„A magyar közoktatásban tanárként eltöltött egy év után úgy döntöttem, inkább leszek szolga egy másik országban, mint hogy így éljek tovább. Sajnos, ahogy megérkeztem a családhoz, minden rosszra fordult. Először is, a gyerekkel borzasztó nehéz volt, mert állandóan hisztizett, és utált engem. Nem akart velem tölteni egy percet sem. Nem is tudom, mit gondoltak a szülők, mikor rám bízták. Az anyuka ráadásul mindig otthon volt, tehát semmit nem intézhettem egyedül.

Rengeteget takarítottam, és szó szerint szenvedtem a gyerekkel, volt hogy egy egész napot, pedig a szerződésem szerint naponta csak öt órát dolgozhattam volna, és nem lehetett volna WC-pucolásra meg az egész ház nagytakarítására kötelezni. Nos, ez őket nem érdekelte.

Bébiszitter helyett takarítónő

Mikor pedig én úgy éreztem, letelt az öt órám, bementem a szobámba. Hát, ez aztán végképp nem tetszett nekik, szerintem a nő féltékeny is volt rám, mert a férjével sokkal jobban kijöttem. Életem legborzalmasabb három hetét töltöttem náluk, de a harmadik hét már a „felmondásom” hete volt, mert a második hét végén közölték velem, hogy mégsem kell nekik bébiszitter, hanem csak egy takarítónő, de az elég hetente 1-2 alkalommal, nem kell főállásban.

Egyrészt örültem a döntésüknek és nagyon meg is könnyebbültem, mert mindenképp szabadulni akartam, másrészt viszont szégyelltem magam, hogy ennyire alkalmatlan vagyok a munkára és nagyon bepánikoltam, hogy három hét után mehetek is haza Magyarországra. Szerencsére nem így történt. (...)

London, egyedülálló anyuka három gyerekkel

Átkerültem Londonba, ami sok szempontból milliószor jobb volt az előzőnél. Jobban lehetett ismerkedni, közösségbe járni, a várost megismerni. Volt életem, el tudtam foglalni magam a szabadidőm minden percében. A család viszont itt sem volt egy fokkal sem jobb. Na jó, talán egy fokkal. Ők az előző családnak szöges ellentétei, egyedülálló anyuka három 10 év alatti fiúval. Műveletlen, tanulatlan nő, agresszív apuka, aki kéthetente elvitte a gyerekeket magához a hétvégére.

Csak néhány dolgot említek a náluk töltött fél évemből. A munkaidőm itt sem volt sehol a szerződésben leírtak közelében. Reggel héttől este kilencig folyamatos munka, mikor a gyerekek suliban, akkor is takarítás, a kétszintes ház kiporszívózása kétnaponta, WC-pucolás, fürdőszoba takarítás 1-2 naponta.

Itt legalább szerencsére volt egy kis szabadidőm nap közben, de az iskolai szünetek és a hétvégék borzalmasak voltak. Sokszor szombaton is dolgoznom kellett, cserébe viszont nem kaptam szabadnapot a kezdeti ígéretek ellenére.

A három fiú folyamatosan veszekedett-verekedett, tépték, ütötték, vágták egymást. Rám természetesen soha nem hallgattak, nem mulasztották el közölni velem, hogy nem vagyok az anyjuk.

Az anyuka viszonylag együttműködő volt velem, de ő sem értett szót a fiaival. Menekült otthonról a munkába, ha egy délelőttöt együtt kellett tölteniük, az már megerőltető volt számára.

Drámák, anyagi gondok

Aztán más családi drámákból sem maradtam ki. Egyik vasárnap este arra mentem haza, hogy az anyuka kisírt szemmel áll a konyhában, mert apuka behúzott neki egyet, mikor hazahozta a gyerekeket, összekaptak, és legnagyobb gyerek mindent látott.

Anyagi gondok is voltak bőven. A nő egyedül finanszírozta a három gyereket, magát és engem. A kedves férje soha semmit nem fizetett, gyerektartást sem. Ki lettem oktatva, hogy mindig csak a belső bejárati ajtót nyissam ki, a külső üvegajtót ne, hogyha kopognak, mert lehet, hogy behajtók lesznek, és nehogy elvigyenek valamit. Azért is én lettem volna a hibás, így soha senkinek nem nyitottam ajtót, mikor egyedül voltam otthon.

Az én kifizetésem is mindig akadozott. Mindig kérnem kellett a pénzt, csak 1-2 alkalommal adta magától, szinte sosem időben, és volt, hogy egy hetet kellett várnom, mert épp nem volt pénze. Mikor fél év után nem bírtam tovább ezt a bolondokházát, bőröndökkel megpakolva elkértem az utolsó fizetésemet, amit a kezembe gyűrt, és csak a buszmegállóban vettem észre, mikor széthajtogattam a tekercset, hogy 20 fonttal kevesebbet adott. Nem akartam elhinni. Biztos, hogy direkt csinálta, mert ismertem az előző bébiszitterét, és neki egyáltalán ki sem fizette az utolsó hetet, eltűnt egy hétre mint szürke szamár a ködben, és semmifajta megkeresésre nem válaszolt.

Visszatérés

Mikor eljöttem onnan, még volt egy kis megtakarított pénzem, kivettünk egy albérletet egy barátnőmmel, akivel ott találkoztam. Munkát persze nem találtam, a végén már bármilyen alja munkát elvállaltam volna, de vagy túlképzett voltam, vagy tapasztalatlan, közben pedig úgy fogyott a pénzem, hogy szinte sírtam, mikor láttam, hogy folyik ki a kezeim közül. Így nem maradtam már sokáig Angliában.

Lefoglaltam a repülőjegyem, mikor úgy éreztem, elegem van mindenből, és hazajöttem. Félreértés ne essék, maga az ország, az épületek, infrastruktúra nagyon tetszett, imádtam, de a rengeteg bevándorló, a tudat, hogy nálam milliószor alulképzettebb emberek megélnek egy olyan országban, ahol én a túlélésért kínlódom napi szinten, tökéletes angoltudással, teljesen kikészített.

Én ott egy senki voltam, egy élősködő kullancs, amiből már több millió volt nekik, és nem kellett még egy. Senki nem sírt, mikor eljöttem. Volt kint három magyar barátnőm, akikkel hetente összeültünk kupaktanácsra. Mindhárman bébiszitterek voltak, és mindannyian hasonló tapasztalattal rendelkeztek, mint én. Mindannyiunkat nagyon sokat dolgoztattak és kihasználtak, megaláztak. Kit jobban, kit kevésbé.

Pedig egyikünk sem volt tanulatlan bunkó, csak épp kelet-európai, azaz egy senki. Szolgának jó vagy, de ahogy feljebb akarsz lépni, már eltaposnak. Olyan kérdések is elhangzottak, hogy „A ti országotokban van tévé?”, azt pedig mondanom sem kell, hogy gőzük nem volt Magyarország hollétéről.

Másfél éve jöttem haza, de azóta sem találom a helyem. Anglia rettentően hiányzik, mert magánál az országnál jobbat kívánni sem lehetne. Gyönyörű, gazdag, tiszta és hatalmas történelmi múlttal rendelkezik. Ehhez képest Magyarország! Kiábrándító…

Annak idején egyedül mentem ki a nagyvilágba, most már van párom, és közösen tervezzük a külföldi munkavállalást egy közelebbi országban, mert abba egyikünk sem akar belenyugodni, hogy úgy kell leélnünk az életünket, hogy mindig azt várjuk, mikor lesz jobb, közben pedig csak egyre rosszabb lesz, és arra döbbenünk rá, hogy elszaladt az életünk, amit végigvártunk, mert nem mertünk lépni.

Igenis, lépni akarunk, csak megfontoltabban, nagyobb biztosítékokkal a hátunk mögött. Családot is szeretnénk és sok-sok gyereket, de az úgy nem fog menni, hogy hónap végére így sem marad egy fillérünk sem, pedig mindketten lelkiismeretesen dolgozunk. Csak ezt ma Magyarországon nem értékeli senki.”

Ez volt tehát D.V. Története, aminek számunkra az egyik legtanulságosabb része (azon túl, hogy milyen nehézségek várnak az útnak indulóknak még akkor is, ha nagyszerűen beszélik az adott ország nyelvét), hogy minden nehézség ellenére mégis újra bele akar vágni. Mit gondoltok?

(Az eredeti poszt ide kattintva érhető el!)