Egy esküvő, legyen bárhol is, mindig érdekes. Különösen izgalmas azonban akkor a kulisszák mögé lesni, ha a nagy esemény valamilyen egzotikus országban van. Esetünkben ez most Vietnám. Az esküvő mellett keresünk majd bébiszittert Kanadában (nem is olyan egyszerű, mint gondolná az ember), végül kiderül, hogy a japánok valamiért nem tudnak normális emaileket írni.

Három legnagyobb sikerem határátkelőként - és három dolog, amit másként csinálnék. Beszéljük meg ki mit tart a legnagyobb sikereinek a külföldi életben és mi az, amit mai fejjel már másként csinálna! Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

Kezdjük tehát az esküvővel, amiről az asUchange blog szerzője számolt be, akinek volt szerencséje a helyszínen, azaz Vietnámban részt venni egyen. Nagyon érdekes dolgokat tapasztalt... 

„Az esküvőre béreltek buszt, így több vendéggel együtt utaztunk négy órát. Amikor Dieu házához értünk, már nagyban tartott az ünneplés. Ez volt az esküvő második napja, előző napon volt a templomi esküvő pénteken. Ezen csak a család vett részt. 

Szombaton a pár nem találkozhatott, külön ünnepeltek az otthonukban, én Dieu-vel, a családjával és a barátaival.  Dieu bemutatott az anyukájának, aki nagyon örült nekem, ő volt az első “Gratuláló”. Uyen azt mondta, hogy büszkék Dieu-ra. 

A vacsora nagyon finom volt, bár húst ettek hússal, és én egy ideje nem eszem húst, azért készítettek nekem zöldségeket. Amikor mondtam, hogy nem eszem húst, úgy néztek rám, mintha beteg lennék, de valahogyan ezen is túltették magukat. A vacsora után elmentünk a tengerparthoz, bár sokat nem láttunk a sötétben, azért belesétáltam kicsit a tengerbe. 

Körülbelül 7 órakor indultunk vissza a karaoke buliba, illetve éppen zajlott egy Vietnám-Kambodzsa focimeccs. Miután 3-0 lett az állás Vietnám javára, kezdődhetett az éneklés. Az alábbi videón Uyen és Dieu énekelnek. 

Énekelni nem szeretek, mert nem tudok, de Dieu emlékezett rá, hogy szeretek táncolni, így Dieu, Uyen és én együtt táncoltunk a Baby Shark című számra. A vendégek megdermedtek, nem tudták, mi történik, szerintem ilyen bulikon sosem táncol senki. :) Minden asztalnál nagyban ricáztak a vendégek, ezt lehet zsákszámra veszik az esküvői bulikra. 

Valamikor 11 óra körül Dieu bátyja elvitt minket egy hotelbe, majd mondta, hogy 5 órakor indulunk másnap. Indulunk? Ekkor hallottam először a tervet. Szóval 4.50-kor kelünk, gyors készülődés, és 5 órakor kezdődik a ceremónia, ami után négy órát buszozunk egy másik városba. 

Persze azt gondoltam naivan, majd milyen jókat pihenek a pár nap alatt, hát igazából alig aludtam. Aztán az járt az eszemben, hogy Thang és Dieu valószínűleg három napig nem alszik.

Felvettem a farmert a pólóval, de Uyen az ünnepi ruhát vette fel és sminkelt is. Azt mondták, hogy 4 órát utazunk a buszon, mert elmegyünk Thang szülővárosába, így azt gondoltam, erre nem öltözök ki. Habár Uyen mondta, hogy jobb, ha felveszem az ünneplő ruhát, én farmerban maradtam. Azt gondoltam, csak a buszhoz megyünk. 

Rosszul gondoltam. 

Öt órakor visszamentünk Dieu házához, ahol már Thang is ott volt. A hagyomány nem áll messze az otthoni esküvőktől, a vőlegény jött kikérni a lányt. 

Tehát mindenki kiöltözve – én farmerban – elkezdődött a ceremónia. Minden asztalon volt egy kis nassolni-való, egy doboz cigaretta és gyufa a vendégeknek. 

Thang bement a házba, kikérte Dieu-t és beszálltak az autóba, a vendégek pedig a buszba. Két busszal és körülbelül négy autóval indultunk Ha Tinh tartományba, Thang szülővárosába, 234 km-re Dieu szülővárosától. 

