Zoli már tudja, hogy megy, azt is tudja, hogy Angliába, azt viszont még nem, hogy inkább Londonba menjen, vagy jobb lenne a vidéket választani. Miközben ebben is kéri a segítségeteket, elmeséli azt is, hogyan jutott idáig. Akad az írásban jó pár megfontolandó gondolat.

„Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, szakközép után sikeresen felvételt nyertem egy fősulira, ahol az akkor végtelenül szimpatikusnak tűnő "műszaki menedzser" képzést sikerült elvégeznem. Leginkább a harmadik évfolyamban gondolkoztunk el többedmagammal, hogy ez a képzés vajon mire fog minket feljogosítani a munkaerőpiacon, magyarul tudjuk-e használni valamire.

Akkor úgy gondoltam, és ezen állításomat a mai napig tartom, hogy ez egy ilyen "neszesemmifogdmegjól" képzés, ahol leginkább a személyiségjegyeid fogják eldönteni, hogy mit tudsz kihozni belőle. Persze ez más esetben is nagyon hangsúlyos, de ezeknél a nehezen definiálható képzéseknél hatványozottabban.

Mondjuk az is megérne egy misét, hogy az oktatás, kiemelve a felsőfokút, milyen százalékban kínál versenyképes tudást, amennyiben nem feltétlenül, akkor az miért van, kinek éri meg és úgy egyáltalán akkor mi értelme van, a nyilvánvaló "megélhetési oktatás" mellett, ami a felsőfoknál jobban már csak az OKJ áradatban mérhető le, gondolom ez is amolyan magyarosan jó biznisz.

Sajnos úgy látom, hogy ez a téma is erősen átitatott a napi politikával, így mint sok másban, ebben sem lehet értelmes párbeszédet folytatni, mert a sok "gondolkozó" önálló vélemény híján az előre a szájába adott véleményt fújja és persze "ők" mindent jobban tudnak, míg "amazok" a tökéletes sötétség meg különben is rosszat akarnak, stb, stb. Mondjuk ebben az esetben még jó, hogy hülyék, legalább nem tudnak annyit gonosz, rossz dolgot művelni.. :)

Jó élet Londonban és egy mellékszál

No de ott tartottunk, hogy vége a fősulinak és jöhet egy régóta dédelgetett álom megvalósítása, mert hogy valahogy már gyerekkorom óta mehetnékem van, irány külföld. Angolosként és a könnyű elérhetőség miatt irány Nagy-Britannia, és ott is London, mivel ott viszonylag könnyebben lehet nekiindulni, mint máshol.

"Valahogy" szerencsém volt, a pozitív attitűd szerintem nagyon sokban hozzájárult ehhez, mert a szállás és az ott megismert emberek is remek volt, melóm pár nap után szintén volt, nagyon jól éreztem magam. Egy darabig, merthogy itthon maradt valaki. Megismertem egy lányt, akivel tartottam a kapcsolatot és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a szerelem illúziója.. :)

Kb. 5 hónapot voltam kint, mondhatom életem egyik legjobb időszakát töltöttem ott, én ennek ellenére hazajöttem. Találtam melót, közben persze az illúzióról kiderült, hogy mi is, ez a mellékszál itt véget is ér.

A rendes élet illúziója

Szóval dolgoztam, egyik helyről el, át egy másikra. Próbálkoztam a szokásos karrierépítős életet élni, kisebb-nagyobb sikerrel ment is. Új kapcsolat, összeköltözés, családtervezés, stb, stb. Közben ment továbbra is a karrier, biztonság, család, anyagi javak halmozására tett kísérletek, stb., szóval a "rendes" élet illúziójának kergetése.

Itt talán egy kicsit érzékelheted kedves olvasó, hogy a mentalitásom az idők során egy kicsit megváltozott, hiszen illúziónak hívom mindazt, ami amúgy a hivatalosan elfogadott "dolgok menete" lenne. De erről majd pár mondatban a későbbiekben.

Persze jött minden, mindenféle válságok a világban és bennem szintúgy. Szóval telt múlt az idő, újabb munkahelyek, már amikor volt, mert hát ugye ”válság” van és én hiába nem tehetek róla, mint ahogy az emberiség nagy része nem, de valahogy mégis rajtunk van elverve a por.

Muszájból ne menjen az ember

Időközben persze néha előjött bennem az ”emigráció” téma, de valahogy nem éreztem azt a fajta elszántságot, mint anno. Úgy voltam vele és a mai napig így gondolom, hogy "muszájból" ne menjen az ember. Egy kicsit leeresztettem, elvesztettem a fókuszt, a régi célok elkoptak, aminek azért örülök, annak kevésbé, hogy nem lett(ek) új(ak).

Egy ilyen szellemi, lelki mocsárban kezdtem érezni magam, ami hogy őszinte legyek, legalább annyira a magam sara, mint a közegé, ha máshogy nem is, de úgy mindenképp, hogy rosszul reagáltam rá. Vártam, másokra, valamire, hogy majd valamikor jobb lesz és akkor én mint egy jó szörfös, meglovagolom a hullámot.

Aztán idővel rájöttem, hogy várni valamire, amiről azt sem tudom, hogy mi, meg amúgy általában is egy elég nagy hülyeség. :) Gyűlt bennem egy ilyen belső feszültség, már csak azért is, mert tudtam/tudom, hogy én ennél sokkal-sokkal többre és jobbra vagyok képes és többet is érdemlek az élettől.

Nem elfogadni a süllyedést

Szóval van ez az érzés benned, hogy süllyedsz, de basszus, hiába mondják, hogy ez az élet rendes menete, Te valahogy nem vagy hajlandó elfogadni, már ha olyan ember vagy, mint például én. Ne érts félre, sok mindent hajlandó vagyok elfogadni, hogy jelenleg úgy van ahogy, de a beletörődés valahogy nem az erősségem. :)

Ha tudom, hogy lehetne jobban, akkor nehezen hunyok szemet efölött. Szeretnék tenni, alkotni, értéket előállítani, s nem kizárólag anyagi értelemben véve. Valahogy úgy érzem, hogy sokkal több van bennem, mint amire eddig mentem és amire mondjuk a múlt és a jelenlegi körülmények, beleértve magamat is, predesztinálnának.

Sajnos ha akarnék sem tudnék elmenni amellett, hogy ne említsem meg a közeget. Úgy érzem, hogy Magyarország egy klassz kis hely, de lehetne sokkal-sokkal jobb is, sőt. El van baszva (elnézést a vulgaritásért) szinte minden, ami az igazi tragédia, hogy mi basztuk/basszuk el. Tagadni persze lehet, többek között a felelősség hárítása is az elbaszás egy meghatározó része...

Másokra mutogatni könnyebb, tudom, magam is sűrűn élek ezen lehetőséggel. Persze ez a téma jóval összetettebb annál, hogy én egyáltalán kísérletet tegyek arra, hogy kibontsam minden részletét, meg nem is erről szól az írásom és a blog is csak részben. Mert hogy attól függetlenül, hogy bennem és talán másokban is, van egy fajta vonzódás az ismeretlen megismerésére, de amellett elég nehéz elmenni, hogy ez itt bizony egy elbaszott valami.

Lehet sok mindenre fogni, politikusokra, ufókra, befektetőkre, spekulánsokra, multikra, kisebbségekre, többségre, kamatra, fizetésre, stb., sőt, azt mondom, hogy ha az igazságot megpróbálnánk kifejteni, akkor ET-t kivéve biztos mindegyiknek jutna kisebb-nagyobb szerep, de ezek a szereplők nem függetlenek tőlünk, a kis űrkoboldot kivéve még csak nem is az űrből pottyantak ide, ezek a dolgok nem Ők, hanem Mi vagyunk. A probléma forrása Mi vagyunk. Pont.

Abban is biztos vagyok, hogy a mai napig törzsi közösségekben élőkön kívül mindenhol jelen vannak ezek a jelenségek, de ugyebár a mérték a nem mindegy. Mi itt a Kárpát-medencében sok mindenről szerezhetünk információt, szemben egy kínai rizsföldön dolgozó munkással, így annak is nagyobb a valószínűsége, hogy minket jobban frusztrál az, hogy tudjuk, hogy máshol az emberek másként, mondjuk ”jobban” élnek. Emellett azért nehéz elmenni.

„Csak” élnem kéne

Na de vissza a személyes dolgokhoz, csapongás OFF. Március óta munkanélküliség, ”lehetőségek” mint mindig, most is vannak. Realizálódni mondjuk egyik sem akar... :) Elgondolkozás ellenben van, mégpedig azon, hogy vajon az okok közül nem-e az a leghangsúlyosabb, hogy a világ visszajelzésein keresztül én akarom-e lerugdosni önmagam erről az útról.

Lakás van, hitel szintúgy, elvileg ”csak” élnem kéne. Közben meg ott az az érzés, hogy nekem mennem kell, meg valahogy nem akaródzik egy irodában megjátszani a baromi asszertív, lefelé taposó-felfelé nyaló jómunkás paprikajancsit és mivelhogy nem hiszek benne, így az tényleg csak színjáték lenne. De meddig lehet játszani, mikor hasonul meg az ember, vagy előbb válik a szerep önmagunkká?

Szóval mennem kell, tapasztalni, tanulni, megélni dolgokat, adni és kapni. Igen, biztos itthon is lehetne így, talán, nem tudom... Magamon és a környezetem is változtatnom kell, arra jutottam, úgy gondolom, hogy az utóbbi segíthet az elsőn is. A ”mennem kell” érzésből lassan ”megyek” lesz/lett.

Egy dolog biztos: Anglia

Az előző bekezdések tartalmához is szívesen várom a hozzászólásokat, ahogy majd ehhez is. Mert hogy ez az írás nem csak egy amolyan önvallomás akar lenni, hanem egy párbeszéd kezdete is. Információt kívántam megosztani, ahogy kapni is szeretnék. Elindulok, újfent Anglia. Idáig jutottam.

Anno mindenképp Londonba kívántam menni, remek város, nem is csalódtam benne, most viszont úgy vagyok vele, hogy a vidék is erősen vonz, sőt. Leginkább a kevesebb ember, bevándorló miatt. Valahogy most olyan hangulatomban vagyok, hogy a londoni forgatag napi szinten lehet, hogy kicsit sok lenne, bár ki tudja.

London mellett szól a minimálisnál kicsit erősebb helyismeret, nagyobb pörgés a lakás- és munkaerő piacon. Egyelőre ez lenne a cél, fejben, lélekben kicsit összekapni magam. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de valahogy nem is érdekel. Gondolok itt arra, hogy a ”biztos” csak egy illúzió. Tervek vannak, kellenek is legyenek, a rugalmasságot mondjuk még nem árt gyakorolni.

Ha van köztetek Angliában ügyeskedő, aki leírná pár sorban, hogy ő miként látja mondjuk a London vs. vidék helyzetet, mert hogy van róla tapasztalata, azt szívesen venném, mert hogy a kérdés bennem leginkább már csak ez, a ”megyek” döntés már megszületett.

Nem tudom, hogy hányadik leszek a sorban és azt sem, hogy veszít-e a távozásommal Magyarország bármit is. Jó lenne azt gondolni, hogy igen, egy kicsit balzsamozná a lelkem, ugyanakkor egy kicsit szomorúság is költözne belé. Ezért inkább ezen nem is agyalok. :)

Utóirat: Ha úgy érzed, hogy szívesen kontaktolnál velem email-ben, mert szimpatikusnak találtad a vívódásomat, akkor a kommentedben kérlek rejtsd el valahogy a címed. Szívesen beszélgetek bárkivel, éljél bárhol is.”