A külföldi munkavállalás kapcsán gyakorlatilag állandó vita a „mennyi könnyebb vagy maradni" kérdése. Miután a dolog szerintem reménytelenül eldönthetetlen, a mai poszt sem kíván több lenni egyetlen személyes véleménynél. Szerzője, Heffi napokon belül útnak indul, és ha jól érzékelem, most döbbent rá igazán, mire is vállalkozott.

„Folyamatosan olvasom a Határátkelő posztjait s Bpetya75 bejegyzése megerősítette bennem az érzést, hogy néhány gondolatot monitorra vessek. Bevallom, kavarognak bennem a gondolatok, de igyekszem áttekinthetővé tenni azokat.

Harmincöt éves leszek idén. Autószerelőként végeztem, de azonnal továbbtanultam, míg mérlegképes könyvelő lett belőlem. Dolgoztam könyvtárban, irodában, bevásárlóközpontban, sofőrködtem – míg megtaláltam a helyemet egy könyvelőcégnél.

Közben megismertem páromat, megházasodtam. Volt hol laknunk, volt egy autónk, azt hittem, nem lehetett okom panaszra.

Közben, ahogyan teltek az évek barátaim, ismerőseim szépen lassan elszivárogtak külföldre. Akiknél aztán azt láttam, hogy ha nem is könnyen, de mégis csak jutnak egyről a kettőre, s ha nem is boldogok, egy-két ráncuk eltűnt.

A sors útjai azonban kiszámíthatatlanok, békés kis életem felfordult, feleségem elköltözött, két éve elváltunk.

Azóta rendszeresen jöttek a lehetőségek, hogy én is kimehessek külföldre, de minden lehetőséget visszautasítottam. Úgy éreztem, én azért születtem Magyarországra, mert nekem itt kell boldogulnom. Ha Isten (vagy a Sors, vagy ki miben hisz) azt szerette volna, hogy mondjuk Németországban dolgozzak és ott boldoguljak, ott születtem volna – érveltem.

Aztán a második ilyen év végén jött egy sokadik lehetőség: ismerősi segítséggel szállás, és munka Belgiumban. Miután munkahelyem helyzete kicsit ingatagabb lett a válság miatt, és párt sem találtam magamnak, pici hitelem pedig alig fogyott, úgy döntöttem, ez az utolsó lehetőségem, hogy kimenjek és kipróbáljam magam, megismerhessek egy másik kultúrát.

Amikor ezeket a sorokat írom, még van tizenegy napom az indulásig. Közben rádióban hallottam egy beszélgetős műsort, amiben kimondták: akik elmennek, a könnyebb utat választják.

Ami engem illet, ez rosszul esett.

Napról-napra közelebb az az időpont, amitől rettegek. Amikor utoljára zárom be magam mögött a lakásom ajtaját, aminek kinézetéért rengeteget dolgoztam. Amikor barátaimnak utoljára csapok a tenyerükbe, amikor – szerencsémre – még élő szüleimet utoljára ölelem meg.

Amikor január 31-én még leülhetek a munkahelyemen ahhoz az asztalhoz, amihez tíz éve minden nap leültem, február 1-én pedig egy idegen országban hajtom álomra a fejemet.

Ezek a kedves olvasóknak csak betűk, nekem pedig olyan érzések, amik már most szívembe hasítanak.

Kérdezheti bárki, akkor miért megyek el? Van lakásom, sok barátom, haverom, fixnek tűnő munkahelyem, élnek a szüleim, stb.

Néha én is elgondolkodom: miért megyek el?

De rengeteget tanultam, hogy könyvelő lehessek, hogy érettségim is legyen. S mindezek után, napi 10-12 órát dolgozom, amiért annyi bért kapok, amiből ha kifizetem a rezsit, az ételt, a meglévő kis hitelem részleteit, minden hónapban 25-étől már nem alvással telik az éjszakám, hanem számolgatással: mennyit költhetek, hogy fizuig kihúzzam. Illetve hány napot ne egyek.

Miközben heti 50-60 órákat dolgozom.

Persze kapom az ötleteket: váltsak munkahelyet. De miután sok cég ment tönkre a válságban, sok könyvelő is elveszítette az állását. Rengeteg a munkanélküli könyvelő (is).

Természetesen próbáltam másodállás után nézni, még multinál éjszakai polcpakolást is, de sajnos túlképzett vagyok, elhajtottak. (Ők hivatkoztak erre.)

Talán ebből is látszik, nem büdös nekem a munka. Kint is takarítani fogok. Bármit elvégzek, amiért – viszonylag – tisztességes bér jár.

A fenti gondolatok összessége miatt döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok külföldön. Hogy jól döntöttem-e, majd az idő eldönti. De napról-napra jobban érzem: nem feltétlenül a külföldi munka a könnyebb út."