A hagyomány szerint tehát Thang kikérte Dieu-t és elviszi az új otthonába, vagyis Thang szülőházába. Ez az út körülbelül öt órán át tartott. Amikor megérkeztünk Thang házához, mindenki gyönyörű ruhákban volt, én pedig még mindig farmerban, így gyorsan kerestem egy mosdót és átöltöztem. 

Néhány fotó erejéig maradtunk itt, utána elmentünk az ebéd helyszínére, rengetegen voltunk, a pár mindenkivel kezet fogott. Minden asztalhoz odamentek, ittak mindenkivel és közben mosolyogtak. Amikor a mi asztalunkhoz értek, Dieu csak annyit mondott “Fáradt vagyok”. 

El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehetett, de a képeken szépen mosolygott (délután biztosan lepihent). Az ebéd után Thang odajött hozzám és néhány asztalhoz elvitt, hogy igyak a vendégekkel. 

Minden asztalnál kezet fogtak velem, mintha nekem is gratulálnának. Megkérdeztem Uyen-t, miért van ez, azt mondta, mert büszkék, hogy egy külföldi vendég is részt vesz az esküvőn. Sokan kérdezték Uyen-t ki vagyok én, és sokan néztek rám meglepődve, mintha eltévedtem volna, mert nem értették mit keresek ott. 

Velem nem mertek vagy nem tudtak beszélni, Uyen-t kérdezték honnan jöttem, hogyan kerültem ide. Miközben asztalról-asztalra “jártam” és ittam a pár egészségére, énekesek szórakoztatták a vendégeket, volt színpad, illetve egy kivetítőn láthattuk a pár esküvőre készített képeit. 

Készítettek esküvői fotókönyvet is, a bejáratnál volt az ajándék-doboz mellett. Mindenhol lehetett látni üres borítékokat, ebbe tettük a pénzt, amit ajándéknak szántunk., a borítékra pedig ráírtuk a jókívánságainkat. Az ebéd után sokan elmentek, nekünk is indulnunk kellett egy órakor, mert 8 óra buszútra volt Hanoi és sokan dolgoztak hétfőn (Uyen is). 

Thang kérdezte, hogy mennék-e későbbi busszal, de tudtam, hogyha maradok, csak rizspálinkázás lett volna a program, és utána a 8 órás buszút még rosszabb. Elbúcsúztam a pártól, és mondtam, hogy jöjjenek meglátogatni Saigon-ba.” 

A teljes posztot jó sok fényképpel és videókkal itt találjátok, szerintem érdemes megnézni.

Gyerekcsősz-vadászat Kanadában 

Kisgyerekesként külföldön élve az egyik kihívás, hogy miként találjon az ember alkalmi bébiszittert az ember, ha esetleg szeretne este a párjával kimozdulni. Nos, a Juharszirup blog Kanadában élő szerzői is elindultak ezen a (mint kiderült: meglehetősen rögös) úton.

A kép illusztráció (Fotó: pixabay.com)

„Először a szokásos hirdető oldalakon próbálkoztam, és találtam is ígéretes hirdetőket. Abbey például több éves tapasztalattal rendelkezik, és meglévő ügyfélkörét bővítené még 1-2 alkalmi családdal. 

Írtam is neki, megkérdeztem hogy tud-e tévéztetés nélkül is dolgozni, mert nálunk ez a mumus. Meg az édesség, de abban már egészen jól felpuhultunk szerintem. Szóval azt válaszolta, persze, és kérésemre adott egy referenciát is, akit felhívhatunk. Ákos hívta is, de nem tudott érdemben beszélni vele – nem ért rá, később nem is vette fel. 

Kértem Abbeytől másik referencia-személyt, de aztán családi okok miatt már sajnos mégsem tudta vállalni. Elengedtük. Még ma is hirdeti magát a kijijin. 

Ezután jött Andrea. Szintén nagyon tapasztalt, lelkes, nem túl drága, és tudja vállalni a feltételeinket (csak a tévé). Meg is beszéltünk egy találkozót nálunk, hogy megismerkedjen Márkkal is, kipróbálja az útvonalat, stb. 

Ő a teljes állása mellé keresett plusz munkát, ezért egy hétköznap estét beszéltünk meg 6:15kor, a munkaideje után. Aznap megkérdezte, jó lehet-e a következő nap. Jó lehet. 

Aztán a következő nap leesett a hó. A kanadaiak (nemcsak ő, a kollégáim nagy része szintén) egyáltalán nem számít arra novemberben, hogy télire változnak az útviszonyok, és szépen furikáznak a nyári gumijaikon. 

Andrea legalább annyiban óvatos volt, hogy nem indult el hozzánk munka után, áttettük a következő napra. De szerintem aznap sem került téli gumi a kocsijára, mert a következő este meg karambolozott. A találkozó időpontja után 20 perccel írt egy mailt, hogy sajnos nem tud jönni. Ez volt a mélypont. (…) 

Ezután eldobtam az addigi szorongásaimat, és én adtam fel egy hirdetést a marketplacen. Ami annyira sikeres volt, hogy kb 15 perc múlva le is kellett zárjam, mert nem győztem válaszolgatni a jelentkezőknek. 

Most épp 2 lánykát tartunk versenyben, és múlt pénteken már voltunk is moziban Ákossal, augusztus vége óta először. Taylor vigyázott Márkra, aki a neve hangzása ellenére nőnemű, egy helyi egyetemista lány több éves gyerektáboros tapasztalattal. A táborvezető ódákat zengett róla. Márknak bejött, sokat játszottak, és nem is hiányzott az esti rutinjából a mese. (...) 

A másik végső körös jelentkező a kiválasztási folyamatunkban :) Lindsay, aki szintén a helyi egyetemen tanul, méghozzá kriminálpszichológiát. Az első végzettsége ECE, azaz early childhood educator, ami kb az óvónőnek felel meg. Dolgozott is évekig iskolában. 

Kicsit fura jelenség, pl nem tud zoknit viselni, mert a lába bőre nem viseli el, ezért télen is mezítláb ugrik a cipőjébe. Ez is népbetegség lehet, ahogy néha elnézem az embereket az utcán ;-).” 

Míg ezt az utolsó infót emésztgetitek, kattintsatok át nyugodtan az eredeti bejegyzésre!

A japán email borzalmai 

Egyre több és egyre furcsább dolgok derülnek ki a japánokról, például hogy igénytelen a weboldalak, és a távol-keleti országban élő Tshabee jóvoltából most az is, hogy komoly gondok vannak az emailekkel is.

A holland email

„Minden nap találkozom velük, és minden alkalommal síró-hányó görcsöt kapok tőlük. És most az utóbbi időben a rengeteg (azaz kettő) külföldi útnak köszönhetően annyira egyértelmű összehasonlítást kaptam az arcomba, hogy muszáj megosztanom... 

Tudniillik mindkét alkalommal megvettem a repjegyet annak rendje és módja szerint, másképp nem nagyon lehet messzire jutni Japánból ugyanis. 

Gyakorlott repjegy vásárlók gondolom tudják, hogy a virtuális pénztártól való távozás után két email szokott jönni: az első egy megerősítés a vásárlás megtörténtéről, aztán pár perccel / órával később postafordultával jön az e-ticket (azaz maga a repjegy), amivel a zsebben már bátran mehet a check-in pulthoz az ember a reptéren (vagy az adott társaság weboldalán). 

Na ennek az e-ticket-es email-nek fogom most bemutatni két változatát. Az első egy (ha minden igaz) holland származású oldalról van, a második pedig egy Japánban elég népszerű japán online utazási irodától. 

A holland iroda e-ticket-es emailje attól eltekintve, hogy japánul van (bocsi), valószínűleg nincs benne túl sok szokatlan az európai szemnek. Felülről kezdve jön rögtön a weboldal neve egy logóval, aztán leírják, hogy az e-ticket-et csatolták az emailhez, győződjek meg róla, ha nem hiszem el. 

Aztán jön egy kis figyelmeztetés, hogy senki ne hagyja otthon az útlevelét, meg a TB kártyáját (kíváncsi vagy, vajon van-e valaki, aki még emlékszik erre a poénra?...), majd a kisatírozott foglalási szám. 

Aztán a következő részben van egy link a foglalás módosításához, meg leírják még, hogy mi mindenre költhetek pénzt, ha nagyon szeretnék. Majd jön még egy kis reklám, némi céginfó, meg csatolmányként maga az e-ticket! 

Két kattintással később meg már kezemben tartottam a kinyomtatott jegyet. És ezzel a végére is értünk. És voltak benne színek. Meg képek. Meg ikonok, meg gombok, amikre lehet klikkelni. Vagyis volt benne: dizájn! 

És hogy néz ki ehhez képest a tévében reklámozott japán email? A dizájn már első ránézésre is a minimál stílust követi, és igazából akárhányadik ránézésre se lesz jobb...

És a japán

Mintha valakinek az országban egyszer régen megtetszett volna az ascii-art, de a többiek már csak annyit tudtak átvenni belőle, hogy "egyenes vonal"... Ja igen, meg „pontozott lista”. 

De azt sem bízzák ám rá egy holmi szövegszerkesztőre, mindenki magának irkálja be a kis pontokat. Vagy négyzeteket, háromszögeket, vonalakat, attól függően, hogy éppen milyen napja van. 

Tartalmát tekintve egy reklámmal indul: ha most foglalok náluk szállást, akkor akár 70%-os kedvezményt is kaphatok. Valahol. De nincs az az isten, hogy én a hozzá tartozó meztelen URL-re kattintsak. (...) 

Aztán jön a megerősítés, hogy sikerült elkészíteni az e-ticketemet, csak be kell lépnem a felhasználómmal a weboldalukon. Ja igen, mert ha nem adom meg az összes személyes adatomat, és regisztrálok felhasználóként, eleve nem foglalhattam volna jegyet... 

Rögtön utána persze szép dizájnos gomb (vagy legalább egy csupasz link) helyett egy figyelmeztetés jön, hogy néhány reptéren kinyomtatott papírok kellenek, nem elég a telefonon megmutatni. Aztán még egyszer leírják, hogy mindenképp legyen mindenkinél egy kinyomtatott példány, mert a fáknak már úgyis mindegy. Utána jön két újabb link a faq-ra, amiből igen, az elsőnek sikeresen bedőltem... 

Mert a szövegkörnyezetből csak az e-ticket, meg a nyomtatás szavak japán verzióját olvastam csak el, és én hülye azt hittem, hogy azon a linken majd gyorsan ki tudom nyomtatni magamnak a cuccost. De sebaj, most már legalább tudom, hogy hogy kell PDF-et nyomtatni. 

És alatta jön végre az URL a weboldalra, ahonnan letölthetem a doksit ahol beléphetek a felhasználómmal, majd jópár reklám és lehúzós plusz szolgáltatás elhárítása után eljuthatok egy olyan oldalra, ahonnan aztán már tényleg letölthetem a doksit! 

„Áhh, révbe értem!” - gondolná az egyszeri felhasználó, ám az emailnek még koránt sincs vége! Utána jön ugyanis egy halom random információ a checkinről, meg arról, hogy fenntartják a jogot az utazás időpontjának megváltoztatására. (...) 

Összefoglalásképpen pedig az jön ki, hogy amit a holland (és az ott dolgozó kelet-európai) kollégák reklámmal meg dizájnnal együtt összehoztak kb. 5 mondatból, azt a japán változatban sikerült belezsúfolni 85 sorba. 

Természetesen az összes üres sor és ascii-art törlése után megmaradt tömény szövegről beszélek. Közte 17 különböző csupasz URL-lel, amik közül a user-nek kell megtippelnie, hogy melyik rejti a repjegyét. Tisztára, mint régen a Zsákbamacska a Rózsa Gyurival, mi? :D (Na ki emlékszik még rá? :D) Csak itt legalább van három is, ami a főnyereményhez visz. :D 

Ha most valaki azt hiszi, hogy ez csak egy kiragadott példa, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Akármilyen japán szolgáltatótól, cégtől, banktól, másik banktól kapok emailt, kivétel nélkül mind ugyanígy néz ki. 

Egész egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs az egész országban egyetlen dizájner se, aki látott már színeket, meg képeket legalább... hmm... képen... Aztán meg csodálkoznak (megint), hogy soha nem olvasom el egyiket sem. A belső céges email-eket is beleértve.” 

A teljes írás itt található.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.