Határátkelő

„Most 21 éves vagyok, és közel három éve, tehát szinte rögtön érettségi után jöttem ki Angliába. Saját döntésem volt, hogy kijövök és tapasztalatot szerzek - akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem legjobb, egyben sorsfordító döntése is. Csak azt mondhatom, hogy az életem szerencsés fordulatot vett, mikor elhatároztam, hogy kijövök egy college-ba tanulni (ingyen, mivel 19 év alatt voltam, tehát a college-okban - ami itt egyetemi előkészítő -, az oktatás ingyenes 19 év alatt). Azt terveztem, hogy kijövök tapasztalatot szerezni két évre, utána hazamegyek és egyetemen tanulok tovább.

Mint ahogy mások is írták, belevágni, elkezdeni a legnehezebb. Mikor elindultam, bele sem gondoltam, hogy milyen nehéz is lehet a váltás. Új ország, új kultúra, új szokások, új ételek, új emberek.... MINDEN, ami eddig megszokott volt eltűnt, egy teljesen más világban találtam magam, és ez rögtön a kommunikációval kezdődött.

A legkeményebb időszak volt az életemben

Rajzot tanulni jöttem ki, emellett az interneten találtam egy családot, ahol au pair-t kerestek, és szerencsémre engem választottak. Akkor úgy gondoltam, hogy ennél jobb nem is lehet, kint tanulhatok, ráadásul egy családdal fogok lakni, akik majd vigyáznak rám, lesz fedél a fejem felett, és a munka sem tűnt vészesnek.

Ám egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Ráadásul egy eddig szinte teljesen ismeretlen érzés is társult a sok új sokkoló élmény mellé: a honvágy. Ezt volt a legnehezebb megszokni.

A családnál eltöltött egy év volt a legkeményebb időszak az életemben. Sokakhoz hasonlóan engem sem becsültek meg, a gyerekek egyértelműen rosszindulatúak voltak; anyuka is amikor csak tehette, a munkába menekült. Viszont nekem annyiban szerencsém volt, hogy mindig kifizetett. Ez alól csak az utolsó két hét extra babysittingjei voltak kivételek - addigra nagyon megromlott a kapcsolatom velük, és minél előbb le szerettem volna lépni.

Sajnálom, hogy így alakult, de az biztos, hogy egy életre elég tapasztalatot szereztem az egy év alatt - sokkal többet tanultam az esetből, mint hittem volna. Voltak rémálmaim is miattuk utána még egy fél évig, de merem állítani, hogy még így sokkal jobban jártam, mint néhányan mások a bejegyzések írói közül.

Ajándék év

Nyárra hazamentem, ami nagyon jó élmény volt, és mikor visszajöttem elvégezni a második (utolsó) college-os éveimet Angliába, azzal az elhatározással indultam neki, hogy bármi lesz is, ez az év sokkal de sokkal jobb lesz, mint az előző.

Így is lett. Életem eddigi legjobb évét tudhatom magam mögött - ha úgy vesszük, ezt az évet ajándékba kaptam az előző után. Szobát béreltem, a lakótársak rendesek és csendesek voltak, éjszakánként aludni is tudtam (!), nem úgy mint anno a családnál.

Eleinte nem volt rendes munkám, egészen tél közepéig college-okban dolgoztam pincérnőként heti 2 napot, alkalmanként csak 2-3 órát és nagyon nem szerettem, mert a kollégák nagyon lenéztek. Viszont ezerszer jobban viseltem, mint mikor a családnál dolgoztam.

Egyszerre három helyen helyt állni

Az iskolában tagja voltam egy önkéntescsoportnak, aminek az volt az egyik nagy előnye, hogy a költségeimet hetente megtérítette. Tehát csak a számláimat kellett összegyűjtenem, és akár heti 100 fontot is visszakaphattam. Hihetetlen szerencsésnek mondhattam magam. Persze ebből nem lehetett hosszútávon megélni, így aztán decemberben munkahelyet váltottam, találtam egy sokkal jobb lehetőséget, ahol fix óraszámban fix fizetéssel tudtam dolgozni, és félre is tudtam rakni belőle.

Ettől kezdve annak ellenére könnyebb volt, hogy egyszerre három helyen - a tanulásban, az önkénteskedésben és a munkában – kellett helytállni. Megtapasztaltam a saját határaimat, és fantasztikus embereket ismertem meg az önkéntes munkán keresztül.

A sulit azóta befejeztem, és - korábbi terveimmel ellentétben - nem Magyarországon mentem egyetemre, hanem itt. Most a kollégiumból írok, és a jövő heti gólyahét miatt izgulok.

Anyukám egyedül otthon

Rengeteg mindenről le kellett mondanom, át kellett értékelnem dolgokat, és rengeteget változtam, sok embert megismertem - de mégis úgy érzem jó helyen vagyok, és mindent meg fogok tenni azért, hogy továbbra is minden jól haladjon.

Hozzá kell tennem, hogy semmilyen anyagi támogatást nem kaptam otthonról - mindent magam intéztem.

Anyukám egyedül maradt otthon, most munkanélküli és egyfolytában azon aggódunk, miből fog megélni, meddig maradhat a panelban, ahol most lakik (laktunk együtt 18 évig....). Egyedül abban reménykedem, hogy kibírja addig, amíg találok rendes munkát, és tudok neki segíteni anyagilag. A kora miatt sajnos itt se nagyon kapna munkát, főleg, hogy nem is beszéli a nyelvet. Tehát csak várunk és reménykedünk...

Nem tudom, hol az otthonom

Az itteni magyarokról csak annyit: én a szóbeszédek ellenére eddig csak pozitív élménnyel gazdagodtam.

Most nem tudom, hol van az otthonom pontosan, és az elkövetkező néhány évben sem fogom tudni. Van Magyarország, ahol ott van a családom és a barátaim, de megélni lehetetlenség. Mindenki szomorú, mindenki csalódott, és az eddigi tapasztalataim alapján csak menekülni akarok - ugyanakkor hiányoznak a szeretteim.

Angliában szoros kapcsolatot kötöttem néhány emberrel, akár az itteni családomnak is nevezhetném őket - ugyanakkor mégsem érzem teljesen otthon magam, mert hiányzik a saját kultúrám, még akkor is, ha a többiek szeretete elkísér."

Kíváncsiak lennénk, vajon mennyire van meg ez a kettősség másokban is: azaz a „szomorú, csalódott Magyarország", ahol ugyanakkor mégis ott él az ember családja, a barátai, a szerettei. Hogyan lehet kezelni, feldolgozni ezt a két érzést?

(A poszt eredetije itt érhető el.)