A mai (elismerem, meglehetősen furcsa című, de majd minden időben kiderül) poszt alcíme lehetne az is: Hogyan készítenek fel a szülésre Ausztráliában?. A választ szerzőnk, SMG természetesen első kézből adja meg, hiszen személyes tapasztalatairól számol be.

"- Elnézést, ennek az egésznek tényleg ruha nélkül kell lefolynia? – kérdezte férjem az első szülési előkészítő órán, amelyen éppen egy nyolcvanas évek közepén készített videót mutattak be. A nő meztelenül vajúdott, nekidőlt egy asztalnak és állva megszülte a gyereket. Az orvosok meg úgy kapták el a levegőben a csecsemőt, mint egy ausztrál futball labdát.

- Bugyit nem ajánlunk, de természetesen a feleségén lehet egy póló – jött a válasz.

- De szeretném itt felhívni a kedves apukák figyelmét, hogy itt a kórházunkban szigorúan csak a nők lehetnek pucérak. A férfiakat arra kérjük, hozzanak magukkal legalább egy fürdőgatyát – ecsetelte a tanácsadást vezető szülésznő, aki az előbb már említette, hogy a kétszemélyes zuhanyban is lehet vajúdni. Férjem azonban zavarodott képet vágott, majd odasúgta a fülembe: what is this hippie shit?: azaz, mi ez a hippi szar? Valami nudista részlegre tévedtünk?

Ez persze nem tűnt valószínűnek, hiszen a teremben legalább 15 házaspár ült, köztük fejkendős perzsa nők is. De voltak ott finnek, belgák, indiaiak, görögök és persze egy-két ausztrál is. Öt hétig jártunk szerda esténként az órákra, ahol az első héten a videózás mellett a szülés során használatos fájdalomcsillapítók mellékhatásairól hallottunk.

A második órán már a szülés során előforduló komplikációkról esett szó, amelynek keretében megnézhettük a videón, hogyan szenved egy bonjovi-frizurájú hölgy, barátnője és férje vállán. Természetesen Éva-kosztümben.

Komplikációk léptek fel, az orvosok közölték, hogy vágni kell. Az operatőr ránagyított a nő szeméremtájékára és premier plánban mutatták magát a vágást, majd az ormótlan fogókat, amelyekkel kirángatták a kék, megszeppent csecsemőt.

A teremben síri csend lett, a férfiak – beleértve a mellettem ülőt – teljesen elfehéredtek. Persze a nők között is voltak, akik kiborultak. A harmadik óra elején riadtságának hangot is adott az egyik kismama. Közölte, hogy az előző óra után alig tudott aludni.

- Azt álmodtam, hogy a gyerekemnek cikifrizurája volt, azaz teljesen kopasz volt a feje, kivéve a jobb oldalon, ahol vállig ért a haja és azt kellett átfésülnünk a tar fejbúbon. Gondolhatjátok, én fodrász vagyok. Izzadva ébredtem.

Mindenestre aki azt hitte, hogy ezeken az órákon többet tudhat meg a légzéstechnikákról vagy a fájdalom kezelésről, az csalódott. Az órák célja inkább az volt, hogy a kórház komplikációk fellépése esetén elmondhassa: mi felhívtuk mindenre a figyelmet, minket nem perelhetnek.

Mert sokan perelnek. Sok mindenért. Ezért félnek is az orvosok, a nővérek, a szülész-, és a védőnők. Minden terhességgondozás alkalmával kiosztanak öt-hat oldalas olvasmányokat, arról, hogy mit és miért ne együnk, igyunk, szedjünk, amíg állapotosok vagyunk.

Emiatt alakulhatott ki a lisztéria-hisztéria jelenség is, amely majdnem az őrületbe kergeti a táplálkozni vágyó terhes asszonyt. Eszerint (dióhéjban), ha valakit megtámad a lisztéria baktérium, akkor akár el is vetélhet vagy rosszabb: halva születhet a gyermeke. Lisztéria lehet mosatlan salátán, előre elkészített hidegtálakon, puha sajtokon, nyers halakon és szalámin. A hideg sushi például a lisztéria melegágya.

Persze ennek következtében az ember lánya parázva eszi vendégségben, a büfében és az étteremben a salátát (mert nem tudni, hogy az most jól meg van mosva vagy nincs). Az egészben az érdekes csak az, hogy szülészorvos barátnőnk több éves praxisa alatt csak egy lisztériás gyereket látott, annak is az anyja tejfarmon lakott és literszámra vedelte a pasztőrözetlen tehén-, és kecsketejet.

A jogi félelmektől fűtött riogatások ellenére az ausztrál medicinában nem csinálnak nagy felhajtást a terhesség körül. A 20. hét után nincs ultrahangvizsgálat és még a 37. hét után is csak hetente egyszer kell orvoshoz járni (előtte havonta, majd kéthetente).

Apropó orvos. Ha az ember nem privát klinikán szül, akkor nem is kap igazán orvost, hanem egy nyolc szülésznőből álló csoporthoz osztják be. A terhesgondozás során mindegyikkel találkozik legalább egyszer, aztán a szüléskor az egyik biztos be lesz osztva.

A terhesgondozásra tehát a kórházba jár az ember. A váróteremben általában mindenféle etnikai háttérrel rendelkező nagy hasú nők ülnek. Ugyanitt áll egy mázsázós mérleg is, amelyre a kismama egyből felpattan, miután megérkezik. Majd rosszul lesz, miközben feljegyzi egy kis fecnire egyre gyarapodó súlyát és azon sóhajtozik, hogy hogy a frászban lehet ennyit hízni, mikor a gyerek elvileg még három kiló sincs.

Aztán irány a vécé, ahol a vizelet savasságát és fehérje tartalmát kell lemérnie lakmuszpapírral. Így mire az ember sorra kerül, a szülésznőknek már csak a vérnyomását és centivel a hasát kell megmérniük. Aztán kicsit megtapogatják a pocakját kívülről – belülről soha, egyszer sem – , amely alapján meg tudják mondani, milyen pozícióban van a gyerek.

Sok nőt ilyenkor elkíséri a férje is. Velem is egyszer eljött a férjem, pont amikor megkérdezte a szülésznő, hogy mit fogunk csinálni a placentával. A férj arra a kérdésére, hogy: miért mit kellene? az a válasz jött, hogy egyesek megeszik, mások elássák és fát ültetnek felette. Ezek után ő azt válaszolta, hogy mi inkább kidobnánk.

Majd kiderült, hogy az itt élő őslakos kultúrában nagy szerepe van a placentának, amelyet tényleg elültetnek, és rajta fát nevelnek. Hiába, kultúrbunkók vagyunk, még azt a kevés ausztrál hagyományt sem ismerjük, ami létezik.

A placenta sorsa engem szülés utánig hidegen hagyott, amikor is a Facebook egy olyan cég reklámját rakta az oldalamra, amely placentákból gyárt vitamint és ezen az oldalon mindenki arról beszélt, hogy élete legjobb döntését hozta meg azzal, hogy a méhlepényt kapszulákba rakatta és megette. Sőt! Némelyik ősanya még a nagymamával és a nagypapával is megosztotta ezeket a placentapirulákat.

Én meg ahelyett, hogy a családot láttam volna el ilyen életelixírrel, egyszerűen csak kidobattam az életadó placentát a kukába. Lelkiismeret-furdalásom tovább fokozódott, miután meglátogatott egy volt kolleganőm, aki arról beszélt, hogy ő Balin szül majd, mert ott a placentát és a köldökzsinórt nem vágják le, megvárják, hogy azok maguktól leszáradjanak. Ezt hívják lótusz szülésnek. (Érdemes meggooglizni a lotus birth- ről készült képeket, már csak antropológiai ismereteink bővítése érdekében is.)

A lényeg, hogy az 'übermum'-ok között honorálandó cselekedet, ha valaki minden maradék tápanyagot kiprésel a méhlepényből, pont úgy, mint ciciből az anyatejet.

Apropó anyatej. Az öthetes szülési előkészítő tanfolyam negyedik óráján nem jelentünk meg. Aznap rossz napunk volt és az első pár óra élményeire alapozva úgy döntöttünk, hogy inkább pihentetjük idegrendszerünket. Biztosra vettük ugyanis, hogy még a szoptatást is képesek lesznek valamiféle horrorisztikus szemszögből bemutatni. Nem gondoltam, hogy ez a kis lógás később információ begyűjtés céljából a „politikailag korrekt színekből" készített kötött mellekkel rohangáló laktációs tanácsadók karjaiba lök.

Folytatás innen az www.alomidokmesei.com-on található, kizárólag az Ausztráliában történő szülés körülményeire fókuszálva, a személyes szülési szörnyűségektől mindenkit megkímélve."

(A nyitókép nem, de a többi SMG küldése.)