A döntéstől a barátságig számtalan vetületét veszi végig az új otthon keresésének mai szerzőnk, aT, aki tapasztalatból beszél, hiszen több mint egy évtizede él Kanadában.

„Olvasgatom ezt a blogot már egy ideje, annál is inkább, mivel jómagam is átkeltem az óceánon. Ez a harmadik ország, ahol élek és a második tovavándorlásom.

Jók ezek a történetek az enyémet is megosztanám, de engem kicsit más érdekel, másról szeretnék beszélgetést / vitát indítani. Úgy is mondhatnám, a „meta-kivándorlásról", olyan problémákról, amelyek mindannyiunkat előbb-utóbb utolérnek, függetlenül attól, hol élünk, honnan jöttünk és mit csinálunk.

Először nagyon zanzásítva az én történetem, utána elmondom azt, amiért elkezdtem ezt írni.

Kanada, válás, barátnő, 6 számjegy

Kicsivel több, mint 10 éve jöttem ki Kanadába, négy bőrönd, egy feleség és egy kutya társaságában. Se állás, se lakás, egy közeli ismerős segített az elején lakást keresni.

Egyetemi végzettségem volt, és sikerült is elhelyezkednem a szakmámban két hónappal később. Négy év múlva átléptem a bűvös (legalábbis Észak-Amerikában annak számító) 6 számjegyet és azóta sem néztem vissza. A számjegyeket csak azért írtam, mert ha azt mondom, hogy egy nagy piros házban élek, aminek az ablakában muskátli van, azt a felnőttek nem értik.  Pláne nem fogok kalapokról, meg elefántokról sem beszélni. 

Hogy pontosan mivel foglalkozom, teljesen mindegy, mivel mindenkinek az esete más és más, ezért nem is akarok leragadni a saját példámnál, mert az én történetem már korántsem releváns ennyi év elteltével.

További állomások: válás egy pár éve és egy új élet új barátnővel. Ez volt az utolsó darabkája annak a kirakósnak, amit úgy hívnak, hogy „megtalálni a teljes életet". Mondanom sem kell, hogy boldog vagyok, ahol élek és immár habozás nélkül hívom Torontót az otthonomnak.

Amiről inkább írni szeretnék, az a folyamat, amin keresztül mentem az elmúlt 10 évben. Elemezgettem is egy kicsit, sarkítgattam a dolgokat – mert egyébként könyveket lehetne megtölteni ezzel – és íme, néhány gondolat:

A döntés

Előbb-utóbb sok emberben felmerül a kivándorlás kérdése, de nem mindenki jut el odáig, hogy tegyen is értem. Szerintem sokan nem is gondolják igazán végig, hogy ez mivel is jár, mik a nehézségek, és mindazokon a jó dolgokon kívül mit is veszítünk el.

Ebből a szempontból jó ez a blog. Sok apró mozaikot kap az ember, sok nézőpontot, és szerintem igazából azoknak segít, akik még otthon vannak és bepillantást enged a külföldi lét egy-egy szeletkéjébe.

Elszakadás az otthontól

Vannak, akiknek sosem sikerül, mindig visszajárnak, mindig ott mocorog bennük a honvágy. Ez az első pillanat – egyeseknek ez évekig vagy akár örökké tarthat –, ami szerintem meghatározza a „sikeres" kivándorlást. El kell fogadni és szerintem akarni is kell elszakadni.

A másik alternatíva egy örök se itt, se itt állapot. Fel kell adni az otthoni gondolkodásmódot, és meg kell próbálni befogadni az új környezetet az össze negatívumával együtt. Ezért is fontos kiválasztani azt a helyet, ahol az ember jól érzi magát, tehát be tudja fogadni a környezetet. (Nekem ez a második hely, ahol megpróbálom, az első nem működött.)

Ha a hely kompromisszum eredménye, akkor az a kivándorlás sosem lesz „sikeres" és talán nem is éri meg, mert az ember hosszú távon mindig szenvedni fog és az egész élet egy szélmalomharcnak tűnik majd.

Barátságok

Érdekes elgondolkozni azon, hogy rengetegen barátkozunk kint élő magyarokkal csak azért, mert magyarok. Persze, közös háttér, ő is a Vukon nőtt fel, stb., de igazából mi a motiváló döntés?

Van egy érdekes kérdés, amit mindenki feltehet magának. Nézzen szét a külföldi magyar barátai között és gondolkodjon el, hogy otthon élve barátja lenne-e az illető. Nekem van román, szerb, görög, hongkongi, indiai, született kanadai (szép magyar kifejezéssel: WASP) barátom, a barátnőm kanadai / hongkongi, és belekerült legalább 5 évbe, hogy leválasszam / levágjam azokat a „barátságokat", amiket inkább „kényelemként" aposztrofálnék.

Külföldön élni, mégis otthon

Kapcsolódva az előzőhöz: két fajta első generációs bevándorló van. Az egyik mindig a saját kultúrájában él, és a barátait is aszerint választja meg, és az, aki beleolvad a környezetébe.

Van, aki nem is akarja megismerni a kultúrát, országot, amiben él. Nagyon jól elvan a saját kis „Magyarországán". Nincs ezzel semmi gond, csak szerintem ezek az emberek rengeteget veszítenek azzal, hogy az otthonihoz hasonló ingerkörnyezetre korlátozzák magukat. Persze lehet, hogy pont ez a cél, és ahogy már írtam, nagyon jól el lehet lenni így is, még mindig jobban és nyugodtabban, mint mondjuk Magyarországon.

Magyarság és a generációk

Erről szerb barátom mondása jut az eszembe: aki kiáll az utcasarokra prostinak, ne lepődjön meg, hogy leszólítják. Tehát aki kivándorol, az nyugodtan lemondhat arról, hogy 20 év múlva is ugyanolyan szókinccsel beszél majd magyarul, mint amikor kivándorolt.

Szintén önámítás, hogy a kint született gyereke tökéletesen megtanul magyarul (ha egyáltalán egy kicsit is megtanul majd), nem is beszélve az unokákról. Valahol az egész magyarságérzés túl van dimenzionálva a magyarok többségében.

Ha valaki kivándorol, az sosem lesz képes csorbítatlanul megőrizni magyarságát, vagy ha erre törekszik, az groteszk szélmalomharccá silányulhat, ráadásul a gyerekei is utálni fogják, mert ezek azok az emberek, akik tűzzel-vassal tanítják / erőszakolják a gyerekeiket a magyar tanulásra.

Nem egy második generációs magyart ismerek – akiknek a szülei 1956-ban menekültek ide -, akiknek horrortörténeteik vannak a gyermekkorukból ennek kapcsán. Aki nem akarja, hogy a magyarságán csorba essen, vagy a gyerekei törjék a magyart, az maradjon otthon.

Nehéz volt, de elfogadtam, hogy már nem tudok helyesen írni magyarul, vagy néha nem jutnak eszembe szavak. Ezt annak idején elfogadtam, és tudtam, hogy ez lesz.

Törekszem helyesen beszélni és nem belekeverni a magyarba az angolt - borsódzik a hátam a hunglishtől – de ha akarom, ha nem, már nem akkora a szókincsem és nem olyan választékos a beszédem, mint otthon volt. Már nem emlékszem, hogyan válasszak el egy főmondatot egy mellékmondattal vesszővel; hogyan kell kötőjeles szavakat írni; stb.

Fontossági sorrend

Szerintem az alapvető probléma, hogy minket (középkorú generáció, én most 37 vagyok) nem tanítottak meg – vagy legalábbis sokunkat nem – arra, hogy mi magunk el tudjuk dönteni, mi a fontos számunkra.

Akár elismerjük, akár nem, a szüleink értékrendje szerint él a legtöbbünk, aki arról a környékről származik (ezt látom a románoknál, az oroszoknál, a szerbeknél és a lengyel ismerőseimnél is).

Igazából ez a legnagyobb kontraszt egy magyarországi és mondjuk egy kanadai között. A görcsös ragaszkodás egy öröklött értékrendszerhez, és a dolgok fontossági sorrendjéhez, és persze mind a 37 magyar Nobel-díjashoz, ahelyett, hogy mi magunk választanánk meg azt, hogy mit szeretnénk, mi a fontos számunkra.

Hány magyar szörnyülködne és nevezné marhának azt a kanadai barátom, aki egy nagyon jó IT-konzultánsi karriert hagyott ott és beállt konyhabútort építeni. Fele annyit sem keres vele, de boldog.

Persze ez egy extrém példa, és csak azt akarom mondani vele, hogy nagyon sok kivándorolt magyarban őrült konfliktus dúl, amit képtelenek kifejezni, de valójában nem más, mint az otthonról hozott fontossági sorrendek és a társadalmi előítéletek ütközése az új környezet szabadságával és látszólag kaotikus / értelmetlen voltával és embereivel.

Itt most lehetne sorolni a példákat: férfi-nő és a szülő-gyerek viszony, a kollégákhoz és a pénzhez fűződő kapcsolat, az önnön korlátainkkal való szembesülés. És persze a legkeményebb diók: negatívizmus és válogatás nélküli kritizálás, kishitűség, a „mindig más a hibás" szemlélet, az ujjal mutogatás, a problémákkal való szembenézés.

Ezek elől jöttem el

Egy személyes megjegyzés: én egyébként ezek elől menekültem Kelet-Európából, ezek voltak azok a problémák, amelyek miatt azt láttam, teljesen mindegy, kik a vezérek, mik a törvények, mert a társadalom mérgező az egyénre nézve.

A kelet-európai társadalmak egyszerűen eltapossák a kreatív és tenni akaró egyént, és egyértelmű, hogy hosszú távon ez marha kontraproduktív. Ezzel szemben a nyugati társadalmak az egyén kibontakozásának és boldogulásának a motorjai. Persze ennél árnyaltabb a kép, de itt most sarkítok ugyebár. 

Most hirtelen ennyi. Nincs kedvem többet írni, majd legközelebb körbejárom a magyar – nem magyar barátnő / feleség témakört és lehet, hogy kibővítek néhány itteni gondolatot.

Kíváncsian várom a hozzászólók véleményét a fentiekről, annál is inkább, mert a hozzászólások színvonala ebben a blogban messze a legmagasabb a magyar blogszférában."