Bezárt a Whiteleys. Persze egy londoni bevásárlóközpont bezárása nem érne meg egy külön írást a Határátkelőn (akad belőle még elég), amiért most mégis poszt születik belőle, az az, hogy mindannyiunk életében vannak olyan fontos, ikonikus helyek, melyek eltűnése szíven üt. Még ha nem is gondoltuk volna.

A Whiteleys a Queensway-en, két metrómegálló (a Queensway és a Bayswater), valamint a Hyde Park közelében fekszik és már a története is megér egy misét. 

A sztori 1845-ben kezdődött, amikor egy William Whiteley nevű fiatalember Londonba érkezett. Tíz font (ami azért akkor jóval nagyobb összeg volt, mint most, de messze volt a soktól) volt a zsebében. No és volt egy álma. 

William Whiteley nem volt tehetségtelen ember. Ha az lett volna, aligha képes felépíteni egy 6000 embert alkalmazó birodalmat és nem hoz létre egy rendkívül sikeres bevásárlóközpontot (a maga nemében az elsőt) a Westbourne Grove-on. 

(Halála is megér egy zárójeles bekezdést: 1907. január 24-én lőtte agyon egy Horace George Rayner nevű férfi, aki a merénylő állítása szerint a törvénytelen gyermeke volt.) 

William Whiteley (törvényes) fiai aztán folytatták az örökséget, mi több, tovább is gondolták azt. Így nyílt meg 1911-ben az (akkor még) Queens Roadon, a mai Queenswayen a Whiteleys. 

A John Belcher és John James Joass tervezte épület a korszakban a csúcsluxust jelentette, nem véletlen, hogy London Lord Mayorja (tulajdonképpen a City első embere) adta át. 

Olyannyira elegáns helynek számított, hogy George Bernard Shaw 1912-ben írt drámájában, a Pygmalionban (ennek egyik átdolgozása a My Fair Lady) Eliza Doolittle-t is itt varázsolják elegáns hölggyé. (Pedig akkor már több mint hat évtizede nyitva volt a Harrods, mi több, a Selfridges is 1909-ben nyitott az Oxford Streeten.)

Az idők során persze rengeteget változott, az 1950-es években megjelentek benne az irodahelyiségek, mígnem 1989-ben teljes egészében bevásárlóközponttá vált. Addigra már elveszítette néhai ragyogása egy jelentős részét, de még mindig kifejezetten szép és karakteres volt, a hasonló plázák közül pedig messze-messze kiemelkedett.

Ennyi elég is a történelemórából, mert nem erről akar szólni a poszt, hanem a mi saját, különbejáratú, ilyen-olyan okokból fontos, ikonikus helyeinkről, melyek másoknak talán nem, vagy nem úgy fontosak, de nekünk valamiért közel állnak a szívünkhöz. 

London kevesebb lesz 

Mindenkinek akad több ilyen épület az életében, és lehet, hogy már évek óta nem járt felé, de amikor kiderül, hogy bezárják / átalakítják / lerombolják, akkor az fáj. 

Márpedig a Whiteleys-t most bezárták, miután két éve elfogadtak egy egymilliárd fontos (!) fejlesztési tervet, aminek keretében a luxuslakásokat alakítanak ki a felsőbb szinteken, elvileg alul lesz egy udvari rész, üzletekkel, éttermekkel – de valahogyan nem lesz már ugyanaz. 

Persze a dolgok változnak, de számomra ettől még elvész most egy kicsi Londonból. Számomra ugyanis a Whiteleys kicsit maga London. 

Már maga a környék is nagyon jellegzetesen londoni, hiszen túl azon, hogy rövid sétára van a Hyde Park, nincs olyan messze tőle a Notting Hill vagy a Portobello Road sem. 

Közvetlen környéke kifejezetten multikulti, arab, kínai és egyéb éttermekkel, mindenféle üzletekkel – tehát elég jól visszaadja azt a kavalkádot, ami a jelenkori Londont jellemzi. 

