Teljesen érthető módon ezekben a napokban a koronavírus témája ural mindent (a Határátkelőn is esett már bőven szó róla). Ezért arra gondoltam, ma legyen szó inkább az élet egyéb fontos dolgairól, mert azért akadnak még ilyenek bőven…
Például rögtön az a csodás időszak, amikor egy pár együtt várja az első gyermekét, miként történik ez most Tshabee-val és feleségével Japánban (ezúton is nagyon gratulálunk). Lássuk, milyen egy terhesoktatás japán módra!
„Pár hete voltunk a feleségemmel terhesoktatáson, a kerületi önkormányzat szervezésében. Jójó, ő volt még azon kívül is vagy háromszor, ahová én, mint férj és leendő apuka nem voltam hivatalos.
Mindenesetre az az egy közös alkalom is érdekes volt számomra, tanultam ott pár hasznos, meg pár fura dolgot.
Maga az oktatás fél napig tartott, három fő részre osztva. Velünk együtt azt hiszem úgy 16 (házas)párral. Legelőször is kipróbálhattuk, hogy hogy kell átöltöztetni, meg pelenkázni egy életnagyságú játékbabát.
Illetve felpróbálhattam egy kb. 10 kilós mellényt, hogy én is megtudjam, milyen nehéz a terhesség végén nagy hassal bármit is csinálni. Ez a rész mondjuk olyan sok meglepetést nem okozott, mivel alapba is van akkora pocakom, hogy el tudjam képzelni. Meg aztán azzal a plusz 10 kilóval igazából közelébe se értem a régi versenysúlyomnak.
A második rész már a szülés utáni első hónapokról szólt. Pontosabban annak az időszaknak az érzelmi oldaláról. Arról, hogy az apuka és az anyuka mennyire másként éli meg általában, és a két félnek milyen könnyű elbeszélni egymás mellett, ha nem figyelünk oda.
Mert amíg az apuka odateszi magát a melóban, meg otthon a gyereknevelésben is, és tök jól érzi magát, hogy mennyi mindenre képes egyszerre, addig az anyuka teljesen a padlóra tud kerülni attól, hogy nincs egy szabad perce sem, kb. még a WC-re se mehet ki egyedül.
Illetve beszéltek még a szülés utáni depresszióról, meg hogy férjként figyeljünk oda a jeleire, és kapjunk észbe, ha azt látjuk, hogy az anyuka nagyon maga alatt van. Őszintén szólva ezt a részt éreztem a legtanulságosabbnak, jó pár olyan fontos problémára felhívták a figyelmünket, amik addig eszembe se jutottak. (…)
Az utolsó részében gyakorolhattuk a babák fürdetését. Méretre és súlyra 3 hónapos csecsemőnek megfelelő próbababával, igazi kiskáddal, meg igazi vízzel. Meg igazi babaszappannal.
Persze mielőtt saját kezünkbe vehettük volna a próbababát, az oktató tartott egy kis bemutatót, meg kaptunk képes útmutatót is. :D És mivel az anyukák egy korábbi oktatáson már túlestek ezen a gyakorlaton, ezúttal az apukáké volt a főszerep.
Úgyhogy meg is ragadtam a babát, meg a kis törölközőt, amit rá kell teríteni fürdetés közben. Igen, amíg a kádban van. Mert állítólag a japán babák nagyon meg szoktak lepődni azon, hogy fürdetéshez levetkőztetik őket, ezért feltétlenül mindenképp törölközőt kell rájuk teríteni a művelet közben.
Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne röhögjek fel visítva, amikor ezt a hülyeséget magyarázták. Ez ugyanis megint egy szép példája annak, hogy a japánok mennyire szeretnek túlkomplikálni és túlbiztosítani mindent.”
A teljes írást itt és itt olvashatjátok el.
Egy nem örök életre szóló állás
Érdekes érzés, amikor az ember olyan helyen dolgozik, ahol ugyan szeret ott lenni, de valahogy érzi, mégsem az igazi és szinte biztosan tudja, hogy nem fog hosszú évekig maradni (persze ilyenkor szokták érni az embert a legnagyobb meglepetések. Mindenesetre Vera most éppen ebben a cipőben jár.
„Szeretem az egyetemet, és a mostani, leginkább nyugalomra vágyó énemnek tökéletesen megfelel. Van stressz, de nem olyan és nem annyi, mint az előző munkahelyemen, a kollégák a vártnál jobb fejek, főleg a közvetlen kolléganőm, vele irtó mázlim van, nagyon jól kijövünk a nulla közös tulajdonságunk ellenére, és a főnökeimre se lehet semmi panaszom.
(Jó, persze, nyilván lehet, de mutassatok nekem egy embert, akinek semmilyen hibája nincs vagy nem megy legalább néha az agyatokra.)
A feladataim változó, hogy mennyire érdekesek vagy jelentenek kihívást, de az biztos, hogy még mindig azt szeretem a legjobban, ha problémát oldhatok meg, és/vagy segíthetek valakinek (többnyire egy-egy hallgatónak).
Fura módon abban viszont az összes pozitívum ellenére biztos vagyok, hogy ez az állás ebben a formában nem örökre szól: nem tudom elképzelni, hogy még több mint 30 évnyi munkaviszonyt egyetemi titkárnőként töltsek és ebből menjek nyugdíjba.
Most nyilván egyáltalán nem foglalkoztat az, hogy jó, de akkor hova tovább, és még egy pár évig nem is fog, sőt, valószínűleg egy darabig egyáltalán nem is fog ez érdekelni, de azért ott motoszkál a háttérben a gondolat, hogy én ennél többre vagyok hivatott. De mondom, a mostani élethelyzetemre keresve se találhatnék tökéletesebb állást!”
Az eredeti posztot itt olvashatjátok.
Munka egy londoni oviban
Ha már munka, a hosszú évek óta Londonban nannyként dolgozó Hanna most kipróbálta magát (alkalmi jelleggel) egy óvodában is. Éppenséggel váltani teljesen nem akar (családoknál dolgozva jobban lehet keresni), de mint írta, az önéletrajzában jól fog mutatni idővel, hogy gyerekekre csoportban és csapatban is vigyázott.
(Fotó: flickr.com/Lucélia Ribeiro)
„Tavalyi év során a 2 éves óvodájában párszor önkénteskedtem, s azok az alkalmak növelték az önbizalmam. Ám ami ott történt és, ahogy a gyerekeket kezelték, nem követésre méltó volt.
Kiabáló és kiégett óvónők, akik csak azt várták, hogy teljen el az a pár óra és mehessenek haza. Anyumnak úgy írtam le a helyet, mint sintértelep. A saját gyerekem nem adnám be ide. Be is fuccsolt a hely, s bezárták. Nem lepett meg, hogy idővel egyre kevesebb gyerek járt oda, s angol kertváros családjai nem oda íratták be picijeiket.
Most egy olyan óvodába volt lehetőségem bejutni, ami egy önkormányzati paneltelep szélén áll. Legalább ide mondom, nem Land Roverrel érkeznek, s nem kell posh anyukákkal parolázni. (…)
Az első perctől egy fekete kislány feltűnt nekem, aki a többiekénél magasabb értelmisége szinttel rendelkezett. Csodálkoztam is rajta, hogy miért nem az iskolában van már, hiszen ránézésre és életkorát tippelve már beleférne.
Neki a délelőtti pár óra, az totál unalom lett. Látszott rajta, hogy ő készen áll a számokra, a betűkre és komolyabb kihívásokra is, mint életkornak megfelelő logikai játékok stb.
Ő volt az, aki annak ellenére, hogy tök ismeretlen voltam neki, már jött is oda hozzám egy ölelésre, fél órán belül.
A gyerekek mindegyike a közösségben való viselkedés készségével rendelkezett, s nem találtam kirívóan rossz vagy kezelhetetlennek senkit sem. Páran kicsit több figyelmet akartak és csak azért is szekálták a többieket.
Ezzel ellentétben meg volt olyan kisfiú, aki annyira szótlanul és magában elvolt, hogy ő az, aki „senkinek” nem tűnik fel, ha jelen van, ha nincs. Nem zavart semmi vizet és utasításokat könnyen követte. (...)
Az óvodát egy magáncég üzemelteti ugyan, de rászorultsági és életkori alapon az önkormányzat által van maximálisan finanszírozva. A szülőknek ez ingyenes jár, s nem kell extrában fizetniük. Ám sajnos ebből fakadóan látszódott, hogy mennyire elhanyagolt és nem felszerelt intézményről is van szó.
A pénzes, drága óvodákban eddigi tapasztalataim szerint sokkal több fejlesztő játék, könyv, kreatív foglalkozást biztosító eszköz stb áll rendelkezésre.”
A teljes posztot itt találjátok.
Kövesd a Határátkelőt az Instagrammon is!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek