Külföldön élve az ember vagy megpróbál minél gyorsabban beilleszkedni, vagy inkább magyarokkal van együtt, amennyit lehet. Mai szerzőnk, Lilla ilyen tapasztalatokat is szerzett, olyan ismerősökkel, akik nem járnak el szinte sehova, nem csinálnak semmit, belesüppedtek a mocsárba, ami abból áll, hogy hétvégente találkoznak pár haverral, és leisszák magukat.

„Annyi londoni sikersztorit olvastam, hogy arra gondoltam, most már ideje levelet írni. A nagy többsége valószínűleg feltupírozott, habcsókos mese, töredéke lehet a valóság.

Én lassan 2 éve élek kint, 22 éves vagyok. 20 évesen beleuntam abba, hogy az egyetemen angol szakosként jobb angolom volt, mint pár tanáromnak, szóval szülői segítséggel kicsit megsürgettem nagy álmom megvalósítását, Londonba költöztem.

Nem, nem az otthoni helyzet elől menekültem, gyerekkori álmomat élem és nagyon keményen dolgoztam érte az elmúlt években, hogy ne csak makogjam az angolt. Felsőfokú nyelvvizsgával elég magabiztosan futottam neki a dolognak.

Öt fűtetlen szobában tízen

Kiérkezésemkor egy magyar cégen keresztül kaptam szállást. Egy ház felső emeletén laktunk 5 szobában tízen. A mi szobánkról szeptember vége fele elég gyorsan kiderült, hogy nincs fűtése, mikor ezt szóvá tettük még csak egy fűtőtestet sem hoztak, nekünk kellett venni. Ezért a nagyon pici,fűtés nélküli szobáért fizettünk 120 fontot ketten.

Persze indult a munkakeresés és ügyintézés, de akkor még interjú kellett az NI szám megszerzéséhez, nem volt elég neten jelentkezni. NI szám nélkül pedig nem vesznek fel sehova.

Két hétbe telt bejutni interjúra, további két hét volt, mire megkaptam a számot. Addigra már futottam ki a pénzből. Anyai segítséggel tudtam maradni és kaptam munkát egy olasz étteremben, amit horvátok futtattak.

Nem panaszkodom, a fizetésem nagyon jó volt. A lakbér mellett bármit megengedhettem magamnak komolyabb spórolás nélkül. Elköltöztem egy másik szobába egyedül végre. Ugyanúgy 120 font volt, ugyanannál a cégnél, csak volt fűtésem.

A lakótársaim többsége nagyon jó fej volt. Persze sokan voltunk. Persze senki nem akart takarítani vagy mosogatni. Persze rendszeresen dézsmálták meg a kajámat, én meg hagytam a felháborodott üzeneteket a hűtőn.

De tízből hatan fiatalok voltunk, én voltam az egyetlen lány, szóval kaptam magamnak 5 bátyust, akik odafigyeltek rám, mert mindenki legalább 5 évvel volt idősebb nálam. Együtt főzőcskéztünk, együtt mászkáltunk el, összerakták az ikeás cuccaimat.

Röhögve mondtam fel és költöztem

Aztán olyan 7 hónap után átköltöztem Dél-Londonba. Volt egy ismerősöm, aki ajánlott egy szobát sokkal olcsóbban egy önálló házban, kerttel, és csak négyen vagyunk két emeleten.

Azonnal mentem, mert végre lejárt a 6 hónapos szerződésem az étteremben és alig vártam, hogy felmondhassak. Nem kell mondanom, hogy két hónap gürcölés után jöttem rá, hogy illegális volt, viszont felmondani nem tudtam, mert 500 fontot visszafogtak a fizetésemből „depozitnak". Amint az lejárt, röhögve mondtam fel és költöztem.

Szerencsére szinte azonnal találtam munkát egy pubban. Nem kerestem annyit, de legalább legális volt. Mindenki csak rosszat mondott a déli oldalról, de őszintén, én sokkal jobban szeretem. Ugyanúgy egy metró a belváros. Az emberek is mások. Rengeteg barátom és ismerősöm lett. Persze a pultos munka lemondásokkal jár, estéim nincsenek, de legalább azt csinálom, amit szeretek.

Majdnem egy év után kaptam egy jobb ajánlatot egy másik pubban. Nagyobb cég, ott vagyok fél éve már. Fizetik a továbbképzéseimet, az engedélyeimet. Persze dolgozni kell, persze vannak nehézségek, viták. Persze nem keresek milliókat, de azt csinálom, amit szeretek. Akartam egyetemet kezdeni megint ősztől, de rájöttem, hogy elsőre se élveztem, a pultos munkát viszont imádom, akkor minek?

Egyre többen jönnek, egyre nehezebb

A fő indok, amiért megírtam ezt a levelet, mert mindenki azt hiszi, olyan könnyű kijönni, hiszen ott vannak a sikersztorik. Nem, nem könnyű. Az első évemben rendszeresen kaptam leveleket, hogy segítsek nekik kijönni, meg hadd lakjanak nálam, amíg találnak valamit. Olyan emberek, akiket talán évek óta nem láttam.

Amit otthon nem látnak, hogy itt is mindenért meg kell dolgozni keményen, és egyre nehezebb, mert egyre több ember jön ki.

Eljutottam arra a szintre, hogy ha magyarok jönnek be a bárba se szólalok meg magyarul, mert az első 3 kérdés kivétel nélkül: 1) mióta vagy kint? 2) mennyit keresel? 3) tudnál nekem / barátnőmnek / harmadik unokatestvéremnek munkát szerezni?

Ez a hozzáállás szerintem katasztrófa. Magyarokkal lakom, látom a másik oldalt is, hogy nem járnak el, nem csinálnak semmit, belesüppedtek ebbe a mocsárba, ami abból áll, hogy hétvégente átjön pár haver és akkor leisszák magukat, a szomszédok meg jönnek panaszkodni.

Nem az államnak kell eltartani

És még egyszer, ha egy sört nem tudsz tisztességesen rendelni, akkor ne gyere ki. Igen, máshogy kezelik a külföldieket, de főleg a nyelvtudás hiánya és a hihetetlen arroganciájuk miatt.

Alig tudják kifejezni magukat, és panaszkodnak, hogy nem kaptak segélyt az államtól. Nem a brit állam feladata eltartani őket, ha nem találnak munkát és ezt nagyon sokan benézik.

Nekem soha nem volt semmilyen problémám abból, hogy magyar vagyok. Elviccelgetnek a gulyással, megkérnek, hogy mondjak valamit magyarul és akkor jön a „jaj, de furán hangzik", de ennyi. Nekem is volt gondom az elején megérteni a különböző akcentusokat, pedig 15 év angol volt mögöttem. London nagyszerű, de minden éremnek két oldala van és ezt jó fejben tartani, mielőtt nekivág az ember."