A hivatalos adatok szerint több mint 600 ezer külföldi állampolgár él Dániában, ám nem mindenki tud maradni is, aki szeretne. Sokan arról panaszodnak, hogy az elmúlt években egyre erősebb a bizonytalanság és egyre nehezebb elhelyezkedni az országban. Ezért aztán elmennek, noha szívük szerint maradnának.
Mielőtt a jelenről beszélnénk, érdemes kissé visszaugrani az időben, egészen az 1960-as évekig, amikor a dán kormány a kóros munkaerőhiány miatt úgy döntött, megnyitja a kapukat a vendégmunkások előtt.
Ebben az időszakban rengeteg török érkezett az országba, akiket tárt karokkal fogadtak. Ez egy ideig így is volt, ám a 90-es évek végén a parlament elfogadott egy törvényt, ami után mind a bevándorlás, mind az integráció egyre inkább politikai kérdéssé vált.
A következő szigorítások 2015-ben és 2016-ban következtek, megnehezítve a családegyesítést, az állandó letelepedési engedély megszerzését (ezek közül ugye uniós polgárként egyik sem érinti a magyarokat) és az állampolgárság megszerzését.
A dán társadalom elsősorban az egyenlőségről, egymás tiszteletéről és a nagyfokú bizalomról híres. Csakhogy akadnak olyan külföldiek, akik szerint ez feléjük nem feltétlenül nyilvánul meg. Következzen három történet.
Egy hónap híján
Az amerikai Kathryn Larsen egyetemre érkezett Dániába, majd férjhez ment, így a családegyesítési vízumot kihasználva maradhatott. A feltételek része volt 66 ezer korona (kb. 3,3 millió forint) befizetése, ezzel kellett bizonyítaniuk, hogy képesek eltartani magukat (az összeget két éve 100 ezer koronára emelték).
Diplomázása után Kathryn Slagelsébe költözött és ott is dolgozott, egészen addig, amíg idén a koronavírus-járvány miatt el nem veszítette az állását. Ami az anyagiakon túl azért érintette különösen rosszul, mert a helyi önkormányzattal kötött kötelező integrációs szerződése szerint legkevesebb 12 hónapig kellett dolgoznia, hogy bebizonyítsa, képes önmagát eltartani. A munkáját 11 hónap után veszítette el…
„Bármilyen munkát kaphatnék, a gond az, hogy egyszerűen semmilyen munka nem volt Slagelsében a lezárás miatt. Márpedig ha nem kapok munkát, nem működik az integráció, azaz kiutasíthatnak” – mesélte.
Így aztán férjével úgy döntöttek, átköltöznek Hollandiába, ahol megszerzi építészi mesterdiplomáját, egyúttal kihasználja azt a kevéssé ismert joghézagot, mely szerint egy uniós állampolgár EU-n kívüli párjával megfelelő indokkal három hónapot élhet egy uniós országban és utána visszaköltözhet Dániába családegyesítés céljával.
Kathryn mesélt arról is, hogy dán integrációs tanácsadója figyelmeztette, ez alatt az egy év alatt ne essen teherbe és nem menjen gyesre, mert akkor nem tudja bebizonyítani, hogy képes eltartani magát. Kathryn azt mondta, ez azóta is dühíti, mert „az államnak semmi köze a családtervezésemhez”.
Azonban minden bevándorlási nehézség ellenére szeretne hosszú távon tervezni az országban, ahol már öt évet élt és folyékonyan beszéli a nyelvet.
„Nyitottabbnak kellene lenniük”
Namrata Hegde 21 éves korában költözött Dániába, miután Indiában felsőfokú képesítést szerzett kulináris művészetekből, majd gyakornoki vízummal séfként kezdett dolgozni.
Ezután férjhez ment egy osztrák-amerikai férfihoz és családegyesítéssel maradt Dániában. Érdekes módon azt mondja, a törvények sokkal lazábbak, ha az ember férje uniós állampolgár, de nem dán.
A járvány miatt a férje elveszítette a munkáját és mivel még nem volt egy éve munkavállaló, nem volt jogosult munkanélküli segélyre. Namrata azt mondta, rengeteget túlórázott az étteremben, így esélye sem volt arra, hogy eljárjon a dán nyelvórákra.
„Séfként nincs időm dánul tanulni, hogy aztán állandó letelepedési engedélyért jelentkezhessek” – tette hozzá. A férjével osztottak-szoroztak és úgy döntöttek, egyszerűbb, ha az Egyesült Államokba költöznek.
„Nem akartam elhagyni Dániát, mert egy nagyon haladó ország. Ha a bevándorlással kapcsolatos hozzáállás kicsit lazább lenne, akkor jóval többet megtettem volna azért, hogy maradhassak” – mondta.
„Semmi sem garantálta, hogy elfogadnak”
Nick Gates 2016-ban költözött Amerikából Dániába, hogy a koppenhágai egyetemen tanuljon. Végzése után egy hathónapos letelepedési engedéllyel maradt, ami heti 20 óra munkavállalást tett lehetővé.
Nick szerint a fél év ezzel a korlátozással nem igazán segítette abban, hogy megvesse a lábát, már csak azért sem, mert már maga a jelentkezés is pénzbe kerül.
Így aztán Nick úgy döntött, hazaköltözik Dániából, mert az Egyesült Államokban jobb lehetőségek várják. Szerinte az egész helyzet leginkább a 22-es csapdájára emlékeztetett és „egyáltalán nem segítették a munkavállalásban”.
Dánia diszkriminál?
Legalábbis ezt állítja a Roskilde Egyetem professzora, Michelle Pace, aki szerint „az idegenekkel szemben Dánia rendkívül elutasító ország”. Márpedig ha valaki, akkor ő alighanem tudja, mert egy uniós kutatási projekt vezetőjeként éppen azt vizsgálja, milyen akadályok tornyosulnak az uniós munakerőpiacra belépni kívánó külföldiek előtt.
„Kétség nem férhet hozzá, hogy a bevándorlási törvényeket azért változtatták meg, hogy biztosítsák, senkinek ne legyen kedve Dániába jönni. Ez hátrányosan érinti azokat, akik nagyszerű képességekkel és tapasztalattal érkeznek az országba” – hívta fel a figyelmet Michelle Pace.
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
(Fotó: pexels.com/magda-ehlers)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek