Máté és családja lassan tíz éve élnek az Egyesült Királyságban, három gyermekük született már a szigetországban, szóval ha van valaki, aki tényleg gyökeret eresztett ott, akkor azok ők. Ő is azok közé tartozik, akik jó régen, hat éve írtak sorsukról posztot a Határátkelőre – kíváncsi voltam, mi történt azóta velük.

A kép illusztráció

„2010 elején, röviddel diplomaszerzésem után, egy még Magyarországról intézett meglepetésszerű álláslehetőség nyomán költöztünk Angliába feleségemmel. Három és fél év elteltével, első gyermekünk születése után egy évvel írtam először akkori életünkről, gondolatainkról, dilemmáinkról.

Azóta gazdagabbak lettünk további két gyermekkel, még hat évnyi (angliai) élettapasztalattal, egy méretes hitellel, több baráttal és az elhatározással, hogy itt szeretnénk leélni az életünket.

A legjelentősebb Angliával kapcsolatos szemléletbeli változás valószínűleg az számunkra, hogy a „kaland / külföldi tapasztalat- és pénzszerzés” fázison túljutva itt eresztettünk gyökeret és a szó minden értelmében itt telepedtünk le.

A beilleszkedés folyamata

2010 végén egy sikeres, Anglián belüli, neves céghez történő váltásomat követően megugrott a LinkedIn-en keresztül érkező szakmai megkeresések száma. Úgy éreztem, kitárult előttem a professzionális világ, bármikor még tovább léphetek.

Bevándorló létemet kifejezett előnyként éltem meg, mert kötöttségek nélkül, szabadon költözhettünk volna a legizgalmasabb lehetőségeket követve, hiszen a gyerekkori környezetet, tágabb családot és barátokat már korábban hátra hagytuk és a feleségem sem helyezkedett ekkor még el.

De nagyon élveztem a munkát az új cégnél, megismerkedtünk a szomszédokkal, az utcabáloknak köszönhetően pedig sok, a környéken lakóval is. Elkezdtünk egy közösség része lenni. Barátokat szerezni, beléjük botlani a boltban, parkban, vendégségbe menni vagy éppen vendégséget szervezni.

Egyszer csak már nem azért mondtam vissza a megkereséseket, mert még több tapasztalatot szerettem volna szerezni az akkor már nem is annyira új munkahelyemen, hanem mert nem vonzott annyira az ajánlat, hogy áttelepüljek az ország egy másik részére miatta. Pedig eddigre már a feleségem otthon volt az elsőszülött gyermekünkkel, nem kellett volna otthagynia ezért a korábbi állását.

Úgy gondolom, fontos szerepe van ebben annak is, hogy egy nagyon hangulatos környéken, befogadó és nyitott közösségben élünk. Ha a város egy kevésbé színvonalas részén éltünk volna, lehet, már nem itt dolgoznék.

Ahogy nőtt a családunk, úgy vált egyre természetesebbé az itteni életünk. A hétköznapok valósága függetlenné vált a helyszíntől. Egyáltalán nem éreztük magunkat kívülállónak.

Feleségem heti 3-4 alkalommal vitte a gyerekeket különböző játszócsoportokba, könyvtári gyermekprogramokra, ahol jó pár korunkbeli fiatal családot ismert meg. Egy részük angol, más részük külföldi. Teljesen természetes volt, hogy itt más nemzetiségűek is aktív részesei a tágabb közösségnek.

Lakásvásárlás

A második gyermekünk születését követően világossá vált, hogy hosszú távon fizikailag nem fogunk elférni a két hálószobás albérletünkben, ezért elkezdtünk utánajárni, hogy az addig kuporgatott pénzünkből és az elérhető hitelekből milyen házra telne.

Eleinte csak „poénból" nézelődtünk, de ahogy Magyarországon kilőttek, itt meg a Brexit népszavazás hatására jelentősen megtorpantak az ingatlanárak, úgy vált egyre reálisabbá, hogy Angliában vegyünk egy saját házat.

A család és a magyarországi ismerősök reakciója döntően „Akkor már biztos kint maradtok” volt, amire az volt a válaszunk, hogy nem a lábunkat öntik betonba, egy házat relatíve egyszerűen el lehet adni. Úgyhogy ez semmilyen szinten nem akadályoz abban, hogy hazaköltözzünk, ha szeretnénk.

