A címben feltett kérdésre nem könnyű válaszolni, hiszen természetesen országa is válogatja, hogy igennel vagy nemmel felelhetünk. István fél évszázad kanadai élet után megkísérelt választ találni rá.

„Ötven éve hagytam el szülőhazámat. Úgy érzem, a migráció témájában van némi tapasztalatom. Legalább is kanadai viszonylatban.

Kanada egy 36 milliós ország. A lakosság 20%-a francia nyelvű, ők jobbára egy megyébe csoportosulnak, neve Quebec. A 36 millió 20%-a nem Kanadában született, hanem emigránsként érkezett, hasonlóan hozzám.

Plusz van 1,5 millió bennszülött indián és eszkimó is. Mellesleg a muszlim vallásúak a népesség 3,2%-a. A 36 millió 20%-a „visible minority”, azaz színesnek minősül.

Kanada mindig is nagyszámú emigránst fogadott be. Jelenleg évi 250 ezret. Ezek egy része „családi bevándorló”, azaz egy már itteni emigráns rokona (kb. 65 ezer).

A másik része „gazdasági” emigráns, (161 ezer), míg a harmadik része menekült (kb. 24 ezer.)

A gazdasági emigráns kérvénye egy szűrőn megy keresztül. Nem mindenki kap beutazási engedélyt. Az iskolázottság, nyelvtudás, a szakma és az itteni igény arra a szakmára, valamint (ha jól tudom) az illető kora, mind számít.

A menekültekben is kell, hogy legyen választás, nem tudom, hogy mik a szempontok, már csak azért sem, mert több a jelentkező, mint akiket az ország befogadni tervezett.

Akik menekültnek akarják magukat minősíteni, egy vizsgálaton mennek át. A vizsgálat célja, hogy az „álmenekülteket” kiszűrje. Ezeket országukba visszatoloncolják.

Kanadában nincsenek „vendégmunkások”. A nyári agrármunkások, a gyermekgondozók, és a hivatalosan meghívott szakemberek, kivételek.

Az emigránsok juttatásai/jogai ugyanazok, mint az állampolgároké, csupán szavazni nem szavazhatnak, és katonának nem szegődhetnek el.

Az emigráns már négy év múlva, ha az egyik nyelvet (angol vagy francia) elsajátította, állampolgárságot nyerhet.

Az utóbbi években az emigránsok nagy része a harmadik világból érkezik: India, Fülöp-szigetek, Pakisztán, Kína.

Nagyvárosok és az etnikai negyedek

Az emigránsok nagy része mindig is a nagyvárosokba tömörült: Toronto, Vancouver, Montreal a vezetők ebben. Itt találsz városrészeket, ahol az angol nyelv alig használatos. Vidékre, falukba, kis városokba emigránsok ritkán mennek.

A Torontóban, ami egy közel 5 milliós város, élők fele nem Kanadában született. El tudsz képzelni egy Budapestet, ahol az ottaniak fele nem Magyarországon született? Kétlem!

Az emigránsok nagy része, a magyar származásúak is, az itteni jobb élet ígéretében, annak elérése érdekében érkezett. Egymással szeretnek szocializálódni, a feleség, ha nem dolgozik, ami ugyan manapság ritka, sokszor nem tanul meg angolul (franciául).

Olyan boltokban vásárolnak, amit hazafiak vezetnek, ugyanazt az ételt eszik, amit az anyaországban ettek, és hétvégeken saját körükben szórakoznak, saját templomaikban imádkoznak.

Ha tehetik, a szabadságukat az anyaországban töltik és sokan oda is vonulnak vissza nyugdíjasnak kettős állampolgárként, kanadai nyugdíjjal és saját félretett pénzükkel.

Torontó etnikai negyedei

Ország határátkelőkből

Szóval az első generáció nemigen alkalmazkodik az itteni viszonyokhoz, marad lelkileg magyar, olasz, vagy kínai. Ez nem azt jelenti, hogy nem hasznos tagja Kanadának, mert szorgalmas, adót fizet, gyerekeket szül/nevel, szavaz. Tehát hozzájárul az ország gyarapodásához.

A gyerekük azonban ezzel ellentétben az iskolákon keresztül, megismeri az itteni viszonyokat, megbarátkozik velük és mást nem is ismervén, akarva akaratlanul „igazi kanadaivá” válik.

Egy pár generáció még esetleg beszéli anyjuk nyelvét, ápolja az anyaország kultúráját, szokásait, de előbb-utóbb beolvadnak az olvasztótégelybe és csak a bőrük színe, a szemük vágása emlékeztet arra, hogy őseik távolról jöttek. Jobb ezt az elején belátni, ez vár az emigránsokra, illetve azok leszármazottaira.

Mivel az itt élők mind valahonnan jöttek, itt nem nagy szó az, ha te frissen jöttél, máshonnan, mint az első telepesek. Megkülönböztetés egy furcsán hangzó név után, a törve beszélt angolért gyakorlatilag nem létezik. Mindenki egy bizonyos fokon emigráns, ez egy emigráns ország.

Azt nem mondom, hogy azok a családok, akik már régóta itt élnek, nincsenek kapcsolataik során előnyösebb helyzetben, csupán azt, hogy az ajtók nyitva állnak mindenki előtt, jobban, mint máshol, például Európában.

Azt sem mondom, hogy érkezésed után az alkalmazók nem igyekeznek kihasználni, kevesebbet fizetni, amíg jómagad meg nem ismered a dörgést és itteni tapasztalatot szerzel.

Otthon szerzett végzettséged elismeréséért is meg kell majd küzdened. Vizsgákon kell keresztül menni, ezek közül jó néhány (például az orvosok esetében) rendkívül nehéz, főleg középkorú embereknek, ha másért nem azért, mert a nyelvtudásuk hiányos.

A különbség az európai országok és Kanada között

Mégis, jó pár magyar ismerősünk Kanadában telepedett le több év nyugat-európai tartózkodás után. Volt egy házaspár ismerősünk, akik Svájcból érkeztek, egy másik pedig Svédországból.

Az ember azt hinné ezek tökéletes helyek, és persze közelebb vannak Magyarországhoz. Az anyaföldtől való távolság (valljuk csak be) egy bevándorlónak mindig fontos.

Amikor megkérdeztem őket, mi volt az ok, hogy végül is ide átjöttek, a válasz ugyanaz volt: a svájciak / svédek hidegek voltak velük szemben. Szociális vonalon távolságot tartottak. Nem úgy, mint itt, ahol vállon veregetnek: „Hé, Magyarországról jöttél? Hol van az? Mesélj!”

Ha köztük élsz, nem egy etnikai gettóban, nagyon gyakori, hogy itteniek aránylag hamar barátaid lesznek. Mentek együtt családostól kirándulni, kempingezni, vacsorára hívnak. Viszonthívod őket.

Egyszóval egyenlőként bánnak veled, elismerik, hogy ide tartozol. Ennek az országnak a múltja, a kultúrája sokkal egyszerűbb, az elvárások az itt letelepedni akaróaktól minimálisak. Dolgozz, fizess adót, tiszteld a törvényeket, beszéld a nyelvet! Ez és nem több.

Véleményem szerint Európában az emigránsokkal, és az emigrációval csínján kell bánni. Valljuk be, Európa a „régi” világhoz tartozik. Meggyőződésem, hogy az ottani, bevándorlókkal szembeni elvárások nem reálisak. Főleg kulturális vonalon.

Az emigránsok, de még gyerekeik sem fognak magukban büszkeséget érezni, Voltaire, Vörösmarty, Goethe, vagy Ibsen neve hallatán. Nem valószínű, hogy beszélgetéseikbe ezektől az óriásoktól idézeteket fonnának.

Ebből az következik, hogy a nagyvonalú anyagi segítség és az egyenlőséget biztosító törvények ellenére a bevándorlókkal / menekültekkel megkülönböztető módon bánnak. És ezt ők, nap mint nap tapasztalják.

A társas kapcsolatokban, társasági helyzetekben, iskolában, álláskeresésnél… főleg akkor, ha más vallású, más bőrszínű az illető, vagy ne adj isten a keresztneve Ali.

Jobb ezt, mint például Japánban, belátni, és kevesebb emigránst befogadni, és azokat a befogadás előtt jól megválogatni. Mert az emigráns mindezt nem látja, az vakon egy gazdagabb, „jobb” világba akar jönni, amit nem ismer.

És csak jóval később fogja észrevenni, hogy az új hazája értékrendszerével nem képes megbékülni, hogy ő nem egyenlő az „őslakókkal”, és nem is lesz.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.