Az alábbi rövid, de érdekes történet helyszíne az Egyesült Királyság, főszereplői pedig egy brit autós és egy magyar kamionos. Nem is ragoznám tovább, jöjjön a sztori!

Mi a magyar álom? Halászlé paprikás csirkével? Osztrák életszínvonal? Három tenger mossa? És mi az álom abban az országban, ahol te élsz? És mi a rémálom? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

„Hazafelé autóztam, a BBC 5Live-on a parlamenti vita lecsengését hallgattam, amikor hirtelen hangos puffanást hallottam, amit egy lapos gumi árulkodó zöreje követett. 

Az M6-oson voltam, de csak 45 mérfölddel (kb. 70 km/óra – HÁ) haladtam az útfelújítási munkák miatt. Szerencsére a terelőbólyák között le tudtam húzódni a pálya védett részére, mi több, még a felnit is sikerült megmenteni. A gumi tönkrement, de biztonságban vagyok és remélhetőleg a felni is kibír még valamennyit. 

Felhívtam a rendőrséget, akik küldték az autómentőt, aki elvisz a legközelebbi benzinkútig, ahol elkezdtem kereket cserélni. Elég öreg és gyakorlatias vagyok ahhoz, hogy meg tudjam oldani magam is, úgyhogy belevágtam. 

Kicsit hátrahőköltem viszont, amikor egy nagydarab pasas odajött, és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, felkapta a telefonom, amivel világítottam. 

Szégyellem, de az első reakcióm az volt, hogy „istenem, el fogja lopni a mobilom!”. Aztán ahogy az emelő és a csavarkulcs felé mutogatott, leesett, hogy segítséget ajánl. Voltaképpen átvette tőlem a feladatot, én meg világítottam neki a mobillal. 

Bár nem nagyon beszélt angolul, valahogy elmagyarázta, hogy ő egy magyar kamionos, a neve Ernie (gondolom, inkább Ernő lesz az – HÁ). Tulajdonképpen kézjelekkel és egymásra nagyon figyelve elvégeztük a munkát. 

Elég jó csapatot alkottunk, annyi idő alatt kicseréltük a kereket, hogy arra még egy Forma-1-es csapat szerelői is büszkék lettek volna. 

Ahogy az autó ismét mind a négy kerekével a talajon állt, kezet fogtunk, én pedig kimondtam az egyetlen magyar szót, amire hat évvel ezelőtti ottani látogatásomról emlékeztem: Köszönöm. 

Sötét volt ugyan, de nem lehetett nem észrevenni az arcát elöntő mosolyt, amit az hívott elő, hogy az anyanyelvén mondtam neki köszönetet. 

A defekt miatt késve értem haza, így aztán az ír pörkölt helyett csak francia baguettet és sajtot, szíriai humuszt, olasz előételt és görög olívabogyót ettünk. 

Harminckilenc éves vagyok. Egész életemben egy egyesült és békés Európában éltem. Összesen 17 (ha jól emlékszem) EU-országban jártam. Szeretnék a továbbiakban is így élni. 

Szeretném, ha a gyermekeim is ugyanolyan szabadságban és annyi lehetőséggel nőnének fel, amennyi nekem jutott. Már nem ismerem fel az országot, amelyben élek, és ezt a legmélyebb vágyamat a Brexit eltörölte. 

’Köszönöm’ Ernie, te csodás magyar kamionos, aki nem beszélt angolul, ám mégis segítettél nekem kereket cserélni és megerősítettél abban, hogy jól tettem, amikor a maradásra voksoltam.” 

Az írást Jill osztotta meg itt, a sztorit Zsófi ajánlotta a figyelmünkbe.

(Fotó: pixabay.com/counselling)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.