TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!

„Sokat gondolkodtam van-e értelme megírni a történetem, hiszen 1 a kismillió hasonló történetből. Mégis leírom, ha valaki nem kíváncsi rá, legfeljebb nem olvassa.

Hol is kezdjem. Harminc feletti férfiember lennék feleséggel, és egy 1 pici gyermekkel, valamint egy kissé megakadt élettel.

Ha autóhoz hasonlítanám magam, azt mondanám, egy ideje kitett elakadásjelzővel gurulok a nagy magyar országúton, és nem tudom, vajon bízhatok-e benne, hogy még beindul a motor a leejtőn vagy inkább menjek ki az első lehajtón (nyugatnak).

Végigjártam a szamárlétrát

Diplomám nincs. (Hogy miért, azt hosszú lenne most részletezni). Van egy szakközépiskolai végzettségem, amit soha nem használtam, van egy szakmunkás végzettségem, amiben nagyon régen dolgoztam pár évet, és van több mint tíz év tapasztalatom egy olyan szakmában, amiben viszont semmilyen végzettségem sincs.

Ez utóbbiban megjártam a szamárlétrát, legalulról kezdve hosszú évek kemény munkájával feljutottam a ranglétrán néhány fokot. Azt gondoltam, megérte dolgozni, hiszen jól kerestem és normális körülmények közt tudtam élni.

Eközben viszont valamit elvesztettem.

Naivan azt gondoltam, hogy vezetőként majd nem csak utasítom a csapatom, de ha szükség úgy kívánja, ki is állok értük. Azt reméltem, vezetőként esetleg gondolkodhatok is a szimpla végrehajtás helyett, de rá kellett jönnöm, hogy középvezetőként kb. annyi a munkám, hogy felfelé nyaljak, lefelé tapossak, azaz minden felsőbb utasítást kérdés nélkül magamévá tegyek és lenyomjam a beosztottaim torkán, még akkor is ha azt ésszerűtlennek, vagy szimplán inkorrektnek találom.

Ezt egy idő után nem bírtam elviselni, miként a sok őszintétlen embert sem, a sok érdekbarátot, akik csak szemtől szemben jópofiztak, akik miután segítségükre voltam a bajban elárultak, akik szemembe nézve kézfogás mellett megígértek valamit, aztán jól hátba támadtak.

Meghasonlottam, lelkileg szétestem, felmondtam.

Elképesztő diplomafétis

Elkezdtem új állást keresni, de hosszú hónapok elteltével sem találtam semmit. A hasonló pozíciókra nem vesznek fel, mert nincs diplomám, kisebb pozícióra pedig azért nem, mert túl "sok" vagyok, és már öreg is. (értsd: inkább egy 20 évest vesznek fel, akit könnyebb formálni).

Egészen elképesztőnek találom a magyarországi helyzetet. Olyan pozíciókra, amiket 10 éve még érettségi nélkül is be lehetett tölteni, ma már sok esetben diplomát kérnek, annak ellenére, hogy a pozícióban végzendő tevékenység vajmi keveset változott. Nevetséges, kiábrándító és felháborító, hogy az ember fokmérője egy darab papír lett.

Volt olyan, általam megpályázott pozíció, ahol a felhívást mintha rám szabták volna. (Még a diploma sem volt feltétel.) Úgy éreztem, sok száz hirdetés után végre megtaláltam az igazit, a fejvadász cég mégsem továbbította az önéletrajzomat a cégnek.

Rákérdeztem a fejvadásznál, hogy miért nem, hiszen minden tekintetben megfelelek és 10 év tapasztalattal rendelkezem, mire egy hölgy kioktatott, hogy a jelentkezőket küldték csak tovább, mert valami alapján csak szelektálni kell a sok jelentkezőt.

Ellenben ha lett volna akármilyen diplomám (akár hr, vagy művelődésszervező stb., aminek a betöltendő pozícióhoz semmi köze) akkor szóba jöhettem volna jelöltként. Gyakorlatilag el sem olvasták, hogy mit tudok.

Nincs különbség

Félreértés ne essék, semmi problémám nincs azzal, ha valaki tanul. Természetes, hogy egy mérnöki vagy orvosi álláshoz szakirányú végzettséget várnak, de kissé nehezen tudom megérteni az olyan hirdetéseket, ahol szakirányú helyett csak egyszerűen felsőfokú végzettséget várnak.

Az elmúlt években volt sok diplomás és nem diplomás beosztottam és kollégám egyaránt és nem vettem észre különbséget a munkavégzésben, értelmi képességekben. Sok diplomás kollégára egy pár tyúk ellátását nem bíztam volna rá, míg sok papír nélküli, józan paraszti ésszel rendelkező kollégára csukott szemmel is rábíztam volna magam.

Merre tovább?

A hosszú keresgélés eredményeként végül találtam munkát egy teljesen más területen, mondhatjuk éhbérért, amit szükségből végzek, amolyan kárminimalizálási célból, de közben a bankszámlám így is folyamatosan apad, és az önbizalmam, a reményem is egyre inkább oda.

Most itt állok, és nem tudom merre tovább. Jelentkeztem főiskolára, ahová felvettek. Ha ezt elvégzem, talán tudnám hasznosítani az eddigi évek tapasztalatát, de nem tudom van-e értelme. Nem tudom, 40 éves friss diplomásként kinek fogok kelleni, és az is egy kérdés, hogyan fogjuk kihúzni anyagilag addig.

Vagy elindulok külföldre kétkezi munkát végezni, ahol lehet, hogy hosszú távon megrekedek valamilyen szellemi kihívást nélkülöző monoton munkánál.

Ugyanakkor netes és ismerősi visszajelzésből azt érzékelem, hogy nyugaton kétkezi munkásként is boldogulhatsz, kisemberként is lehetsz Ember, és nem csak akkor vagy megbecsült tagja a társadalomnak, ha valami komoly beosztású "nagykutya" vagy jól menő vállalkozó vagy.

Nehéz döntés és még jobban nehezíti, hogy a külföldi nekiindulás szükséges velejárója lenne, hogy átmenetileg el kell hagynom a családom, a gyermekem, amit egyszerűen elképzelni sem nagyon tudok.

Kíváncsi lennék érdemi válaszokra, külső szemlélőként ki hogyan látja a helyzetet. (Plusz infó: angolból erős közép (advanced) németből gyenge középfokon beszélek, de a család miatt mégis inkább német nyelvterületben – Dél-Németország, Ausztria – gondolkodom.)"