő a természetes szülést.
De ugye sose fogjuk megtudni, mi lett volna, ha nem tudom előre, ha nem indítanak, ha tovább próbálkozunk szombat éjjel... Szóval vasárnap hajnali 3/4 1-kor fel- és behívták a dokimat, visszajött az aneszteziológus, akitől pár órája az epidurált kaptam, elmondták, mi fog történni, B. kapott műtősjelmezt, és már toltak is át a műtőbe.
Egy szülésznő odaült a fejemhez, és folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust, mondta, hogy szóljak, ha fáj, és főleg lélegezzek mélyeket, és számolt vissza, hogy még egy perc, amíg kint lesz a baba, még 30 másodperc, még tíz...
B. közben ott ült mellettem, és úgy szorítottam a kezét, mint az őrült, és éreztem, hogy rángatnak, meg húznak ki belőlem valamit, illetve hát valakit, és a valaki 01:09-kor felsírt!
Sajnos ebben a pillanatban nem láttuk, csak hallottuk, de ez is bőven elég volt, hogy mi is felsírjunk. Odahozták megmutatni egy pillanatra, aztán elvitték azonnal a gyerekorvoshoz, de öt perc múlva már meg is kaptuk, és amíg engem összevarrtak (ami amúgy elég kellemetlen volt), ott volt végig a mellkasomon, és néztük, hogy tejóég, hát itt a mi gyerekünk, és milyen szép! Aztán volt két (arany)óránk az őrzőben, ott is ez volt a program. Meg hát azóta is. :D
Kórházi rutin és nyelvi kavalkád
B.-nek sajnos a járványprotokoll miatt a két óra után haza kellett mennie, de délelőtt 10-től este 8-ig utána mindennap bent volt. A bébik itt végig az anyjuk mellett vannak, kivéve két negyedórás vizsgálatot, amikor a gyerekorvos elviszi őket, és a kispapák mindennap jöhetnek látogatni. Ha nem lenne a járvány, ők is végig bent lehetnének.
Csütörtökön délelőtt jöhettünk haza, kisebb kapkodást követően (alliterálva), mert ez szerda késő délután derült ki, és akkor még takarítani kellett itthon meg bevásárolni, de B. mindent megoldott.
Na és akkor amiről igazából írni akartam, csak kellett a kontextus. Az egész kórházi tartózkodás során az volt a benyomásom, hogy törődnek velem és D.-vel (és B.-vel!) is, odafigyelnek, kérdeznek, megvárják a beleegyezésemet, kedvesek, türelmesek.
Néhány példa: a szülési tervbe (eleve, volt ilyen, hogy szülési terv!) beleírtam, hogy légyszi, ha én nem vagyok ott, vagy nem vagyok olyan állapotban, B.-hez angolul (vagy németül) szóljanak, ezt mondjuk az esetek egyharmadában be is tartották.
Volt, aki eleve angolul szólt hozzánk, volt, aki saját magát tolmácsolta franciáról, és volt, aki franciául kezdte, majd kérésre angolul folytatta, sőt olyan is, aki megkérdezte, franciául, angolul vagy luxemburgiul óhajtjuk-e lefolytatni a társalgást. A legtöbben azért nem engedtek a franciából (ők voltak azok, akik nem olvasták a szülési tervet).
Pozitívumok
Aztán a császárt követő öt napban szinte minden nővérke megkérdezte, hogyan éltem meg lelkileg a császárt! Ez borzasztó jól esett, mert hát megélhettem volna sokkal rosszabbul is. Azt is megkérdezték, van-e baby blues-om (van, 56-os jó lesz? haha), tudok-e aludni, stb.
Amikor a második-harmadik nap már tartósan tudtam az ágy szélén ülni, megdicsértek, hogy milyen jó kondiban vagyok, meg nem mondanák, hogy császárral szültem.
Mondjuk annak csodájára jártak, meg én magam is, hogy egyáltalán nem fáj(t) a hegem/hasam, a fölkínált fájdalomcsillapítókat az első három napban vettem csak be, és akkor is inkább preventíve, utána meg fokozatosan lejöttem róluk.
Minden nővérke minden egyes alkalommal megkérdezte, van-e szükségem bármire, és többször elmondták, hogy nyugodtan hívjam őket, ha bármi van.
Nővérkéknek hívom őket, de igazából valahol a szülésznő és a védőnő keresztezése, mindenféle perinatális dologhoz értenek (szülésre való felkészítés, felkészülés, vajúdás, szülés maga, posztpartum, szoptatás, babadolgok, stb.).
Az is ehhez a listához tartozik, hogy amikor még vajúdtam, rendszeres időközönként betapintásos vizsgálattal ellenőrizték az előrehaladást, de minden alkalommal megkérdezték, megengedem-e. Egyszer visszakérdeztem, hogy miért, mi van, ha nemet mondok? Mondta az aktuális szülésznő, hogy hát akkor nem nézi meg, ez abszolút az én döntésem.
Azt is ideveszem, hogy az epidurál beadása egyáltalán nem fájt, még csak kellemetlen se volt, mert az aneszteziológus mondta, hogy szóljak, amikor elmúlt egy fájás, és akkor abban a(z akkor épp három perces!) szünetben szúrja be, hogy ne legyen kellemetlen, hogy mozdulatlanul kell ülni közben.
A bébihez kedvesen nyúltak, beszéltek hozzá, nekem is elmagyarázták, mit csinálnak épp vele (pl. a hallásvizsgálatnál, amit ott végzett a hallász a szobában), mondjuk amikor a második (?) éjjel fölébresztették a legmélyebb álmából, hogy most márpedig enni kell, akkor azért ütni tudtam volna, de nem voltam abban az állapotban (mentálisan), hogy elküldjem őket a vérbe.
De az alapvető jószándék és barátságos hangnem itt is megvolt, csak hát különböző iskolák vannak. A negyedik napon az egyik nővérke felajánlotta, hogy szívesen megfürdeti velünk D.-t, mert olyan nyugi van, hogy ráér és végig tudja asszisztálni az egész folyamatot.
A pozitívumok listáján még mindenképp szerepelnie kell a kórházi kajának, illetve a ténynek, hogy a vajúdás alatt végig rendesen lehetett enni, a szülőszobán pedig snackelni, és kellett is az energia még így is, hogy a kitolási szakaszig végül nem jutottam el.
Szóval a kaja az olyan volt, hogy lazac, meg ráksaláta, meg narancsos kacsa, meg tabulé, minden ebédre és vacsorára négyféle fogásból lehetett választani (napi húsos menü, tészta - ez mondjuk mindennap bolognai volt -, sajtos kaja, vega kaja), előtte leves, utána desszert és/vagy gyümölcs. Rideg, kegyetlen világ.
És a negatívumok
A mérleg másik oldala a teljesen praktikátlan/érthetetlen megoldások, eszembejutási sorrendben: az osztályon egy- illetve kétfős szobák vannak, az egyfős (nekünk) nagyon drága lett volna, úgyhogy kétfősbe mentünk, és az első három napban volt is szobatársam, utána szerencsére egyedül voltam.
De abban a három napban, hát, nulla személyes terünk volt, ráadásul a szobatársam feküdt az ablak mellett és nem hagyta kinyitni (mert ott volt az újszülött kislánya), és az egész tér rettenetesen szűk volt két családnak.
Az első két napban ő a szoptatással, pelenkázással küzdött, én a fájásokkal, hallgattuk egymás nyögdécselését, jó volt. A két ágy között egy kb. másfél méter magas paraván volt kihúzva.
Az ágyból a konnektorok, az éjjeliszekrénybe épített hűtő és az ágytámla-távirányító gyakorlatilag elérhetetlen volt, utóbbi általában leesett, mert nem lehetett az ember keze ügyében rendesen rögzíteni.
Érezzük az iróniát, hogy ahhoz, hogy visszakerüljön az ember keze ügyébe, lejjebb kellett volna engedni az ágyat. Szerencsére a harmadik-negyedik napon már le tudtam guggolni és fölvenni a földről.
Ahogy az ablak a szobatársamé volt, úgy a „bébipult” az enyém: az én oldalamon volt egy konyhapult mosdóval és egy pelenkázóval, ami fölött volt egy melegítő-világító elem, bébifázás ellen - ha a szobatársam ott akart volna pelenkázni, konkrétan az ágyam mellé kellett volna állnia. (Nem ott akart, neki volt egy sima asztala.)
De ami nekem a legérthetetlenebb volt, hogy egy A/4-es papírlapon kellett vezetni a bébi in- és outputjait (mikor evett, mennyit, mikor mit ürített), ami hát pont úgy nézett ki a hat nap végére, ahogy azt elképzelitek.
Ráadásul ugyanennek a lapnak a hátoldalára írta föl minden új műszakban az aktuális nővérke a telefonszámát, amin a szobatelefon nyomógombos készüléke segítségével el lehetett érni. Középkor. :P Ezekre simán lehetne egy kórházi appot fejleszteni... (Vagy egy meglevőt használni, rengeteg van.)
A szobához tartozó, amúgy tiszta és tágas WC-ben a WC-kagyló mellett nem volt hely a betétek, pelenkák tárolására (helyette a WC mögött, magasan a falban volt két polc...?!), a kuka pedig méterekkel arrébb volt, a mosdó alatt; én mindannyiszor gondosan odatettem a WC mellé, a takarítónők pedig mindannyiszor gondosan visszatették az eredeti helyére.
A WC mellett volt ugyan kapaszkodó, de olyan szögben, hogy annál fogva ember föl nem tudja húzni magát ültéből.
Ezek látszólag (és igazából nem csak látszólag) apróságok, csak pont azért szúrnak szemet, mert egyik se pénzkérdés (talán csak az appfejlesztés), de még ha az is lenne... ha valahol, akkor itt lenne pénz lóvéra.
És akkor az utolsó nap még az is kiderült, hogy a fiúknak kék, a lányoknak rózsaszín egészségügyi kiskönyv illetve „tgyás”-igénylőlap jár. Excuse me?...
De ahogy a poszt elején is írtam, összességében az élmény egyértelműen pozitív volt. Most már majdnem egy hete itthon vagyunk, ismerkedünk, gyönyörködünk egymásban. Tegnap pedig meg is ejtettük az első sétánkat hármasban.”
Ha szívesen olvasnál még Verától, látogass el a blogjára!
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Praia Da Joaquina �� �: Elvira #brazil #brazília #praiadajoaquina #florianopolis
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek