A mai posztban sok a kérdés és a válasz is, szerzője, Lionel North saját bevallása szerint azért indult neki, mert elveszítette a hitét. Amit kapott, az a létbiztonság, ám nagy kérdés, ennek mi az ára...
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Feladtam a viszonylag biztonságos, legalábbis megszokott életem és elindultam valami gyökeresen más felé Londonba. Volt már példa rá az életem során, hogy elindultam ki tudja hova / mennyi időre, de akkor még nem töltöttem be a 20-at sem, hajtott a kalandvágy, kételyek nélkül rohantam a végzetembe, úgy éreztem enyém a világ... Na, most erről azért szó se volt. Túl a 3. X-en, egy állapotos asszonnyal nem kalandot keresni indul az ember.
Nem vagyok egy pesszimista alkat, még kiutazásom nyarának (2010) végén is reménykedve tekintettem a (z otthoni) jövőbe. A cégnél, ahol alvállalkozó voltam, ugyan folyamatosan tartott a lejtmenet 2008 óta, de hát hol nem? Amikor a többiek már rég sírtak én még mindig vidáman éltem világom, sőt a növekedésről fantáziáltam egy egyedi ötlet révén.
Elveszett a hitem
Ennek megvalósításához 2008-ban persze kellett egy kis elszántság és némi (na jó, elég sok) kockázatvállalás, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy megvolt hozzá a hitem és meg tudtam valósítani még akkor is, ha már senki nem hitt bennem a szakmában. De sikerült. Elismerték az eredményeim, erről újságcikkek, tv- és rádiószereplések adtak hírt. De kérdés mi sikerült vajon? Meghosszabbítani az agóniát?
Két fontos dolog vitt rá, hogy mégis eljöjjek. Az első, hogy mindezek ellenére elveszett a hitem. Másrészt ezt az utat még én választottam, nem a kényszer vitt rá. De vajon tényleg így volt? Az általam eladott vállalkozást az új gazdája fél év múlva eladásra hirdette...
Olvasom a panaszokat, hogy idekinn senki az ember és lenézik. Miért, mindenki elismert, befutott ember volt otthon? Akkor mire kellett volna nekem számítani?! Otthon lépten-nyomon felismertek, vadidegenek jöttek oda az utcán hozzám gratulálni, ezek után minimum a többséghez hasonlóan, nekem is senkinek kellett volna magam érezni?! De miért is várna itt valaki többet?
Persze az ő életében hatalmas döntés, hogy vette a bátorságot és kijött, de itt ettől senki nem fogja hősként ünnepelni. Nem értem miért várnak el egyesek más bánásmódot?
Megalázó a segítség?
Rajtam vadidegenek segítettek. Többször kaptam teát, mikor csonttá fagyva álltam az utcán, vagy kaját „Aid" idején. (Az „Íd al-Adha" nevű muszlim ünnepen eredetileg az áldozati állatok húsát osztották szét a szegények közt, modern formájában úgy tapasztalom, hogy a boltban vásárolt élelmiszert osztják szét.) Most akkor meg kellett volna sértődnöm? Vagy megalázottnak kellett volna éreznem magam, mert szegénynek néztek? Utcaseprő voltam éppen, ami nem hiszem, hogy a világon bárhol a gazdagok foglalatossága...
Később sem változtak a tapasztalataim lényegesen, pedig már nem vagyok „rászoruló", de most is kapok akár kollégáktól akár ügyfelektől segítséget. (a legutóbbi ilyen épp £3500 megtakarítást jelentett a számomra) Most akkor megalázónak kellene éreznem, hogy szakított rám időt? Az lenézésnek számít, ha valaki látva a tájékozatlanságod felvilágosít, hogy ne dobj ki fölöslegesen több havi spórolt pénzednek megfelelő összeget?
Neked kell bizonyítani
Az utcaseprésből a motoros futár lett a feljebblépés. Nem állítom, hogy álommeló, főként kezdőként nem. De nem szívattak többet, mint amennyit feltétlen szükséges volt és miután tapasztaltabb lettem és kiderült, hogy szorgalmas is vagyok, egész másképp álltak hozzám. Megint csak kérdem én, miért lenne ez máshogy? Te vagy az új ember, neked kell bizonyítani. Miért becsülne meg bárki is, míg eredményt nem teszel le az asztalra?
Otthon talán másképp van? Azzal, hogy szereztél egy diplomát, már elég csak felmutatni és mindenki hasra esik előtted a tisztelettől? Persze tanultál és küzdöttél érte, de ezzel be is van fejezve egy életre? Innét már minden meg van oldva? Aligha...
Viszont ha már itt is bizonyítottál, soha senki nem fog rád másként gondolni, mint egy csapattagra / kollégára / barátra. Amikor távoztam tőlük, akkor igen komolyan sajnálkoztak miatta, hogy otthagyom őket.
Ami hiányzik
A család is kijött februártól. Bérelünk egy kis házacskát. 55m2, 2 szoba+ebédlő, külön konyhával. Nem egy palota, de hármunknak bőven elég. Egy furgonnal dolgozom, nem vagyok többé kitéve az időjárás szeszélyeinek, mint a motoron. Szeretem a munkám, szeretek vezetni, ezen felül változatos és szórakoztató tud lenni és szellemileg is frissen tart.
Hiányzik, hogy magyarul beszéljek, viszont angolul mindenkinek akad hozzád egy jó szava napközben. Hiányzik az otthoni fagyizás-sütizés egy megszokott cukrászdában, viszont itt gondolkodás nélkül be tudok vásárolni anélkül, hogy az árakat kéne lesni.
Hiányoznak az éttermi kajálások, viszont bármilyen alapanyagot be lehet szerezni (na jó, néha nem a szupermarketből, hanem kicsit keresni kell) és meg lehet főzni bármi otthonit. Sorolhatnám a végtelenségig...
Mi az ára?
Ez az ország befogadott és elfogadott. Lehetőséget adott rá, hogy egyedül eltartsam a családom, hogy a párom a lányommal lehessen, ahogy mindketten szerettük volna. Ezzel szemben otthon a depresszió jelei mutatkoztak rajtam mikor belegondoltam a jövőnkbe. Van megtakarításunk, több havi megélhetésnek megfelelő, otthon probléma volt a számlákat kifizetni, ha beütött valami előre nem tervezett... és még sorolhatnám sokáig.
Hálás vagyok érte, hogy lehetőségem van egy jobb és boldogabb életre, de mégis néha elszomorodom, hogy mi mindennek az ára. Nem vagyok az a kimondott hazafi, ugyan vallottam, hogy aki a saját hazájában élhetetlen, az bárhol a világon az marad. Most mégis inkább hallgatok, vagy csak felteszem halkan a kérdést: Lehet tartósan széllel szemben vizelni, de nem egyszerűbb megfordulni?" (Lionel North blogja itt olvasható.)
Utolsó kommentek