Kalandvágyból indult neki mai szerzőnk, Péter és párja, először Írországnak, majd Angliának. Kalandból ki is jutott nekik, miközben rájöttek, hogy az írek szimpatikusan nacionalisták, és nem nagyon van bürokrácia, míg az angolokról néha leszakad az álarc.

„Nagy valószínűséggel most minden trollt megetetünk határon innen és túl, ezért előre elnézést kérünk, de ez az írás magunknak is szól, gondolatrendező memoárnak, valamint az utóbbi időkben kissé elveszett az, amiért a határátkelőt mi olvastuk régen. Nem ígérem, hogy most mindenkire ráadjuk a rózsaszín szemüveget, de remélem azért mérsékelten élvezetesre sikerül.

A kezdetek

Magyarországot sokakkal ellentétben nem gazdasági megfontolásból hagytuk magunk mögött, sokkal inkább egyfajta kulturális tudattágítási vágy hajtott bennünket, megtapasztalni a különbségeket egy objektív képért, hogy legyen mivel összemérni azt, amit otthon természetesnek veszünk.

Emellett (lévén párommal a 20-as éveink legvégét tapostuk) családalapítás előtt még világot szerettünk volna látni, és bár gyerekkel sem lehetetlen feladat világot járni, de azért az már a következő nehézségi szint.

Fontos szempont volt továbbá az angoltanulás, mert bár párom gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélte, belém ezen a téren sem tehetség sem szorgalom nem szorult, ráadásul az iskolában is németet igyekeztek a fejembe verni mérsékelt sikerekkel.

Otthon rengeteg pénzt elköltöttem nyelviskolákra és magántanárra, de semmiféle eredményt nem sikerült elérnem az évek alatt ezen a téren, pedig nagy szükségem lett volna rá, mert bár nagyjából annyit kerestem, mint most itt, sőt, kicsit többet is, az előrelépések alkalmával a nyelvnemtudás falába ütköztem.

Ezek az okok vezettek minket, mikor 2010 tavaszán elhatároztuk, megyünk, és talán pont az láttat meg velünk más dolgokat, tartunk másokat fontosnak elmondani, hogy nem gazdasági menekültek vagyunk itt.

Párom lediplomázott (fúúú, 20-as évei végén! hallom máris idáig trollékat. Igen. Második egyetem) és szeptemberben repülőre ült, hogy hódító útra induljon Írországban.

A kopár gyönyörűség, Írország

Dél-Írország volt a cél, de a várt recepciós állás titokzatos körülmények között felszolgálóra módosult az utazás alatt, amit a párom visszautasított. Másnap a kisvárost egy alig nagyobbra cserélte és megérkezése után azonnali CV nyomtatás és szétszórás következett, ahogy az lenni szokás.

Következő hétfőn már egy mobilszolgáltató call centerében kezdett, mint agent. Én nem sokkal később felmondtam, repjegyet vettem, bár elszámoltam magam, mert az utolsó munkanap és a repülés közötti két nap határozottan szűk volt a cuccaink költöztetéséhez, búcsúzáshoz, a lakás (vagyis sajnos még a bank lakása, lakáshitel ugye) albérlőknek átadásához és úgy egyébként egy berendezett otthoni élet lezárásához.

(Később szerepe lehet, hogy tudjátok honnan jöttünk, ezért leírom, hogy a főiskola után - ami ideje alatt, ha tehettem, szintén dolgoztam - nem a szakmámban kezdtem el dolgozni és bolti eladóból küzdöttem fel magam hat év alatt négy cégen keresztül saját irodáig, belvárosi, de pici garzonig. A párom az egyetemi évei alatt szintén munkából tartotta fenn magát, szóval szoktuk a szántást, nem úri családból jöttünk.)

Egy fizetés elég volt

Írországban én tanultam angolt, ő dolgozott. Egy fizetés elég volt, hogy éljünk és félretegyünk, albérletben lakjunk és utazzunk. Ezt nem szeretném sokáig ragozni, egészen biztosan voltak már írások és matematikai levezetések a fizetés / megélhetés = életminőség képlet alakulásáról Írország témakörében.

Az Írországban széles körben elterjedt, de bicskanyitogató szokást mi megúsztuk, azaz, hogy teljesen rugalmasan bánnak az óráiddal és a munkaszerződésekben csak egy minimális óraszámot garantálnak, nálunk nem okozott gondot, de sokakról tudunk, akiknek ez keseríti meg az életét.

Hiába a contract, a jó órabér, ha csak 20-30 órát kapnak hetente.

Párom kiegészítése

Kicsit a call centeres munka gyönyöreiről: a hely, ahol állást kaptam, egy elég nagy "outsourcing" cég, ami azt jelenti, hogy külső cég üzemelteti a szolgáltatók ügyfélszolgálatát.

Ebben magában semmi furcsa nincs, de elég sajátságos élmény besétálni egy majdnem focipálya nagyságú terembe, ahol az országban működő összes mobilszolgáltató képviselteti magát, és a jelentkező szerencséjén múlik, hogy a terem melyik sarkában kap munkát.

Megközelítőleg 200 ember ül fülhallgatós mikrofonnal a fején, a folyamatos emberi zsongást a légkondi duruzsolása egészíti ki. Aki egy ilyen helyen sem talál olyan embereket, akikkel jól tudja érezni magát, hát sehol. Mindenki fiatal, nyitott és általában segítőkész, még a csoportvezetők is nagyon barátságosak és figyelmesek.

Szükség is van erre, mert az ügyfelek tudnak elég érdekes szituációkat produkálni és a napi 70-80 bejövő telefonhívás elég nagy tapasztalati tőkét jelent, ha az ember szociális kísérletként fogja fel a feladatot. Mérhetetlen türelem szükségeltetik az ilyen és ehhez hasonló munkakörökhöz.

A nyelviskola nagy bukta volt

Heti öt nap, napi négy óra ugyan, de egy kezdő csoportban kezdtem, csupa arab lány között. Őket még latin betűkre tanították, személyes névmásokra, aminél azért kissé előrébb jártam, de nem volt pre-intermediate csoport, így egyenesen az intermediate-be kerültem a második nap.

Szintén sátorba kényszerített lányok között, akik egyrészt előrébb jártak, mint én, másrészt az ő oktatásukat a council fizette, cserébe természetesen havonta sikeres vizsgát várt, így a tanárok is az ő előrehaladásukkal törődtek a folyamatos és biztos pénz miatt, nem az én felzárkózásommal, mindez 210 euróért hetente.

Ehhez még hozzáadódik, hogy nagyon jó vagyok bizonyos területeken, de a nyelv sajnos nincs közöttük és tanulási nehézségekkel küzdök ebben a tekintetben. Több nyelviskola abban a városban nem volt.

Az írek nagyon nacionalisták, de...

Ezzel valószínű még titkot nem árulok el, de az ő nacionalizmusukat kicsit másképp kell elképzelni. Ők nem azt mondják, amit a szó sugall, hogy én Ír vagyok, ez Írország, szóval miért is vagy itt? Ők kíváncsiak és büszkék.

Ők azt mondják, de jó, ki vagy te? Nézd - mondja büszkén csillogó szemmel – mi így csináljuk, hogy megy ez nálatok? Ha egy állásra jelentkezik ír és külföldi is, az írt részesítik előnyben, de ez így is van rendjén, és aki a törvényről, egyenlőségről vagy diszkriminációról hörög, az üljön le egyessel.

Hiába az Unió, ha kimész, a befogadó országban te leszel a kisebbség kisebbsége, akár tetszik akár nem. Ezt érdemes belevésni a fejekbe, mielőtt elindulnak otthonról. Az utazó megy valahova, nem őt hívják. Neki kell alkalmazkodni, nyitottnak lenni, elfogadni az országot a szokásaival, hibáival együtt, és nem fordítva!

...könnyen elfogadnak

Az írek azonban jól bánnak a kisebbséggel, leszámítva talán a travellereket, ami a tévhittel ellentétben nem egy rassz, hanem egy életforma, de még a velük szembeni toleranciájukból is sokat lehetne tanulni. Ha személyesen megismernek, könnyen elfogadnak, és ha ez megvan, gyakran az első találkozás alkalmával, onnantól megszűnnek a gátak. Olyan, mintha bekerülnél valamiféle belső körbe, roppant könnyen közel engednek.

Az íreknek saját bevallásuk szerint három nemzeti sportjuk van. Az ivás, a sportfogadás és a kocsmai verekedés. Ezt tényként közlik és a tapasztalat is ezt mutatja. Mulatni írekkel kell, bárhol is legyél a világban! Igaz, az öltözködésük legalábbis egyedi. Mindennapos látvány, ahogy óriási testek miniruhába gyömöszölve egymást húzzák-vonják a földön talaj részegen egyik pub-ból a másikba. Egyszerre vicces és szánalmas.

Párom kiegészítése

Az írek nemzeti elve a „craic", ami leegyszerűsítve talán az „érezd jól magad!" filozófiája, aminek a mérhetetlen alkoholfogyasztás mellett a legfőbb jellemzője, hogy nagyon jóízűen tudnak nevetni saját magukon, és nagyon szeretnek beszélgetni.

Jól példázza ezt az az eset, amikor először jártam Dublinban, és megkérdeztem egy használt CD-ket áruló üzlet középkorú eladóját az O'Connell street díszéről (Spire of Dublin névre hallgat), az úriember nevetve annyit mondott, hogy azért állították ezt az oszlopot a belváros közepére, hogy a kedves ide látogató turisták kénytelenek legyenek odamenni egy helyihez megkérdezni, hogy mi a bánat lenne ez, és ezzel beszélgetést kezdeményezzenek.

A magam részéről be kell vallanom, hogy működött a dolog, mert legalább egy órát beszélgettem az eladóval, és két, akkoriban elég nehezen fellelhető Jon and Vangelis CD-vel gazdagabban jöttem ki a boltjából.

Az ír mentalitásra jellemző még, hogy általában butának mondják magukat – ez leginkább az angolok feléjük irányuló előítélete, ennek ellenére általában egészséges világlátás, és jó szándékon alapuló életbölcsesség jellemezte az embereket, akikkel találkoztunk.

Az adminisztrációjukat is meghonosítanám pár helyen, bár erről nincs széles körű tapasztalatunk, de az én PPS számom (egy szám mind fölött, adószám, tb-szám, stb.) kikérése például mindössze annyi volt, hogy mindenféle időpontfoglalás nélkül beballagtunk, leültünk, 10 perc múlva sorra kerültünk.

Elmondtam, miért jöttem, elvette az útlevelem, majd legnagyobb megdöbbenésemre elővett egy magyar nyelvű nyomtatványt, mindössze egy oldal. Amíg kitöltöttem, addig csevegett a hölgy, akkor is leginkább a párommal, és ennyi. Én felkészültem a sötét szobára, a szembevilágító lámpára és a végeérhetetlen kérdéssorozatra, hogy miért is vagyok itt, de szerencsére csalódnom kellett.

Csodás zöld

A táj, hát az valami gyönyörű. Kopár, dombos-hegyes pusztaság. A birkatenyésztés fenséges célja érdekében beáldozták gyakorlatilag az összes erdőt az országban, ami eleinte furcsa látvány, de mikor megszokja a szemed, nem marad más, csak a szuperzöld fű.

Soha, de soha nem láttam még olyan zöldet, mint ami betakarja azt az országot. Hozzájön, hogy egész kevés a szántó is, így csak az a fenséges zöld van, mit a rengeteg kőkerítés sem tesz bántóan pixelessé, inkább csak kiemel.

A kerítések között, amikkel az egész ország fel van parcellázva, gyakori a védett, mert saját növényviláguk van, hisz több száz évesek, és rengeteg növény kipusztult volna, csupán ezekben a sövénykerítésekben élte túl a mezőgazdaság következményeit.

Nagyon nagy élmény túrázni az országban, még azzal együtt is, hogy mindenhol birkák legelnek, és sajnos tapasztalat, hogy a hegyről lefelé hatalmasat lehet esni a hátrahagyott nyomaikon egy-egy óvatlan lépéssel.

Jó tanács, hogy a séták alkalmával ne felejtse senki el maga után becsukni a kerítéskaput, mert bár bárhol áthaladhatsz, de mindenhol kinn vannak az állatok. A birkákat például mindössze nyírásra terelik be, egyébként egész évben kinn bóklásznak a hegyekben minden felügyelet nélkül.

Párom kiegészítése

Ha az ember kirándulásra adja a fejét Írországban, ami kötelező és kihagyhatatlan, nagyon nagy előny, ha saját autóval teszi, mert elég sok olyan gyöngyszeme van az országnak, ami másképp rejtve marad. Vannak persze gyönyörű helyek, ahová egész méltányos áron el lehet jutni busszal, és nagyon kényelmes buszos kirándulásokat lehet tenni idegenvezetéssel például Kerry környékén is, mi nagyon élveztük.

Kicsit esik, de gyakran

Az időjárás nem épp vendégmarasztaló, de megbocsájthatunk neki, hisz a táj ennek köszönheti, hogy ilyen gyönyörű, tekintve, hogy majd minden nap esik. Nem sokat, csak kicsit, legtöbbször néhány percet, de azt szinte tényleg minden nap.

A rutinos versenyzők állandó viseletéhez kapucni tartozik vagy összecsukható esernyő, de végszükség esetén ott vannak a mindenhol fellelhető pubok, ahol át lehet vészelni a rövid záport. Érdekes tény, hogy milliméterre jelentősen nem esik több eső, mint otthon, még a nyugati hegyekben is alig másfélszer annyi, csak sokkal gyakrabban.

A szél azonban már más tészta. Az ország nagyon szeles és az óceántól meg a sok esőtől iszonyú nyirkos, így hiába szinte ismeretlen a mínusz az országban, mégis rettenetesnek érződik a hideg, illetve a mindennapi gyötrelmekhez tartozik a penész elleni küzdelem a lakásban.

Páromnak elege volt az ülő munkából, az éjfélig tartó műszakokból, az emberekből, akik üvöltöttek vele telefonon, hogy neki miért számláznak Áfá-t és ő csak a perceit fizeti, de semmiféle Áfá-t nem, plusz nekem sem volt nyelviskola, csak otthon tanulás, hát menni kell. Nagyobb város, az kell nekünk. Osztottunk, szoroztunk, 2011. augusztus, irány London!

A képmutatóan multikulturális Anglia

A párom szereti a vakrepülés izgalmát, én ennél biztonságkedvelőbb vagyok, ezért készültünk. Készültünk, de nem erre. Az első 5 hét a legvisszafogottabb fogalmazásban is kalandos volt.

Úgy indultunk, hogy pár hetet nyaralunk, terepszemlézünk, eldöntjük, jó lesz-e itt nekünk. Ha nem, akkor irány vissza a kisebb szigetre, csak más városba. Megérkeztünk, a megbeszélt heti 130 fontos szoba felugrott 190-re, mire ideértünk, mondván, csak két hetet akarunk maradni (annyi volt a terv az igaz, hisz utána vagy vissza, vagy ha maradunk, akkor keresünk olyat, amit meg is tudunk nézni, mielőtt bevackolunk, és ugyan szóltunk előre, a főbérlő már csak a megérkezéskor közölte a tényállást).

A 10 ember egy házban egy fürdőre, egy WC-re ennyiért elég éles váltás volt az írországi három hálószobás belvárosi lakáshoz képest, amit 390 euróért béreltünk havonta, lakótársak nélkül, de nem volt mit tenni, aludni kell, 36 órája voltunk ébren és szombat volt.

Turisták, mérsékelt odaadással

A hétfőt a bankkal indítottuk. Terms and Conditions Írországban csekkolva, lakcímigazolás sem kell, EU tagállamból érkezőknek csak fényképes igazolvány. Meglepő, de jó, gondoltuk. Hát ismét tévedtünk.

Az ügyfélszolga lobogtat egy cetlit, egy tollal kiegészített rongyosra kopott listát, hogy de bizony ezekből az országokból érkezőknek kell. Mit lehet tenni, hívjuk az NI (az itteni szám mind fölött) interjút, úgyis kapunk visszaigazolást tőlük, az jó lehet. Időpont megkapva, három héttel későbbre (messze van ez az ír „beesek az utcáról" lehetőségtől) ami nem olyan vészes, beleillik egy igazi a bürokrácia működését elképzelő fogalmainkba.

Amíg a levelekre vártunk, addig turistát játszottuk, de csak mérsékelt odaadással és élvezettel, mert a leírások sajnos nem hazudtak, drága a város. Ugyan akkor még nem vettük észre, de azóta megfigyeltük azt az érdekes tényt, hogy a nőket valahogy diszkriminálja a bürokrácia arctalan gépezete itt, ugyanis mindent mindig egyszerre intéztünk, mégis a párom mindig mindent 1-2 héttel később kapott meg, mint én, kivétel nélkül.

Itt megemlítem, hogy három héttel később az interjú itt sem remegtette meg a térdünk, valamivel részletesebben voltak ránk kíváncsiak, és az időpont ellenére is eltartott egy órát, mire kijöttünk, de senki ne aggódjon, aki előtte áll. Fáradtak az ügyintézők, mint a legtöbb helyen a közszolgák, de segítőkészek és mérsékelten kedvesek is, még mosolyra is futotta nekik, plusz az időpontfoglaláskor kérhető tolmács is.

Itt nagyon büszke voltam magamra, mert ez volt az első találkozásom a bürokráciával párom mankója nélkül és itt bizonyosodott be, hogy már van olyan angolom, ami ha nem is jó, de már nem kell szégyellnem.

Bürokrácia teljes lendületben

A levelek megérkeztek egy hetes különbséggel, előbb az enyém, így azzal elindultunk, hisz egy bankszámla is több a semminél, de elkeserítő eredménnyel zártunk. Örülnek a lakcímigazolásnak, de egy munkáltatói igazolás is kellene. Ugyan időközben megjött a párom levele is, de igazolás is kellene, a pénz is fogy, hát keressünk munkát.

Utolsó simítás a CV-ken este, pénteken felkeltünk és elindultunk, szerencsére délután már mindketten tudtuk, hol fogunk kezdeni hétfőn. Kiimádkoztunk egy munkáltatói igazolást, a saját albérlet bankszámla híján nem jött össze, pedig pofás lakást is láttunk tűrhető áron, ezért a régi szobaárat alkudtuk le az eredeti árra.

Útlevéllel, lakcímigazolással és munkáltatói igazolással felfegyverkezve öt, azaz öt különböző bankból dobattuk ki magunkat egy szombat délelőtt még úgy is, hogy ott azonnal 2000 euró font megfelelőjét tennénk rá és nem, nem akarunk credit cardot, csak egy sima debit kártyát. Nem, nincs számla.

A Lloyds közölte, hogy van lehetőség, csak vigyünk valakit, aki legalább egy éve náluk vezet számlát. Kérdeztük, kezes kell netán? Neem, csak valaki. Tehát ha berángatok valakit az utcáról, az rendben van? Igen, jött a válasz.

Nálam itt elpattant egy húr, a Barclays-ban felajánlottak egy savings accountot, ami semmit nem tud, csak egy számlaszám, amire rá tudják utalni a fizetésem én meg készpénzben kivehetem, de a párom nem adta fel.

Felcsíptünk menet közben egy rendőrt, mint ismerőst, hát bement vele a rendőr saját fiókjába. Mint ismerős ügyfelet köszöntötték az urat, a megszokott ügyintézőjéhez mentek, megnéztek minden papírt, beírtak minden adatot, de a rendszer csak visszadobta.

Az ügyfélszolgálatos hölgy telefonált, mi lehet a baj, majd elfelejtkezett magáról, legalábbis remélem, hogy csak ez történt, mert szó szerint közölte a hallottakat a vele szemben ülő párommal, hogy a központ azt mondja, nem nyithatunk neked számlát, mert magyar vagy. Mindezt a rendőr füle hallatára.

Az egész csak képmutatás

Itt ez van. A diszkrimináció elleni küzdésben az éllovasokhoz tartozó Anglia, direkt nem Nagy-Britannia, mert Skóciáról, Walesről és az északírekről nem tudok első kézből nyilatkozni, csupán politika tekintetében és nevelésben az, aminek látszik, de valójában xenofóbok és ezt nem ebből a példából szűröm le.

Azt sulykolják beléjük, hogy a diszkrimináció és a rasszizmus rossz és elfogadhatatlan és próbálnak eszerint viselkedni úgy, hogy a természetük alapvetően nem ilyen, így az egész csak képmutatás és ez a feloldhatatlan ellentét, ami a valós természetük és a társadalmi elvárásnak megfelelő viselkedés között fennáll, vezet túlkapásokhoz, és ismét nem a fenti példáról beszélek.

Van egyfajta távolságtartás bennük az idegenek felé, amit ha tud az ember, nincs vele baj, akkor lehet vele mit kezdeni, de eleinte nem tudja hová tenni az ember.

(A párom itt szólt mosolyogva, hogy ez már túlnő egy poszton és inkább folytatásos regény lesz, ezért a képeket kihagyom, hátha úgy leközölhető méretű marad.)

Szóval míg az írek nyíltan nacionalisták, egy ír filmben láttam, hogy ekképp nyilatkozik a főszereplő „Rasszista? Hiszen ír vagyok. Nálunk nemzeti sport a rasszizmus!", ami poén, azért, mert van mögötte igazságtartalom, még ha nem is ennyire éles, addig az angolok ugyanezek, csak egy udvariassági álca mögé bújva. Nehezebb esetek, de ha már tudja ezt az ember és figyelembe veszi, semmi baj sincs velük.

A józan paraszti ész teljes hiánya

Az angol ostobaság majdhogynem az amerikaival vetekszik, mondják. Ez nem teljesen igaz. Mikor megkérdeztem a kollégámat (született angol), hogy hány perc múlva megy haza, a szeme fennakadt a szája mozgott és éppen csak nem kezdett el az ujjain számolni, mikor egy 10-15 másodperces hatásszünet után kibökte, hogy hét. Tudom, szélsőséges példa, de jól leírja az oktatási rendszerüket.

Valaki írt nem is olyan rég az angol oktatásról, hogy egész fiatalon megszabhatják az irányt a gyerek tehetsége és érdeklődési körének fényében, és arra koncentrálnak. Nos, szerintem épp ennek köszönhető, hogy angolok a saját választott területükön nagyon pengék, de máshoz nem igen értenek.

Leginkább az általános műveltség és a józan paraszti ész teljes hiánya jellemzi őket, ami nem azonos a butasággal, hisz azon a szűk sávon, amire a gyerekkori tanulmányaiktól fogva koncentráltak, abban, ha nem is verhetetlenek, de nagyon jók.

Turistáskodni nagyon megéri

A legtöbb múzeum ingyenesen látogatható, legtöbbször csak az ideiglenes tárlatokért kell fizetni. Az angol birodalomról, ha mást nem is, azt lehet tudni, hogy a nagyobbacskák között gondolhatunk rá, ennek egyenes következménye, hogy temérdek kincset lopkodtak össze a világ minden tájáról. A British Museumban egy nap alatt nem sikerült végigjárnunk a földszintet, és másodjára sem értünk a végére, mindezt ingyen.

A vidék ugyan nem az a mellbevágóan lélegzetelállító szépség, mint Írországban, de vannak erdői, és így már határozottan versenyben van. A nemzeti parkok szépek, gondozottak, a kastélyaik pedig, nos, a lenyűgöző szó tolul az ujjaimra. Épek, gondozottak és gazdagon, korhűen berendezettek, kár, hogy legtöbbször fizetős.

Érdemes egy társaságnál váltani éves tagdíjat (a National Trustot ajánlom, ők a legnagyobbak), mert egy évig ingyenesen látogathatod az általuk felügyelt helyeket (kastélyok, kertek, szélmalmok, apátságok, Stonehange, stb.), plusz ingyen parkolhatsz.

Az egyéves tagdíj kettőnknek 79 font volt, és kaptunk egy vastag útikönyvet, mellé plusz egy nagy térképet a több mint 350 látogatható helyszín bejelölésével. Ha Írországban a táj az, amit egyszer mindenkinek látnia kell, akkor az angol kastélyok megtekintését is kötelezővé tenném.

Mikor Bath-ba, a kosztümös filmek kedvenc városába indultunk első itteni távolabbi kirándulásunkra, az egyik kollégám szólt, hogy szokott lenni ingyenes idegenvezetés. Indulás előtt google és tényleg vannak.

Tudatosan érkeztünk a főtérre, ahol egyszer csak felbukkant két nyugdíjas bácsi, viccelődtek kicsit, hogy a körülöttük lévők elkezdjenek rájuk figyelni, majd szóltak, hogy márpedig itten idegenvezetés lesz. Középen kettévágták a tömeget, a tér egyik fele az egyik, másik a másik után indult.

A mi nyugdíjas tanár bácsink olyan élvezettel és kellő humorral ecsetelte a város történetét, megspékelve pikáns részletekkel különböző korokból, hogy az én akkori mérsékelt tudásommal is élvezet volt hallgatni. Tette mindezt legalább annyira a saját, mint a mi szórakoztatásunkra. Igen, ilyet is tud Anglia. El is határoztam, nyugdíjas koromban én is ezzel fogom elütni az időt.

A jelen

Menni kell. Ismét. Mindketten szerződéssel dolgoztunk, aminek elérésével itt sokak küzdenek. A párom egy ügyfélszolgálaton volt agent ismét, amíg a cég át nem helyezte székhelyét a napos Málta szigetére, és szélnek nem eresztette itteni alkalmazottjait. Most itthon tanul, én dolgozom, de valami nincs rendben.

Én raktáros vagyok azóta az első bizonyos pénteki nap óta, ugyanott. Élvezem és pont ez a baj. Nincs irodám, mint otthon, nincsenek határidőim, mint otthon, nincs kötelező túlóra az állandó határidők miatt, a kollégáimat két csoportba oszthatom, a jó fejek, és akiken halálra röhögöm magam, és ebbe beletartoznak a főnökeim is.

Ha nem is várom, hogy mehessek dolgozni, életemben először nincs bajom azzal, ha a munkahelyemen kell lennem. Éppen ezért nem veszem figyelembe a tényt, nem is izgat, hogy alig 15 százalékkal keresek többet a minimálbérnél, ami szánalmas, és az eszem tudja, hogy hosszú távon ez nem lesz jó.

Egy évet még elsüt az ember a CV-ben, mondván nyelvtanulás, de sokat már nem lehet. Maga az ország is kissé balkezes és London, ami igazából egy nagy falu egy szűk belvárossal, megfojt minket. 5 mérföldre dolgozom az albérlettől, ami két busszal másfél óra, kocsival kicsit kevesebb, mint egy ezért motorral járok ebben a csapadékszegény országban. Kimegyünk az ajtón, 6 perc a metró, majd egy óra zötyögés a belvárosba és nem a város szélén lakunk!

Ezért megyünk. Tavasszal. Cél a mesterképzés páromnak és egy egyetem nekem egy olyan szakkal, amiben végre dolgozni is szeretnék. Remélem az új országból és az új kultúráról is tudok majd mesélni nektek, legyen az bárhol is.

Utazzatok, lássatok és tapasztaljatok sokat addig, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodjatok ne csak ti magatok, de gazdagíthassátok vele a helyet, amit végül majd az otthonotoknak, és ha úgy alakul, hazátoknak hívhattok.

Politikailag inkorrektnek tűnhet az írás, ahogy végül nem sikerült elkerülnöm, hogy szembeállítsam a két országot. Úgy tűnhet, míg az egyiket magasztalom addig a másikat sárba tiprom, de nem az volt a cél. Valóban, az írek sokkalta befogadóbbnak tűntek, de tudom, Angliát sem szabad megítélni London alapján, mint ahogy semelyik országot sem a fővárosa alapján, de ezeket a benyomásokat megéltük és a kezdeti pár hét itteni gyötrelme sem múlt el nyomtalanul még egy év távlatából sem.

Eddig raboltam az időtöket. A képek a fent említett okból kimaradnak, és lehagyom a végére tervezett apró szösszeneteket, mint az ehető tescocsíkos, a vigyázz, nincs állóhely a buszon, fel sem szállhatsz a rá, ha nincs szabad hely és egész sokáig lehet ott dekkolni a következő távolsági buszra várva, a menetrendek viszonylagosságát, és az ehhez hasonló tapasztalatokat. Majd legközelebb."