A brit oktatás

Ezzel rá is kanyarodnék a számunkra egyik legérzékenyebb témára, az oktatásra. Tisztában vagyok vele, hogy a saját, huszonévvel ezelőtti magyar oktatásról szerzett tapasztalatainkat nem fair összevetni az aktuális angliai viszonyokkal, és nem is állítom, hogy tisztában vagyunk a jelenlegi magyar viszonyok minden részletével.

Nem célom a két rendszer anyagi erőforrások szerinti összevetése, mert értelemszerűen ahol tanulóként háromszor annyi a költségvetési forrás, ott több és változatosabb lesz a felszerelés is.

Amit viszont össze lehet vetni az a szemléletmód, amivel a két nemzet a gyerekek oktatásához a gyakorlatban közelít.

Szociális fejlesztés

A legidősebb gyermekünk 7,5 éves, Year 3-be jár, a középső 4,5 éves és most kezdte a Reception Yeart egy helyi, „academy” státuszú általános iskolában. A 30 fős osztályokat évente cserélődő tanár + tanársegéd páros tanítja (azaz két tanár van), ami nekem nagyon tetszik, mert

a, a gyerekek korán megszokják, hogy különböző tanárok különböző módokon és stílusban oktatnak, ami fejleszti az alkalmazkodóképességüket

b, egy-egy tanár személye nem évekre határozza meg a gyerekek iskolai élményeit

c, sokkal kevésbé szorulnak skatulyába

d, a szülők si több szemszögből kapnak tájékoztatást a gyerekeik fejlődéséről, eredményeiről, nehézségeiről

Ráadásul ebben az iskolában évente megkeverik a két párhuzamos osztályt. Szerintem ez szuper ötlet! Csökkenti a klikkesedést, segíti a gyerekek szociális fejlődését (új kapcsolatok kialakítása, változások kezelése) és az egymásra rossz hatást gyakoroló párokat szét lehet (és szét is szokták) szedni.

Képességfejlesztés

Mivel az állami finanszírozású iskolák nem szegregálnak, azaz nincs felvételi vagy képességteszt, egy adott évfolyamon belül relatíve nagy lehet a gyerekek képességbeli szórása.

Ezt ebben az iskolában úgy kezelik, hogy a gyerekeket tantárgyanként (olvasás / „phonics”', írás, matematika) 5 tanulási sebesség szerinti csoportba osztják.

Az egyik véglet az, amiben a gyerekek többlettámogatást igényelnek, mert például tanulási nehézségük vagy enyhe fokú szociális vagy értelmi visszamaradásuk van.

A másik, amiben a gyerekek könnyebben, gyorsabban megértik, elsajátítják az elvárt tananyagot. Ez a GD (= greater depth) csoport.

Ezt a fogalmat a nemzeti alaptanterv 2014-es reformjával vezettek be, lényege pedig, hogy akik hamarabb érik el az elvárt szintet, ne gyorsabban haladjanak tovább és kezdjenek új témába (ezzel széthúzva a tananyagot és megnehezítve az 5 csoport közös oktatását), hanem ugyanazt a témát nagyobb mélységben tanulják meg.

Például Year 2-ban az írásbeli összeadást kétjegyű számokkal tanulják, de a GD csoportban már háromjegyűekkel is dolgoznak. Az 5 szint teljesen átjárható, rendszeresen értékelik és mozgatják fel/le a gyerekeket a tanárok, annak megfelelően, hogy melyik csoportban tudnak a legjobban haladni.

Olvasás

Receptionben még hetente, később már naponta cserélik a könyveket a gyerekek, amiket hazahoznak olvasni.

A könyveket 15-20 nehézségi szintbe sorolják, a tanárok pedig 1-3 heti rendszerességgel ülnek le egy-egy gyerekkel kettesben, hogy felmérjék az aktuális szintjüket, a gyerekek pedig az annak megfelelő könyvek közül, saját maguk érdeklődése szerint választhatnak. A könyvek témája nagyon szerteágazó. Vannak űrlényesek, tündéresek, lovagosak, ismeretterjesztők, hogy csak néhányat említsek.

Az iskolában egyébként nincs szó szerint vett könyvtár, a könyveket a folyosókon elhelyezett polcokon, könnyen hozzáférhető, szem előtt lévő módon tárolják, ezzel is közvetlenebbé téve velük a kapcsolatot.

Írás, fogalmazás

Iskolánként változó, hogy folyóírást vagy nyomatott betűs írást tanítanak-e, a mi iskolánkban az előbbit. Ugyanakkor maga az íráskép teljesen másodlagos. A cél, hogy a gyerekek képesek legyenek írásban információt rögzíteni, nem pedig a betűk önmagukért való formálása. Az első 1-2 évben ha egy betű felismerhető és nagyjából úgy néz ki, ahogy kellene, az tökéletesen megfelel.

Teljesen elámultam, amikor először láttam egy iskolai írás-munkafüzetet (amit egyébként nem hoznak haza). Először is rengeteg fogalmazást írnak. Nem másolást, hanem adott témavezető információk alapján önálló fogalmazást.

Minden fogalmazást elolvasnak, kommentálnak a tanárok, de a „javítás” teljesen más elvek alapján történik, aminek fő eszköze a zöld színű filctoll. Ezzel az aktuálisan tanult, gyakorolt nyelvtani, helyesírási szerkezetek megfelelő alkalmazását emelik ki, azaz azt, amit helyesen írt a diák.

Van persze piros javítás is, de a cél, hogy a gyerek figyelmét a helyesen írt szerkezetekre hívja fel, nem pedig a hibásakra.

Itt közbe is szúrok egy négy évvel ezelőtti, kapcsolódó magyar tapasztalatot. A Magyarországon élő és tanuló, akkor első osztályos unokahúgom írásfüzetében (betűk formálása) a tanító csak a girbe-gurba betűket karikázta be pirossal, azzal a kommenttel, hogy „szomorú vagyok” és „többet vártam tőled”. Nagyon inspiráló.

Mivel angolban sokkal gyakoribb az eltérés az írott szóalak és a kiejtett hangalak között, ezért a helyesírást is más szemüvegen keresztül nézik. A szabad fogalmazásokból adódóan a gyerekek sokszor olyan szavakat használnak, amiknek a betűzését még nem tanulták / tudják.

Az ilyen szavakat a gyerekek írás közben maguknak jelölik meg hullámos vonallal és a fogalmazás végeztével önállóan jelölik meg hullámos vonallal és a fogalmazás végeztével önállóan kiszótárazzák és javítják azokat.

Apropó szótárhasználat! A fogalmazás folyamatának része az írás utólagos szerkesztése is. Ilyenkor a korábban megírt munkáikat újra átolvassák és szinonimaszótár (!) segítségével változatosabbá, kifejezőbbé teszik.

A fent leírtak egyetlen, Ofsted „Outstanding” értékelésű iskolában szerzett tapasztalatainkon alapszanak. Figyelembe véve az angol alapfokú oktatás sokféleségét és változatosságát, lehet, hogy a város másik oldalán lévő „community foundation” vagy „academy” iskolában teljesen mások lennének a elmenyeink.

Hat éve azon merengtem, vajon a gyermekeim milyen identitásban, nemzettudatban fognak felnőni, fontos-e ez egyáltalán, és hogy hol lenne nekik jobb sorsuk. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján (iskolai és tágabb értelemben vett társadalmi szinten is) az utóbbira egyértelműen azt mondom, hogy számunkra Angliában.

Mi szól Anglia mellett?

A szakmai lehetőségek száma és szintje (én például elektromos motor tervezésével foglalkozom), a társadalom nyitottsága és sokfélesége (közvetlen munkahelyi csapatomban hatból egy, a tágabb csapatban 29-ből 13 csak az angol), az oktatás minősége és összességében az alapmentalitás milyensége mind ezt mondatja velem, még akkor is, ha itt sem fenékig tejföl az élet, amit nem is állítok.

Ami a gyerekek identitástudatát illeti, számomra igazából mindegy. Én európainak érzem magam és szeretném, ha a gyermekeim gondolkodását sem korlátoznák országhatárok.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy szubjektív értékválasztás a részemről, és nem ítélek el senkit, aki ezzel nem ért egyet, mert például fontosnak tartja a magyar nemzet és a kultúra ápolását.

De az én identitásomat, mint egy emberét a 7,7 milliárdból, nem ez határozza meg legjobban. „Élni és élni hagyni” - ez az én mottóm.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.