Valamiért mindig az volt az érzésem, hogy London megosztja az embereket: valaki vagy imádja, vagy nem bírja elviselni, kevesen vannak azok, akik semleges érzésekkel viseltetnek a brit főváros iránt. Andi az első csoportba tartozik, ráadásul azok egyike, akinek jutott egy jó magyar társaság is. (A képeket is ő küldte.)

„Reggel 6 óra van és én nagyon csipásan pislogok kis londoni szobámban, a kávé felett. Itt van az ősz, itt van újra… angolos méltósággal zuhog az eső, pont egy melankolikus hétfőhöz méltóan.

Még magyar időn vagyok, tegnap éjjel érkeztem ugyanis „haza”. Mit ad Isten a BA Bécsbe olcsóbban elvitt, mint a Wizz vagy a Ryanair Budapestre, így a repülőn amúgy britül volt lehetőségem lazulni némi gin segítségével.  Ja, hogy ez un-ortodox? A stressz is, amivel az utazások során az ember lánya szembesül.

Londoni #kiscsaládom sóhajtozva engedett utamra, „de jó Neked”, „de azért siess vissza” felkiáltásokkal, menet közben pedig bőszen elárasztva információkkal, hogy mi történik „itthon”, amíg én „otthon” vagyok – nehogy lemaradjak valamiről. A céges mobil átka, hogy akarva - akaratlanul is dolgoztam a szabadságom alatt, viszont nem voltam elvágva az internettől egyetlen percre sem.

„Körbeélve” Európát

Emlékszem, amikor 23 évesen, rögtön egyetem után Németországba költöztem, hatalmas szó volt az, hogy 3 hetente írtam egy e-mailt a szüleimnek. A kisváros nagyobbik hotelében lévő gép betárcsázós hangjára a mai napig emlékszem. Hiába, 10 év az 10 év.

Nem először élek külföldön, igaz, egyhuzamban még nem volt több, mint 2,5 év. Röpke 32 évem alatt „körbeéltem” már Európa több országát. Angliában ez most a második etap.

Az Óperenciás tengeren túlra való költözéssel egy kéjes gondolat erejéig foglalkoztam egyszer, aztán ez a gondolat az érzelmi szemetesládámban landolt, és nem került újrahasznosításra azóta sem. Tendenciám, hogy megunom a dolgokat, elveszítik a varázsukat, középszerűvé törpülnek, én pedig szedem a sátorfámat és odébb állok.

Amikor egy adott hellyel elkezdtem együtt lélegezni, rutinból járni az útvonalakat, akkor megindult a vezérhangya a fejemben, hangosan dörömbölt a kapuknál, amíg nem adtam neki szabad utat és pakoltam bőröndbe az életem. Egy ügyes pszichológusnak nyilván már a nyelve hegyén van, hogy milyen szindrómával küzdök, de segítek: Köszi, jól vagyok!

Amikor vége a mézesheteknek

Reggeli készülődés közben esik le a húszfilléres, hogy egy évet ünneplek a munkahelyemen és lassan másfél éve köt a mindennap Londonhoz. Nagy szerelmünk már egyszer beteljesületlen maradt, ám úgy érzem, nem az én hibámból. Talán még túl fiatal voltam hozzá, talán tapasztalatlan, talán túl sokat akartam egyszerre.

Most jobban összhangban élünk, Ő és én. De ezen dolgozunk, méghozzá keményen. Amikor a mézeshetek elmúltak és lehullott az a bizonyos rózsaszín szemüveg, sokszor feltettem magamnak a kérdést magányos óráimban, hogy mégis mit keresek én itt.

Nincs az a határátkelő, aki ne találkozott volna még a jelenséggel: az elmulasztott születésnapok és egyéb alkalmak, a tudat, hogy kiesel fontos emberek életének körforgásából, hogy nem tudsz velük együtt örülni és sírni, hogy nem vagy ott, amikor a segítséged vagy a puszta jelenléted lenne szükséges, bénító.

Azt mondják, a mai korban már csak egy „szkájpnyi”, „vibernyi” időre vagyunk egymástól. Én jobban preferáltam, amikor pár órányi autóútra voltam, mert ha kellett, az éjszaka közepén kocsiba vágtam magam, mit nekem pár száz kilométer. Ez most nyilván macerás.

Az ember milliószor nekifut a repülőjegy foglalásnak, oszt és szoroz, mérlegel, listát ír, kezdi elölről az egészet, aztán pedig nagy örömmel tudatja az otthoniakkal: naptárat és piros tollat elővenni, napokat beikszelni, érkezem!

Irány a munkahely!

Ahogy magamban morfondírozva az irányt a munkahelyem felé veszem, észre sem veszem, amikor a szomszéd kis híján az arcomba vágja az üveg bejárati ajtót, mintegy üdvözlésképpen. Ó, igen, „Welcome home!”

Miközben a zsúfolásig telt vonat a munkahelyem felé repít, és az egyik nagyobb állomásnál félig kiürül, addig látok némi esélyt egy ülőhely megszerzésére. Nem számoltam egyik kedvenc utastársammal, egy angol „úriemberrel”, akivel minden reggel találkozom.

Ő az, aki reggelente mélyen belenéz a szemembe, rajtol, és férfiassága teljes tudatában olyan sprintet nyom az utolsó ülőhelyért, mintha az életéért futna. Diadalittas mosollyal helyezkedik el az ülésben, és azonnal beletemetkezik az okostelefonjába.

Beigazolódik ilyenkor az a gyanúm, hogy a magyar férfiak jó neveltetésben részesülnek otthon, ezért a viselkedésért fiú barátaim tuti egy fülessel lennének gazdagabbak a mamájuktól.

Egyedüli lányként a csapatban

A tömeg a kijárat felé sodor, elértem az irodát. Nicsak, megint új pop-up boltokkal gazdagodott az Old street-i aluljáró. Ezen a héten speciális akváriumot és terráriumot, kezdő dizájnerek kis szériás kollekcióját, és óh, jaj, egy halom használt Agatha Christie könyvet szerezhetünk be. Utóbbit megjegyzem magamnak, könyvből sosem elég.

Próbálom táskám legmélyéről előkotorni a beléptető kártyámat, amikor kollégáim egy csoportja hangos kiabálásba kezd mögöttem: „Andiii, na végre már”!

Angol, zimbabwei, indiai srácok ők, akik kicsit úgy vannak velem, mintha a kishúguk lennék. Ha az időm engedi, együtt szoktunk ebédelni, megosztanak velem minden irodai pletyit, (kéretlenül is, rosszabbak, mint a vénasszonyok), tanácsot kérnek, hogy milyen meglepetéssel rukkoljanak elő a barátnőknek, és imádnak cukkolni.

Egyedüli lányként a csapatunkban, hol a tenyerükön hordoznak, hol a véremet szívják egész nap. Ez néha odáig fajult, hogy ha például randira mentem, átvették az aggódó édesapa szerepét, és a jelöltet jóvá kellett hagyassam velük.

Amikor beindul a multikulti

Nem volt ez mindig így. Amikor elkezdtem itt dolgozni, fenntartással és picit bizalmatlanul kezeltem a kollégáimat, és ma már nagyon hálás vagyok azért, hogy ekkora türelemmel és nyitottsággal fordultak felém.

Legtöbben igazi egyéniségek, senki nem az az unalmas pénzügyes, irodista fráter, és amikor péntek esténként összegyűlünk az irodai bárban, akkor indul csak be az igazi multikulti.

Ott van példának okáért a palesztin srác, aki, mint hithű muszlim, egy korty alkoholt sem iszik, de lejön péntek esténként a céges bárba, és vidáman kortyolgatja a szűz áfonyalevet, amíg a többiek egyik sört gurítják a másik után.

A középkorú svéd biztosítási szakértő, aki egy gin tonik után nevetve élcelődik az angolokkal, hogy mire a nagy mellény, ti csak egy nyelvet beszéltek, bezzeg nézzetek meg minket. (A „minket”-be nagyvonalúan engem is bele szokott számítani a magam 3 nyelvével, ő speciel 6 nyelven tudja osztani az észt…) Angol ajkú kollégáim ilyenkor általában a kezébe szoktak nyomni még egy italt, ezzel intézve el a kérdést.

Pálinka a kígyós ginzeng ellen

Vagy ott van céges legjobb barátnőm, egy félig iráni, félig ausztrál származású lány, akivel egy időben kezdtünk, azonnal megtaláltuk a közös hangot, és azóta csak „double trouble” a becenevünk.

Az ő nevetése egészen Moorgate-ig elhallatszik, és ha rajta múlna, péntek esténként én soha nem érnék haza. Vagy legfeljebb a reggel 6-os überrel. Ebben nagy partner tud lenni egy kis kínai származású kollegina, aki úgy dönti magába a feleseket, hogy azt egy alföldi vadakat terelő juhász is megirigyelné.

Tiszteletbeli magyarrá avattam a nyáron, ugyanis mielőtt Budapestre látogatott egy hosszú hétvége keretében, jól kioktattam, mit kell inni-enni és azóta másról sem beszél, mint a pálinkáról. Év közbeni fogadalma, hogy engem asztal alá pálinkázzon. Good Luck. :)

Még van mit gyakorolnia, a vizezett tequilák jobban csúsznak neki, de becsülöm, hogy nem adja fel. Én pld. a kígyóval ízesített ginzeng pálinkának a látványától is rosszul voltam, amivel ő rukkolt elő büszkén.

Kirázott a hideg a 22 fokos londoni hőségben, ahogy a haver farkasszemet nézett velem az üvegben, miközben egy ginzeng gyökér köré volt tekerve a feje. Sikerült addig és úgy kavarjam a dolgokat, hogy a végén nem kellett meghúzzam az üveget, de nem sok híja volt.

Nagy az összhang köztem és a „másik kelet-európai”, a lengyel, kisgyermekes apuka között, aki, bár a kialvatlanságtól néha az asztalára borulva 10 perces pihenőket tart napközben, kimenős estéin (péntek esténként) a nyakamba borulva szokta a „Polak, Weiger –dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” rigmust kántálni.

Minden alkalommal megpróbáljuk magyarul is, de az „együtt harcol s issza borát” résznél mindig elvérzik. Tanulság: könnyebb magyarul beszélni lengyelül, mintsem fordítva.

Kollégáim mellett a már említett #kiscsaládom, akik londoni életemet gömbölyűvé varázsolják. Az ő jelenlétükért minden nap hálát adok az égnek. Tisztán emlékszem egy tavaly őszi vasárnap délutánra, amikor Gábor barátommal ültünk egy buszon, én 5 hónapja voltam Londonban, ő 4 éve.

Ez idő tájt rendszeresek voltak köztünk a viták, én próbáltam meggyőzni, hogy a világ legklasszabb helyén élünk, jó munkánk van, élünk, mint hal a vízben, mi kell még?

Ő azzal érvelt, hogy ez majd elmúlik, csak várjam ki, jönni fog a honvágy, a család, barátok hiánya… én hevesen gesztikulálva védtem a magam igazát, ő meg birkatürelemmel, elnézően mosolyogva reagált a kirohanásaimra. Nyilván kinek lett igaza?

Honvágy és mélypontok

A felismerés úgy vágott arcon, hogy a fal adta a másikat. De talán a harmadikat is. Először kis dolgok hiányoztak otthonról. Az étel kulcsfontosságú az életemben. Imádok enni.

Így aztán, láss csodát, persze, hogy ezzel indult. De ennék egy rakott krumplit. Egy túró gombócot. Na, akkor ma magyaros lesz a vacsi. Hmm, hát ez nem olyan, mint az anyué. Nem baj, egynek jó. Gábor, profi szakácshoz hűen, teljes menüsorokkal lepett meg.

Jött a Karácsony, és az első hazalátogatás. Rövid volt, nem jutott idő túl sok mindenre, végigettem a hetet, a reptérre úgy éreztem, hogy gurulva értem ki, de alig vártam, hogy visszaérjek.

Új erőre kaptam otthon, az ide nekem az oroszlánt is mentalitásom fújtatva követelte a magáét. Egyenesen az irodába jöttem, azonnal beindult a nagyüzem, elkapott a gépszíj, az első napon elintéztem a kimaradt munkát, es visszarázódtam a mókuskerékbe.

Február vége/március eleje lehetett egy mélypont.  Ekkor döntöttem úgy, hogy nincs mese, ki kell, hogy bújjak a munkahelyem és bérelt szobám között képződött védőhálóból, és nyitnom kell a világra. Végtére is nem azért élek itt, hogy bujdokoljak, pont ellenkezőleg.

Korábbi ismerkedéseim rendre kudarcot vallottak, én sem adtam önmagam, ha valaki magyar volt, annak igyekeztem mindent elnézni, aztán boci szemekkel csodálkoztam, ha pórul jártam.

Kicsit izgulva, tipegve-topogva indultam neki március 15-én egy magyar rendezvénynek a híres Borough Marketra. A pubban mindent hallottam, csak magyar hangot nem, de hirtelen előttem állt egy szakállas medve Magyarországos pólóban - a főszervező.

Megkérdezte kit keresek, én meg lányos zavaromban azt mondtam a „meetupot”. Ez a mai napig vicc közöttünk, mert fogalma nem volt arról, hogy miről beszélek. Tartottuk a kapcsolatot, és ahogy az lenni szokott, egyre több helyre mentem el, egyre több embert ismertem meg, es mostanra kialakult a #kiscsalad.

A május végén rendezett majálisra példának okáért kitört bokával vonatoztam ki az Isten háta mögé, Londontól dél-keletre, hogy újabb, az életemben változást hozó emberekkel ismerkedjek össze.

Ha belegondolok, hogy a fájdalomtól sírva küzdöttem ki magam odáig (egynapos sérüléssel) és kis híján visszamondtam az egészet, vállon veregetem magam küzdős természetemért.

Az Eb-szereplést együtt szurkoltuk – őrjöngtük végig a teltházas, bázisnak kikiáltott észak-londoni pubban, ahova magyar zászlós, mázolt arccal, és a bizonyos szürke melegítőben érkeztem futva a munkahelyemről.

Ezeken az alkalmakon rendesen elöntött a nemzeti öntudat, és adrenalinon pörögve kántáltam a Ria, Riá-t; én, aki a focival tinédzser éveimben találkoztam utoljára, amikor egyedüli lányként beálltam tengózni a fiúkkal a téren.

A biztonsági háló

A külföldi élet egyik alapköve, hogy létrehozol egy olyan biztonsági hálót magad körül, ami biztosítja neked azt az érzelmi feltöltődést, ami otthon is megvan. E nélkül a kör nélkül csak egy dolgozó robot vagy.

Ez akkor még inkább létfontosságú, ha egyébként is egyedülálló szingliként tengeted a tengetni valót. Ilyenkor a barátok végképp családdá avanzsálnak. Az, hogy magyar barátaim lettek, egy félig tudatos döntés. Kerestem a magyar rendezvényeket, összejöveteleket, de nem mindenáron.

Az (is) jó ebben a városban, hogy úgy tudod megtartani kulturális identitásodat, hogy közben azért mégiscsak „londoni” vagy. Már persze, ha szeretnél azzá válni. Londoninak lenni ugyanis fogalom. És ez általában megosztja az embereket.

Ha az ember ráguglizik a „Londoner” kifejezésre, csak győzze olvasni a találatokat. A Londoni polgár egy földönkívüli. Más szabályok szerint él, más a fontossági sorrendje és a prioritásai, mások a szociális szokásai, máshogy barátkozik / vegyül / iszik / eszik / közlekedik.

Nem néz a másik ember szemébe. De közben utánad kiált fél méterről, hogy vigyázz „love”, nyitva a táskád. A szeme sem rebben, ha valaki ordítva telefonál mellette a buszon, de azonnal a helyedre parancsol, ha úgy véli, hogy be akarod előzni a sorban.

A kontrasztok, az egoizmus, a harsányság városa ez, ahol a klasszikus, kimért angol értékrend vívja napi harcát a beözönlő kulturális szokások áradatával; derekasan állja a sarat, meg kell hagyni.

Szöges ellentétben áll az én idilli paradicsomi világommal, Cambridge-el, ahol kisdiákként töltöttem el 2 évet. Említett első próbálkozásom Londonnal éles váltás volt a langymeleg diákélet után, amikor mint vidéki kislány a nagyvárosban, lázasan köszöngettem a buszsofőröknek, mígnem valaki egyszer csak felvilágosított, hogy ez itt London, vetkőzzem már le ezt ez udvariaskodási maszlagot magamról, feleslegesen turbóztatom magam.

Az identitás kérdése

Vékony mezsgyén egyensúlyozom, amikor elmerengek saját identitásomon. Otthonlétem alatt, a rozéfröccsök sokasága felett a „Magyar magyarnak farkasa” klasszikusát boncolgatták az ismerősök.

Most akkor ciki magyarnak lenni? Nem vagyok menő, mert van egy kialakult, többségében magyar emberekből álló baráti társaságom? Nem élem igazán a nagybetűs Londoni Álmot? Ezek szerint mások szemében nem vagyok sikeres, hiszen a külvilág felé nem illeszkedtem be az új, választott társadalmamba, nem váltam igazán világpolgárrá?

London egy soha ki nem apadó élmény és ingerforrás, és most jó időben vagyok jó helyen. Ahogy végignézek az irodán, a kedves arcokon, akik mind a nyaralásom felől érdeklődnek, gondolatban a hétvégi programokat szervezem, és alig várom, hogy a #kiscsalád összeüljön megint, és túrórudi illetve cider hegyek felett beszélgessünk, úgy látom, rendben van ez most így. Nekem még itt dolgom van.”

HÍRMONDÓ

A diplomások családostól mennek külföldre

Minden eddiginél árnyaltabb képet fest a határátkelésről a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Intézet friss tanulmánya. Kiderül belőle, hogy elsősorban a fiatalok, azon belül a munkaerő-piaci szempontból legfontosabb szakmunkások és a diplomások hagyják el az országot. További érdekességek itt.

Az ausztriai munka előnyei és hátrányai

Egyre több az ausztriai munkahirdetés az álláskereső portálokon, de mik az ottani munkavállalás előnyei és hátrányai? Egy kis összefoglaló személyes történetekkel.

„A szívem mindig magyar lesz”

Ma Marozsán Dzsenifer a legismertebb magyar női labdarúgó a világon. Más kérdés, hogy hányan tudják a nagyvilágban a 24 éves játékosról, hogy magyar, hiszen a német válogatott tagjaként lett olimpiai bajnok. Ha kíváncsi vagy, hogyan éli meg magyarságát, itt elolvashatod.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!