Egy hamburger története 

Számomra mégsem ezért ikonikus hely (hogy lassan rákanyarodjak a poszt fősodrára is), hanem azért, mert sok emlék köt a környékhez is és magához az épülethez is. 

A kilencvenes években rendszeresen megfordultam benne, voltam ott moziban, többször a kifejezetten kellemes tex-mex éttermében, a nagyszerű földszinti könyvesboltban és még sorolhatnám. 

Itt csodálkoztam rá először, milyen iszonyat drága a mozijegy Londonban (pedig a mai árakhoz képest akkor még nem is volt olyan vészes), és az említett tex-mex étteremben történt meg az is az ezredforduló tájékán, hogy egyik vacsora alkalmával hamburgert kértünk. 

A pincér valamiért többször is rákérdezett, hogy tényleg normál, marhából készült burgert kérünk-e, mire mi bőszen bólogattunk, hogy persze, miért ne. Nem esett le, hogy miért kérdezi, aztán amikor igen (a kergemarhakór körüli hisztéria csúcsán történt mindez), akkor annyira röhögtünk, hogy majd’ leestünk a székről. 

Nem vagyok különösebben egy plázába járó típus (bár különösebb bajom sincs velük, de ez most nem ide tartozik), a Whiteleys viszont mindig is más volt, mint a legtöbb bevásárlóközpont, mert volt benne valami elegancia. 

Valahogy úgy alakult, hogy a Whiteleys minden londoni tartózkodásomnak része volt. Laktam rövidebb ideig a közelében, általában útba esett munkába menet (végtére is mint említettem a Central Line-nak és a Circle Line-nak is van megállója a közvetlen közelében) és egyszerűen csak jól esett beugrani egy kávéra vagy kotorászni a könyvek között. 

Aztán egy ideje már elvesztettem szem elől, pár éve még jártam benne, akkor már lehetett érezni, hogy valami nem stimmel, majd egyre több lett az üres üzlethelyiség, mígnem most eljött az elkerülhetetlen vég. 

A londoni kör 

Ha már itt tartunk, akkor mesélek még. Londonban maradva régi nagy kedvencem volt a Charing Cross Road, ahol rengeteg időt (konkrétan fél napokat) el tudtam tölteni. 

Megvolt a magam köre, ami nagyjából a Strand – Covent Garden – Leicester Square – Charing Cross Road – Tottenham Court Road (esetleg Shaftesbury Avenue) négyzetet fogta be, itt egyrészt baromi jókat lehetett csavarogni, másrészt ugye ott volt a Charing Cross Road az irtózatos mennyiségű könyvesboltjával. 

Amikor legutóbb erre jártam, szomorúan láttam, hogy alaposan megcsappant a könyvesboltok száma, ami persze ebben a digitális korban valahol érthető, de attól még szomorú. 

Egy kis Ausztria

De hogy ne csak London legyen, említek még egy, számomra nagyon fontos helyet, ez pedig a Salzburg melletti (na jó, ez azért kb. 50 km-t jelent) St. Martinnál a Maria Kirchental nevű hely. 

Ez voltaképpen egy hegy tetején található templom és kolostor, ahová egy rövidebb, nem vészesen meredek, de azért érezhetően emelkedő út vezet fel mellette a stációkkal. 

Télen csodás kirándulás felsétálni a hóban, mire felér az ember pont megéhezik és megszomjazik annyira, hogy megigya a kolostor melletti étteremben a forralt bort és egyen egy Frittatensuppét és/vagy Apfelstrudelt.

A slusszpoén persze utána jön, mert ha vagy annyira előrelátó, hogy viszel magaddal szánkót, akkor fantasztikus élmény leszánkózni a hegytetőről vissza a völgybe (mondjuk nem árt vigyázni, mert az elmúlt száz évben sokan életüket vesztették már a könnyen jegessé váló lejtőn, néhányuk emlékét táblák őrzik az út mellett). 

Nyilván mindenkinek vannak ilyen fontos helyek az életében (a magyarországiakat most direkt nem kezdtem felsorolni) – nektek mik ezek, akár Magyarországon, akár külföldön?

(Nyitókép: Oxfordian Kissuth)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.