A világ sokkal nagyobb, mint a költözésünk előtt volt – írja a mai poszt szerzője, Edit, és ezzel alighanem egy mondatban nagyon jól összefoglalja a határátkelés egyik legfontosabb vetületét. A poszt azonban mégsem elsősorban erről, hanem az otthonra találásról szól, ennek a sorozatnak a része.
„A Határátkelőn a következő kérdések merültek fel: Mikor érezted először úgy külföldön, hogy otthon vagy? Volt egyetlen ilyen pillanat, vagy egy folyamat része az érzés? Esetleg soha nem fogod magad otthon érezni?
Ahhoz, hogy a kérdésekre válaszolni tudjak segítségül hívtam a családomat. Egyrészt, mert érdekelt az ő véleményük is, másrészt úgy gondolom, hogy egy családon belül is eltérőek lehetnek a válaszok.
2013-ban költöztünk Németországba, azért, mert a férjem kapott egy jó állásajánlatot, amit aztán a jó állás követett. Megvitattuk a lehetőségeket, előnyöket, hátrányokat (nem mintha előre lehetne tudni erről bármit, egy csomó dolog csak menet közben derül ki) és úgy döntöttünk, hogy belevágunk.
Először ő költözött ki, hogy előre elintézzen pár dolgot. Lakásbérlés, lányainknak iskola keresése, papírmunka. Én a lányokkal még maradtam Budapesten pár hónapig, nem szerettük volna tanév közben kiszakítani őket az iskolából, óvodából. Nagyobbik lányunk akkor fejezte be a második osztályt, kisebbik lányunk pedig az óvodát.
2013 óta eltelt pár év, és bátran mondhatom, hogy mostanra már mindannyian itthon érezzük magunkat, de amikor kiköltöztünk azért még nem vettem volna erre mérget.
Enyhíteni a bánatot
A költözésnél görcsösen igyekeztem, hogy a lányoknak minden körülmény adott legyen ahhoz, hogy ne érezzék idegennek a környezetüket. Először az ő szobájukat rendeztem be, még egy csomó dobozt ki se nyitottunk, de az ő szobájuk már tökéletes volt.
Rengeteg holmijuktól meg kellett válniuk, nagyon sok játéktól, könyvtől, bútortól, amit nem tudtunk magunkkal hozni. Azért, hogy enyhítsem a bánatukat, rengeteget beszélgettem velük.
Nem mintha egy 6 vagy egy 8 évesnek olyan sokat mondana, hogy hidd el jó lesz neked, mert majd tökéletesen megtanulsz németül. Olyan lehetőségek állnak majd előtted, amilyenek lehet, hogy Magyarországon soha. Apával mindent megteszünk, hogy jól érezzétek magatokat. Apának ez most egy olyan munkalehetőség, amit nem szabad kihagyni.
Mindegy, hogy hol, csak együtt
Az alatt a pár hónap alatt, amíg a család két részre osztva élt, megtapasztalták, hogy milyen apa jelenléte nélkül, és nagyon nem szerették. Szinte minden napos téma volt, hogy teljesen mindegy, hogy hol élünk, csak együtt legyen a család. Együtt mi még a világ végén is boldogulnánk.
De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű kérdés, mert azért hiányoznak a nagymamák, nagypapák, barátok, az osztálytársak, az óvónénik, tanítónénik, a megszokott környezet, a szomszéd kislány, a hátrahagyott plüssállatok, a szobájuk, az udvar, a minden. Tehát nagyon igyekeztem, hogy az ő dolgaik rendben legyenek.
Amikor a költözés után először látogattunk haza Magyarországra, akkor, amikor visszaértünk Németországba, akkor már azt mondták, hogy: jaj, de jó végre, hazaértünk. Valójában sokkal nehezebb volt az az időszak, amikor arra vártunk, hogy a férjem után költözhessünk, mint a kiköltözés utáni időszak.
Mi van most?
Most pedig, amikor feltettem a lányaimnak a kérdést, hogy mikor érezték magukat először itthon Németországban, akkor a következő válaszokat, reakciókat kaptam.
A nagyobbik lányom nem értette a kérdést: Mi az, hogy mikor? Mindig. Tudod Anya, amikor kiköltöztünk, hozzám senki nem szólt egy rossz szót sem, senki sem bántott, mindenki csak segített és a Laraval az első nap óta a legjobb barátnők vagyunk, és még mindig. Miért ne éreztem volna magam itthon?
Kisebbik lányomnál már nem volt ennyire egyértelműen pozitív a válasz: Anya, emlékezz vissza, minden jó volt. Szerettem a házat, ahol laktunk, szerettem a szobámat, de a suli, a suliban nehéz volt, addig, amíg Apa nem beszélt a Lika anyukájával.
És tudod, amíg nem beszéltem németül, nem volt könnyű, majdnem elcseréltem az iskolatáskámat. De utána, utána már nem volt gond, és azóta sincs.
A válaszához hozzátartozik, hogy a Lika nevű kislány úgy próbálta segíteni kisebbik lányom beilleszkedését, hogy amikor a lányom nem értett valamit, akkor belerúgott. Márpedig szinte semmit sem értett.
Egy szót viszont magabiztosan használt németül, és ez pedig a ja volt, tehát mindenre csak annyit mondott, hogy ja. Így amikor megkérdezték tőle, hogy elcseréli-e az iskolatáskáját természetesen ja-val felelt, de a konkrét cserét azért már nem hagyta.
Tehát neki egy kicsivel több dolog kellett ahhoz, hogy itthon érezze magát, vagy csak jobban emlékszik az akkori eseményekre, mint a nagyobbik lányom.
Előőrsként nagyon nehéz
A férjem egy teljesen más dologhoz kötötte az otthon érzést. Először is, amíg egyedül élt, mint előőrs, család, barátok társaság nélkül, az nagyon nehéz volt. A ház család, bútorok és minden nélkül, minden volt, csak otthon nem.
Nagyjából két hetente járt haza hozzánk, és mindig telepakolt kocsival érkezett vissza Németországba, apránként költözködtünk. Így legalább már volt egy szék, asztal néhány konyhai eszköz, menet közben szerzett egy kanapét is, de a munka utáni magány volt a legelviselhetetlenebb.
A család hiányán kívül megemlítette még az évszakokat. Ő azt válaszolta, hogy az első tél volt a legnehezebb, az, hogy nagyon rövidek a nappalok, de miután eltelt az első ilyen időszak, utána már tudta, hogy nem lesz gond, de semmiképp nem szeretne ennél északabbra költözni.
Azért a kezdeti időszakban nem volt egyszerű megszokni az új munkát, munkahelyet, kollégákat, munkastílust sem. Ez utóbbi olykor még ma is tud meglepetéssel szolgálni.
Budapest nem hiányzik, a nyelv igen
Az én érzéseim vegyesek, mert itt is itthon vagyok, és Magyarországon is otthon. Nekem a család a legfontosabb, hogy együtt legyünk. Nem hiányzik Budapest, nem hiányoznak a magyar élelmiszerek sem, nem hiányzik a korábbi életünk, a korábbi megszokott dolgaink sem, de régebben például hiányzott, hogy mindenki magyarul beszéljen a környezetemben.
Időnként nap közben is fel kellett hívnom a férjemet, hogy ugyan beszéljen már hozzám magyarul, mert még egy német szó és befogom a fülem.
Onnan közelíteném meg a kérdést, hogy mi segített nekem, nekünk abban, hogy itthon érezzük magunkat.
Tulajdonképpen, ha nem is külföldre, de azért az utóbbi pár évben költöztünk párszor, és még akkor is, ha csak egyik városból a másikba, vagy a város egyik végéből a másikba költözik az ember, akkor is meg kell találnia a helyét.
Fontos a hozzáállás
Nekünk ezzel soha nem volt problémánk, mivel mindig az adott helyzetből hozzuk ki a legjobbat. A külföldre költözés egy kicsit nagyobb falat, de sokat számít az is, hogy hogyan áll hozzá az ember.
Mi nem úgy költöztünk ki, hogy majd meglátjuk mi lesz, vagy majd kitaláljuk, ha ott leszünk, kivárjuk, hogy hogyan alakul, hanem nagyon is tudatos döntésről beszélünk. Az nem volt opció, hogy ha valami nem tetszik, akkor van út visszafelé is.
Elhatározásunk hosszú időre szól, egyáltalán nem szeretnénk visszaköltözni, vagy ha egyszer mégis felmerül, akkor addig semmiképp, amíg a lányaink le nem érettségiznek.
A szerencse nem elég
Sokan mondják, hogy szerencsénk van, mert a férjemnek remek állása van, a lányaink nagyon gyorsan beilleszkedtek, mindannyian megtaláltuk a helyünket, de azért a szerencsén kívül más is kellett ehhez.
A jó állást meg is kellett kapni valahogy, nem csak úgy adták, majd ott helyt is kellett állni. A lányok beilleszkedésénél nagyon sokat számított a hozzáállásuk.
Kisebbik lányom, például amikor elkezdte tanulni a németet az iskolában akkor még sem írni, sem olvasni nem tudott, a tanárnéni mégis a kezébe nyomta a munkafüzetet, és a lányom megpróbálkozott az írással, olvasással, természetesen párhuzamosan ezt tanulta a saját osztályában is, nemcsak a külön német tanárától, viszont még akkor sem ismerte az összes betűt.
A tanárai el voltak tőle ájulva, hogy ilyen szorgalmas gyereket még nem láttak. Mindkét gyerek barátkozott, és nagyon igyekezett mindenben. Ennek is, és természetesen a befogadó oldalnak is köszönhetően, gyorsan beilleszkedtek.
Nagyobbik lányom osztálytársának az anyukája, amikor megtudta, hogy a lánya egy magyar kislánnyal barátkozik, akkor néhány nagyon fontos szót kiszótárazott a lányának és felírta egy papírra, hogy valamennyire megértsék egymást. Nagyobbik lányom osztályfőnöke beszerzett egy német-magyar szótárt, biztos, ami biztos.
Az iskolában ők voltak az első magyar gyerekek, viszont az igazgatónő gondoskodott róla, hogy az évnyitón már a magyar zászló is ki legyen függesztve a többi mellé, elég sokféle nemzetiségű gyerek jár az iskolába, ez elég sok zászlót jelent, nekünk olyan jólesett látni, hogy ott a magyar is.
Teljes multikulti
Egy olyan városban élünk, ahol nagyon sokféle nemzetiség él együtt, ami szintén megkönnyítette a beilleszkedést, hiszen nem csak mi vagyunk idegenek, hanem szinte mindenki más is.
Tavalyelőtt vettünk egy házat, az egyik szomszédunk görög, a másik román, a szembeszomszéd orosz, a mellette lakó pedig dán, és sorolhatnám tovább. A házat olaszoktól vettük.
Amíg nem beszéltem németül semmennyit se, elég kicsi volt az önbizalmam, de ahogy telt az idő és láttam, hogy mások sem beszélnek jól, mégis boldogulnak, úgy gondoltam, hogy akkor ez nekem is menni fog.
Természetesen azóta elég nagy változás állt be mind az önbizalmam, mind a nyelvtudásom terén. Mindig szólok előre, hogy nem beszélek túl jól németül, de mindenki csak legyint, és közli, hogy ugyan már, semmi baj nincs az én tudásommal.
Nem kezd el senki hangosabban beszélni, vagy mutogatni, viszont hiába kérem, hogy picit lassabban, nagyjából 3 szó után ugyanolyan gyorsan beszélnek tovább.
Nekem például nagyon tetszik, hogy amikor végigmegyünk a piacon, az tele van olasz bácsikkal, akik amúgy olaszosan beszélgetnek egymással, akár az utca két oldaláról is.
Az sem hátrány, hogy egy nyugodt kisvárosban élünk, ahol rengeteg zöld terület van, ami csodaszép ősszel és tavasszal is, először azt gondoltuk, hogy a gyár miatt ez egy csúnya iparváros, de tévedtünk, jó a belváros nem szép, de az erdők, a környező falvak igen.
Nem zárkóztunk be
Szintén sokat segít, hogy a városban annak ellenére, hogy tényleg kicsi, mindent megtalálhatunk. Rengeteg program van a gyerekeknek. Mindig vannak rendezvények, nem csak gyerekeknek.
Nem zárkóztunk be, eljárunk moziba, színházba, kiállításokra, a planetáriumba, kirándulni, és nem zárkózunk el a környező városok rendezvényeitől sem. Próbáljuk maximálisan kihasználni a hely adta lehetőségeket. Ez például remek abban az esetben, ha az ember befordulna, esélyt sem adunk a depressziónak.
Az otthon érzést szintén erősíti, hogy kialakult az itteni baráti társaságunk. Köszönhetően a blognak, amit írok, jelentkezett pár magyar, akik barátkoztak volna velünk. És miért is ne?
Olvastam a múltkor, hogy miért is kerüli a külföldön élő magyar a másik magyart, nos engem rossz tapasztalat nem igazán ért még. Volt, aki csak segítséget kért, és amennyire tudtunk, segítettünk is. Viszont nagyon jó, hogy igazi barátságok is kialakultak. Közösen kirándulunk, bográcsozunk, grillezzünk.
Azt nem állíthatom, hogy tele vagyunk német barátokkal, mivel a férjem nemzetközi csapatban dolgozik, így az ebből kialakult barátságokat kár lenne nemzetiségekre bontani.
A lányoknak viszont elég sok barátjuk van, és szintén nagyon vegyes nemzetiségűek. Szinte minden második hétvégén nálunk alszik valamelyik barátnőjük, időnként kérek egy kis szünetet, mert amikor 4 lány viháncol át egy hétvégét, az olykor fárasztó is tud lenni. A barátnők olykor kirándulni is jönnek velünk, és ez oda-vissza működik.
Hazajárnánk-e?
Többször beszélgettünk már róla, hogy ha nem lenne okunk hazamenni, gondolok itt a családra, akkor vajon hazajárnánk-e. Nincs honvágyunk, nem hiányzik a Túró Rudi, persze a családon kívül elég sok szálon kötődünk Magyarországhoz, de az biztos, hogy a hazalátogatásaink gyakorisága erőteljesen megváltozna, ritkulna.
Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnénk Magyarországon lenni, csupán annyit, hogy annyi szeglete van még a Világnak, amit nem láttunk, de jó lenne. A szabadságaink időtartama viszont véges.
Szerettük volna, ha minden jól alakul, hogy tényleg otthon érezhessük magunkat, és tulajdonképpen senki és semmi nem nehezítette meg a dolgunkat, mondhatnék olyanokat, hogy sokat esik az eső, vagy nem tudom, más nem jut eszembe. De ez csak nyafogás lenne. Igen, tényleg sokat esik az eső, de cserébe szép zöld a környezet, és van esernyőnk.
Egy biztos, most úgy érezzük, hogy a világ sokkal nagyobb, mint a költözésünk előtt volt, a lehetőségeink is kevésbé korlátozottak, és nagyon sokat beszélgetünk arról, hogy nem maradunk itt örökre, hanem idővel továbbállunk, mert egész sok helyen otthon tudnánk magunkat érezni.”
HÍRMONDÓ
Háromszoros fizetéssel viszik Bécsbe a pesti buszvezetőket
A bécsi tömegközlekedési vállalat buszvezetőket keres metrópótló buszokra. Pár tucatnyi budapesti sofőr már korábban kiment Bécsbe. Néhányuk most visszajött, és a háttérben toboroz sofőröket a bécsi metrópótláshoz. A fizetés háromszorosa a pestinek.
Ha érdekel ausztriai munka, akkor ide kattintva keresgélhetsz rengeteg állásajánlat között.
Jól járhatnak a magyar orvosok a Brexittel
Miközben rengetegen azon aggódnak, mi történik majd az Egyesült Királyságban dolgozó magyarokkal az ország uniós távozását követően, a magyar Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének elnöke úgy tartja, a dolog jól is elsülhet.
Egyre több brit kér német állampolgárságot
Miközben ha Theresa May brit kormányfőn múlik szinte biztosan elindul ebben a hónapban a szigetország uniós kilépési folyamata, a Németországban élő brit állampolgárok meglepő, de logikus lépésre szánják el magukat.
(Fotó: pixabay.com/unserekleinemaus)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek