A kanadai tél nem vicc, komolyan kell venni, még akkor is, ha idén egészen mostanáig az ország nagy részén egész kellemes idő volt. Steven posztjából viszont kiderül hóeltakarításról, jégkorongról és még az Északi fényről is.
„Tudom, erről senki sem akar beszélni. Még szépek a színes lombok, még lehet a napon sütkérezni. De közeledik a tél. Itt Kanadában ez komoly dolog. November közepére jobb, ha átcserélted az autód abroncsait a télire.
És elkezdődik az új hokiszezon, ami csak júniusban ér véget a híres Stanley Kupával. Az 1917-ben alakított National Hockey League-ről beszélek, amibe 30 város csapata tartozik. Ebből 7 kanadai, a többi amerikai.
Persze a játékosok többsége kanadai, de vannak jócskán amerikaiak, svédek, oroszok, csehek, szlovákok és talán mások is.
Kiskoromban alkalomadtán korcsolyáztam. A Városmajorban és néha az elemi iskolánk felöntött udvarán. Felcsavarható korcsolyám volt. Szüleim később (már gimnáziumba jártam) még egy ruszki hokikorcsolyát is vettek nekem. Nagyon menő dolog volt ez akkoriban.
Egy vagy két évig bérletem volt és jártam a Műjégpályára a Városligetbe. Hétvégenként és még délutánonként is hetente egy párszor. Később a hoki nagyon népszerű lett. Barátaimmal jártunk az egyedüli Kisstadionba. A Fradi-Dózsa meccsek nagyon élvezetesek és népszerűek voltak.
A fent említett NHL-en kívül vannak itt más hokibajnokságok is. Megyei, körzeti, iskola/egyetem közötti és így tovább. Az igazság az, hogyha egy dolgot az ember meg akar említeni, ami tényleg kanadai, és összeköti az angol és a francia kanadait is, az a hoki.
A kanadaiak köztudottan az egyik legudvariasabb náció. Egész addig, amíg nem engeded őket a jégpályára. Mert ott mindez megváltozik. A játék gyors, vad, testsúlyoddal a másik játékosnak fájdalmat, nemritkán komoly sérüléseket is okozhatsz.
Az egyetlen sport ahol a durvaságot, de még a verekedést is eltűrik. Ugyan némi büntetést kiszabnak, de nem tiltják be. Miért? Mert egyrészt vonzza a közönséget, mint az autóversenynél a balesetek, de szerintem főképpen azért, mert mélyen úgy gondolják, hogy ez a játékhoz tartozik.
Kanadában a hokizás nagyon elterjedt. Gyerekkorban, az elemi iskola elején kezdődik. Ekkorra persze már a gyerekek tudnak korcsolyázni. Két fiút neveltünk fel. Ők is jártak hokizni.
Mi is vittük őket, először „erőkorcsolyázni”, majd edzésekre és a „kis ligákba”. De nem lévén echte kanadaiak abbahagytuk pár év múlva, amikor úgy éreztük, hogy a gyerekek nem akarnak tovább fejlődni.
Sok szülő jóval tovább nyomja/támogatja őket. Nagyon sok kanadai (nem az emigránsok, mint mi vagy az azoktól származók) ennek eredményeképpen igen jól korcsolyázik és még felnőtt korában is gyakran jár barátaival hokizni.
A sport nem olcsó, a korcsolya, a védőkellékek beszerzése (és váltogatása) a növekvő fiúknak (újabban leányoknak is) sok családnak komoly anyagi érvágás. Nem beszélve hogy kora reggel, és hétvégeken a gyerekeket edzésre és meccsekre kell furikázni. Mindez időbe és benzinbe kerül.
A klíma ideális télen. Tradíció az, hogy sok helyen a mezőket, kertjüket felöntik és jégpályává alakítják. A városoknak van ingyenes műjégpályája. Nagyvárosnak több is. Ezek nincsenek befedve. De persze ma már van több ezer „aréna”, fedett műjégpálya is. Nem ritka hogy iskoláknak saját arénája van.
Szokásos télen ezekre lejárni, és aki ott téblábol azzal kicsit hokizni. Erre külön szó is van: „shinny”. Ez az utcai foci, driblizés, kiskapuzás (amiben mi nőttünk fel Magyarországon) helyi megfelelője.
Érdekes módon más téli sport nem annyira népszerű. A sífutás és a lesiklás a háború előtt alig volt ismert, a sok hó (és hegy) ellenére. Manapság persze ez megváltozott, de népszerűségüket nem lehet a hokival egy napon emlegetni.
Szóval vissza télre. Ottawában, a városban, ahol az utóbbi 25 évben élünk, sok hó esik. A karácsony majdnem garantáltan fehér. Mivel a tél eltart április végéig és az átlaghőmérséklet ez idő alatt nem igen emelkedik a fagypont fölé, az a hó, ami leesik, nem olvad el.
A főutcákról naponta elviszik. A mellékutcánkon elkotorják, de telente kb. háromszor minimum szabályosan el kell a felhalmozódott havat szállítani különben az utca járhatatlanná válna az összegyűlt hóbuckák mérete miatt.
Éjjel jönnek, ilyenkor nem lehet az utcán parkolni. Először hatalmas kotrók igazgatják a buckákat, majd egy gépesített nagy teljesítményű hómaró jön, mint valami szörny az éjszakában.
Csak remegnek a házak az éjszaka közepén, a gépek reflektora árnyékot vet a sötét hálószobákra. Ha nem tudod, mi történik, azt hiheted, hogy itt a világ vége. A hómarót követi teherautók hosszú sora, amibe havat befújják és reggelre csodák csodája nincs egy szem hó se.
Befejezésül ideteszek egy képet az Északi fényről, amit ha szerencsés vagy nagy néha láthatsz. Én egyszer láttam vagy 25 évvel ezelőtt. Akkoriban még Torontóból vezettem Ottawába vissza minden vasárnap este. A család még Torontóban élt.
Ez alkalommal az 500 km jó részét hóesésben vezettem. Az autósztrádán nem volt nagy forgalom. Este volt és a sűrű hópelyheket megvilágító reflektor egy fehér pöttyös fekete függönyt mutatott.
Furcsa érzés. Úgy érzed, ha lekapcsolod lámpádat, jobban látsz, mert akkor a hópelyhek nincsenek megvilágítva és eltűnnek. Csupán az előtted levő kocsi piros lámpáját követed, annak híján a keréknyomot előtted a hóban. Az utat nem lehetett látni, ha a nyomot nem látnád nem tudnál tovább vezetni.
Ottawa közelébe érvén azonban a hó elállt és felhőtlen csillagos éjszaka lett. Egyszer csak északra a kocsiból az égen egy óriási gyorsan mozgó függönyszerű micsodát láttam.
Mi lehet ez? Félrehúzódtam. Megálltam és kiszálltam. Egyedül az éjszakában néztem ezt a csodát. A látvány lenyűgöző.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek