Mennyire határoznak meg minket saját gyökereink, neveltetésünk, családunk, környezetünk? És hogyan változunk meg a határátkeléssel? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Marika írása.

„Naponta szembesülök a saját rasszizmusommal.

Kezdjük az elején. Egy nógrádi községben születtem, ott nőttem fel és ott éltem 32 éves koromig. Minden szépen az elvárások szerint. Nyitott, felvilágosult szülőkkel, akik szabadnak, elfogadónak és modernnek neveltek minket.

Táncoltunk a rádióra, autóstoppolunk a bulikba. De akármi is volt, a vasárnapi misén ott kellett ülni, kómásan, másnaposan, mindegy hogyan. Mint mindenkinek.

Embernek neveltek. Köszönni mindenkinek, aki köszön, akár cigány, akár részeg, akár hajléktalan. Felelni, ha kérdeznek, akár cigány, akár részeg, akár hajléktalan - akkor és ott még nem volt szó menekültekről, színesbőrűekről, melegekről, de tuti rájuk is ez vonatkozott volna. Mert ők is ugyanolyan emberek, mint mi. Csak…

Csak hát ugye, suba a subához… egy „paraszt“ gyerek ne barátkozzon cigánnyal, ne játszanak együtt, van elég rendes gyerek is, tessék azok közül válogatni barátokat, játszópajtásokat.

„A barátom, pedig…”

Aztán jött a nagyvárosi gimnázium, és én még modernebbnek és felvilágosultabbnak éreztem magam, aki kitör a szülei korlátolt életéből és büszkén vallja, hogy mennyire elfogadó és nyitott, hiszen vannak butább, csúnyább (mert persze okos és szép voltam ) barátai is.

Észre sem vettem, hogy mindig megjegyzem, mindig kiemelem, „a barátom, pedig buta”, „a barátom, pedig csúnya”. Magyarázkodtam, de nem is tudtam róla.

Azt gondoltam, hogy büszke lehetek a nyitottságomra és kedvességemre, kövessen hát mindenki, és olyan lesz a világ, mint a Kicsi póni mesékben, ahol mindenki szereti egymást és nem nincs kirekesztés.

Ahol az okos és szép emberek nem rekesztik, ki a butábbakat, csúnyábbakat. Mert annyira fantasztikusak. Mert ÉN annyira fantasztikus vagyok. Büszke voltam magamra.

„Csak 8 általánosa van, de…”

Jött a főiskola. Budapest, és én már erdélyi magyarokkal is barátkoztam. Hiszen ők is emberek. Megjegyzem, fantasztikus emberek. A hiba bennem van. És olyan házban laktam a IX. kerületben, amiben cigányok is laktak. Egy nyitott embernek ez nem derogál. És ha nem csinálsz bonyodalmat, akkor nem bánt ott senki. A cigány is ember.

Felmerül a kérdés, vajon gondolta-e valaki velem kapcsolatban, hogy ha nem csinál bonyodalmat, akkor majd nem bántom őt. És otthon meséltem a román-erdélyi barátokról meg a roma szomszédokról. Közben anyu konyhaasztalánál fényesítgettem a glóriámat.

Suli után vissza vidékre. Házasság egy helyi, templomjáró, szorgalmas vállalkozó fiatalemberrel. A lottó ötös kategória. Akinek az édesanyja a legendák szerint egy „áldott-jó asszony volt” - én már nem ismerhettem meg.

Mint egy tündérmese. Jöttek a gyerekek, lányok, szőkék, okosak, aranyosak. Akiket arra neveltem, hogy minden ember egyforma. Csak ti szebbek vagytok és okosabbak, és persze köszönni mindenkinek, aki köszön…

Új legjobb barátnőm is lett, akinek 8 általánosa van, de ezt ugye egy felvilágosult, nyitott, diplomás nő meg sem említi. Most elég vacak visszaidézni, hogy mégis mindig úgy kezdem: „Csak 8 általánosa van, de…”.

Tirolban nyalt vissza a fagyi

Válás, mert kiforrta magát a gyöngyszem férjem, és csodás vidéki vállalkozóból előléptették rozzant játékgépfüggő alkoholistává. Aztán külföld, a hitelek miatt. Új élet Tirolban. Visszanyalt a fagyi. Rasszisiták. Csak most velünk szemben.

Engem is bántott, de soha senkinek nem kívánom azt a szívfájdalmat, amit a gyermekeim kiközösítése miatt átéltem. Nem tudtam őket megvédeni. Most is hullanak azok a fránya könnyek. 10 év után is.

Miért bántanak valakit, csak mert másik országból jött? Egy ártatlan gyereket. Hát van ezeknek szívük?! Hogy mehetnek be a templomba?! Hogy van pofájuk ehhez?! Még hogy kedves családanyák! Végtelen gonoszság egy ártatlan gyereket kiközösíteni, csak mert külföldi. Sosem bocsátom meg nekik! Soha!

Közben a húgom férjhez ment Angliában. Algír muszlim férje van. Szeretik egymást 15 év után is. A húgom karácsonykor a templomban ül a családdal, a férje dolgozik, mert neki nem ünnep. Irigylem őket a kiegyensúlyozott életük miatt.

Átköltözés Németországba

Tirolban nem bírtuk tovább. Új élet, új értékek. A gyerekek megnőttek, átformálódtak, kitörtek a szülei - itt magamat értem - korlátolt életéből. Az iskola falán hatalmas tábla „Schule ohne Rassismus, Schule mit Courage“ - Iskola rasszizmus nélkül, Iskola bátorsággal.

Kezdtünk beilleszkedni. Jöttek az osztálytársak. Volt közöttük egy nagyon szelíd, kedves, egyszerű kamasz, eldönthetetlen, fiú-e vagy lány, valahogy olyan mindkettő volt, olyan nem is tudom milyen.

Sofie mindenki kedvence, mert kedves, okos, halkszavú, de nem mulya. Sosem láttam sminkkel, mindig csak farmer-póló. Kiforrotta magát. 12.-ben már Sam-nek hívták a tanárai is. Fiúként él, mert ez Sam. Így szereti őt mindenki. És senki-de-senki ne merje őt kritizálni. Egyként áll mellette mindenki, a szülei, a barátai és mi, szülők is. Nem is volt kérdés.

A gyereknek az osztályába jött egy fiú. Afgán menekült. Okos, szelíd, barátságos. A szülei odavesztek. Egy tanár befogadja, sajátként neveli. Egy 17 éves muszlim srácot.

A lányom legjobb barátja bevallja, hogy homoszexuális - ezt mellesleg mindenki réges-rég látta . Semmi nem változott rajta. Egy a csapatból. Ugyanolyan, mint korábban, rendkívül okos és céltudatos.

A szomszédok szírek, azt hiszem, menekültek, de nem tudom biztosan. A kisgyerek sokat hangoskodik, a szülők kedvesen visszafogottan köszönnek a lépcsőházban. Szimpatikusak, zárkózottak.

Ízlik a perzsa báránysült, amit a német barátnőm iráni menekült párja csinál. Istenien főz. Nagyon büszke a hazájára, a perzsa kultúrára. Mesél a divatról, a hétköznapi életről.

Szivárvány felvonulás. Megy az egész osztály. Mert ki kell állni a barátaikért. Menjetek, jó szórakozást és időben haza. Telnek az évek. Nézzük a meccset, a párom marokkói, iraki és német kollégái küldik az üzeneteket. Gól. Vezetnek a magyarok. Mindenki nézi. Jól esik, hogy itt befogadnak.

A vissza-visszaköszönő rasszizmus

Azt hittem, már levetkőztem az előítéleteket. Mégis sokszor vissza-visszaköszön a rasszizmus, amit belém neveltek.

Nem okolom a szüleimet. Az egész rendszert okolom. Nem pártokat vagy időszakokat, hanem a rendszert, ami belőlünk áll, mindannyiunkból. Amiben felnőttünk, ami azzá formált minket, a szüleinket és a gyermekeinket, amik vagyunk. Legfőképpen magamat okolom. Az álszentségem miatt.

Nem vagyok naiv. Vannak fenntartásaim, ellenérzéseim sokszor. De küzdök, hogy ezek ne a bőrszín vagy a vallás miatt legyenek, hanem az egyes emberek viselkedése miatt, mindegy honnan jött és ki fia-borja. Hulljon a férgese, ha lop-csal, mindegy milyen útlevele van.

Vallom, hogy nem kell reklámot csinálni a szexualitásból, de aki látott közösségi oldalt, az tudja, hogy a mai fiatalok tömegesen mutogatják magukat, mint szexuális reklámot - a pucsít-csücsörít képekre gondolok. Nem.

És vallom, hogy egy kisgyermekekre káros a korai mindenféle felvilágosítás. Nekik pöttyös labda, meg gyurma való. De akinek van tévéje és internete, annak a gyereke kb. 10 évesen leiskoláz bárkit az elméleti Káma szutrából. Ez a mai realitás.

Harcolok a rasszizmusom ellen. Minden nap. Csak ez nehezebb, mint a 90 napos diéta. Újra és újra visszaesek. Mert ez a nyári hőség, ez nem fehér embernek való…”

(Fotó: pixabay.com)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.