Egy hete jelent meg Dezső írása arról, miként hagytak mindent maguk mögött Magyarországon és vágtak neki az angliai életnek. Akkor a kommentekben szokás szerint rengeteg kérdés (és találgatás…) felmerült, erre válaszul született a mai poszt. (A képet is tőle kaptam, címet is adott neki: Kikapcsolódás. Hogy miért éppen ez, az az írásból kiderül.)

„Nem tudok -  esküszöm, minden indulat nélkül, de mosolyogva - elmenni a több száz komment mellett úgy, hogy ne reagálnék rájuk. 

Miért lenne hitelesebb a történetem, és bárki más története, ha leírnám benne a nevemet. Mivel levelezésben állok a Határátkelővel, ő ismeri az email-címemet is. Persze lehet kitalált név is, de nem gondolom, hogy a világ tele lenne titkos összeesküvésekkel. Vagy ha igen, akkor én ezekből kimaradtam.

Akadt, aki csalódottságának adott hangot, mert sikertörténetet várt. Nos, Magyarországon a ledolgozott és magam mögött hagyott 57 év alatt volt benne részem.

Úgy érzem az, hogy van megbecsült munkám - mint emlékeznek, betegápoló egy idősek otthonában -  és a munkaidő leteltével lekapcsol az agyam a munkáról és sétálok a házunktól 100 méterre lévő Temze-parton, az úszó jachtokat kerülgető hattyúkat bámulom, tévét nézek, a barátaimmal egy pubban sörözök, kirándulok, vagy csak a kertben napozok, nyugodtan, nem félve a holnaptól, az, ha nem is világra szóló, de nekem személyesen megnyugtató, békés történet.

A felégetett hidak 

Volt, aki nagy bátorságnak tartotta felégetni a hidakat magam / magunk mögött. Ez szerintem mentalitás kérdése. Minket az ösztönzött mindig, hogy előre tekintettünk, terveket tűztünk ki, és igyekeztünk mindent annak alárendelni. Ez korábban és most is bevált.

Az, hogy Magyarországon nincs egy raktár, ahol porosodnak a régi bútorok, öreg kacatok, csak azt erősítette bennünk, hogy itt akarunk és fogunk új életet felépíteni. 

Egy biztos: aki nem tud elszakadni a magántulajdontól, és itt a házra, ingóságra gondolok, az nehezen tud kilépni a komfortzónájából, még ha az a komfortzóna csak egy nagy önámítás is. 

Hol van az leírva, hogy aki Magyarországra születik - de ide írhattam volna bármely más ország nevét - annak mindenáron ott kell élnie és meghalnia? Ez csak egy opció.

Talán még emlékszünk arra, hogy nagyapáink abban a faluban élték le az életüket, ahol megszülettek. Talán még egy másik város meglátogatása sem adatott meg nekik. 

Talán még emlékszünk arra, hogy apáink a jobb munka reményében hetente ingáztak országon belül és hétvégén tértek meg a családhoz.

Talán el tudjuk képzelni, hogy a nem túl távoli jövőben unokáink vagy dédunokáink egy űrállomásra ruccannak ki, vadabb álmok szerint a Marson lesznek telepesek.

Nos, mi a két véglet között éljük az életünket. Anglia, Ázsia, Afrika… ki-ki vérmérséklete, igénye, és merészsége szerint. Itt, az idősek otthonában, ahol kínai, ugandai, cseh, sri lankai, filippino, nepáli munkatársaim vannak, ez természetes keveredésnek tűnik. 

Más nemzetek fiaitól, lányaitól főzni tanulni, az életükről hallani, országukról hiteles dolgokat megtudni csodálatos és kiváltságos dolog. Megismerni más szemszögből a világot, más vallás optikáján keresztül látni a napi eseményeket gazdagabbá tesz. Ja, és elfogadóbbá!!! A fekete-fehéret felváltják a színek. A “nekem van igazam” helyébe lép a “más véleménye is lehet igaz”. 

Ezt adja neked az, ha máshol élsz, ha többet mozogsz a világban, ha nyitott vagy, ha egy olyan befogadó helyen, mint Anglia töltesz életvitelszerűen huzamosabb időt. 

Brexit és munkakeresés 

Ami a Brexitet illeti, ugyan vannak bizonytalanságok a nagypolitikában, de amíg a szerencsétlen kimenetelű szavazás után a magántulajdonban lévő öregek otthona - ahol harmadik évemet kezdtem meg - tulajdonosának az volt az első kérdése, hogy „ugye te maradsz itt továbbra is?”, addig nagyon nem kell aggódni. 

Ha Angliából kiebrudalnák az itt élő bevándorlókat, az ország lebénulna, az élet lehetetlenné válna. Ez nem fog megtörténni. Mondom ezt azért, mert szerintem vannak most is vacillálók, akiket talán csak ez tart vissza a határátkeléstől. 

Visszagondolva a magyarországi hajléktalanok, utcán kéregető munkanélküliek népes táborára, érdekes különbségeket látok. Amíg Magyarországon a többség szemében sajnálkozást és együttérzést vált ki a hajléktalanok megjelenése a környezetünkben, addig itt, az angliai kisvárosban - mint említettem, Kaposvár nagyságú városban élek London vonzáskörzetében, attól 80 kilométerre - inkább csak elutasítást látok az emberek szemében. 

A magyarázat egyszerű. Nehéz szánalmat érezni irántuk, nehéz szánalmat kicsikarniuk az utcán hömpölygő, éppen shoppingolni készülő vagy csak sörözni induló emberekből azoknak az életerős, sokszor húszas éveikben járó és kolduló fiataloknak, akik azon bolti kirakat alatt tanyáznak naphosszat, melyen hatalmas felirat hirdeti, hogy azonnal felveszünk munkaerőt és sorolják a lehetőségeket a posztokra. 

De ilyen hirdetmények vannak az éttermek ajtaján, a benzinkutaknál, az áruházak bejáratánál, a pizzázók ablakán, a vállalati kisteherautók oldalán is. Szóval mindenhol keresnek dolgozókat. 

Ha lusta is lennél a neten bogarászni és saját tudásodnak, igényednek megfelelő munkák között válogatni, akkor is lépten-nyomon belebotlasz az ajánlatokba. 

A Mercedes 

Már bocsánat, de az, hogy vettem egy Mercedes típusú autót, az csak az otthoni perspektívából tűnik dicsekvésnek. Nem annak szántam. Itt az autó a legközönségesebb használati tárgy. Csak az nem vesz, aki fél vezetni vagy tényleg praktikusabb neki a tömegközlekedés. 

Akik dicsekedni akarnak Angliában, azok a Bentley, Porsche, Lamborghini márkák közül válogatnak, és abból is a mostanában divatos vadító színeket választják. Egyik kedves kommentelő hozzáfűzte, hogy a dicsekvésem tetejében még hazugság is lehet, mert 500 fontért csak rozsdás vasat adnak.

Nos, az angol valóság a következő: első autómat az ideköltözésem után egy hónappal vettem, és egyheti bérembe (350 font) került. Leírom újra: egyheti béremből vettem. Akik olvasták a posztom, azok tudják, hogy egy raktárban pakoltam minden hajnalban 4-től délig. Tettem ezt mint munkaközvetítői dolgozó, ami általában itt a belépő a munkaerő-piacra.

Hat hónap telt el és én lecseréltem a Ford Fiestámat a mostani Mercedesre. Kilenc éves, és rozsdának nyoma sincs, mert amikor itt kocsit vásárolunk, megnézzük és lekövetjük, hogy hol használták. 

Ha a sziget északi részén, ahol mindig esik, akkor számolnunk kell a korai rozsdásodással. A déli országrészben használt autóknál sokkal kisebb a rozsdásodás veszélye. 

Ezt már egyhavi béremből, „komoly” 1500 fontért vettem. Ezt is leírom újra: egyhavi béremből. Pontosabban egy rosszabb, azaz 4 hetes hónap nettó, adózás utáni keretéből.

Az, hogy az ápolók, pláne demenciás idősek otthonában dolgozók minimálbért kapnak, az erős ferdítés. Itt mindenki órabérben dolgozik, ki-ki igénye szerint vállal órákat és szorgalmának megfelelően kaphat hónap végén bruttó 2200-2900 fontot. 

Az eltérés oka, hogy vannak négy- és öthetes periódusok. Mikor hogy jön ki a napok száma adott hónapban.

Mi lesz a nyugdíjjal? 

Sokan féltettek a nyugdíj miatt. Köszönöm az aggódást. Azért csak van 57 év otthoni élet, ebből 38 aktív munkával töltve, itt is lesz, ha az egészségem engedi, 10 munkával töltött év. 

Ki ne felejtsem a felsorolásból, hogy a munkaadóm, hogy még jobban ide kössön, fizeti havonta az extra magánnyugdíjamat is, amihez én is hozzájárulok, nekem megfelelő plusz összeggel.

De az itt félretett, megtakarított pénzem is jól fog jönni idős koromra. Ez a három már támaszt jelenthet a még nem tudom hol pihengetek időszakra. Talán Magyarországon, talán egy ázsiai tengerparton. A sorsra bízom… 

Majd elfelejtettem: akik próbálták kitalálni, hogy kormányunk milyen tevékenységet tett tönkre, ami miatt ezt az utat és a határátkelést választottam, azoknak sorolom, mely iparágakban vezethettem volna saját cégemet - a teljesség igénye nélkül.

Lehettem volna trafikos, lehettem volna vendéglátós, aki nyerőgépeket üzemeltetett, vagy akár magánnyomda is, ahol iskolai tankönyvekre specializálódtunk, vagy akár takarékszövetkezeti vezető, de nagybani állattenyésztő is, akinek a lába alól eladták az évtizedek óta használt réteket. 

Lehet választani.”

HÍRMONDÓ 

Szerelj omnibuszt vagy csomagolj csokoládét 

Nyilván más lehetőség is akad arra, hogy az ember megéljen külföldön, de speciel mára éppen ezekbe (és még jó pár másikba) futottunk bele. 

Menekülnek az orvosok

Az elmúlt 20 évben közel 4000 magyar orvos döntött úgy, hogy külföldön jobb lenne neki az élet. Természetesen az Európán belüli orvosvándorlás elsősorban keletről tart nyugatra, hiszen hatalmasok a kereseti különbségek.

Még tíz évünk lehet 

Magyarországon a következő évtized közepén mindenféle reform ellenére meg fog állni a foglalkoztatottság növekedése – vélik szakértők, akik szerint ahhoz, hogy ez ne így legyen, valamit kezdeni kellene a kivándorlással. 

A fiatalabbak több mint fele külföldön gyógyulna 

A magyar egészségügyről sokan és sokfélét írtak már, mindenféle előjelekkel, egy friss felmérés viszont azt mutatja, hogy a 30-49 év közöttiek meglehetősen lesújtó véleménnyel vannak a magyar helyzetről, ám a 30 alattiak nagy aránya az, aki inkább külföldre menne kezeltetni magát.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.