Sikertörténet következik, méghozzá több értelemben is. Peti Angliában küzdötte fel magát a sok szempontból pokoli tengerparti szórakoztatóközpontból (aki látott már részeg angolokat, az tudja, a jelző mennyire nem túlzás…) egészen addig, hogy vissza tudott térni a szakmájába és újra tudta gondolni az életét.
„Mike azon ritka építésvezetők közé tartozott, aki kifejezetten jó kedélyű, barátságos és mindig nyugodt hangon társalgó típus volt. Amolyan bajsza alatt somolygó és gyakran szarkasztikus megjegyzésekkel operáló „dzsentlmen”.
Azon a napon viszont egy meglehetősen szűkszavú e-mail-t kaptunk tőle: „Srácok, itt valami nem oké. Megérkeztek az ablakok az építkezésre, de nem stimmelnek a méretek. Utána néznétek, hogy mi ez az egész?”
Akkor láttam először igazán idegesnek főnökömet, pedig már jó másfél éve ott dolgoztam. Egy 32 lakásos társasházról lévén szó a helyzet tökéletes táptalajt szolgáltatott az addig bujkáló, majd hirtelen feltörő idegsokknak.
Ha ugyanis tényleg nem stimmelnek az ablakméretek, akkor vagy az újra gyártás vagy az ablaknyílások „helyszíni átméretezése” járna akkora pluszköltséggel, hogy abba jó eséllyel belerokkanna, bárki is legyen a felelős.
És abban a pillanatban bizony úgy tűnt, hogy az illetékesek épp mi, az építészek vagyunk. Jelen esetben leginkább én és egy másik munkatársam, aki akkor szerencséjére épp nem volt jelen.
Őszintén szólva, láttam magam előtt megelevenedni legvadabb rémálmaim egyikét: a szerencsétlen, angolul épphogy elboldoguló kelet-európai munkavállaló valamit egyszerűen félreért és végzetes hibát vét.
Minden kelet-európai lengyel
A cégben olyan káosz tör ki, amire Edward Lorenz anno elméletet alapozott, a bennszülött angolok között pedig akkut lincshangulat lesz úrrá. Kirúgnak, megszégyenítenek, elkobozzák mindazt, amit addig összegyűjtöttem: egy levedlett iPhone-t, egy tisztességes napszemüveget, három GAP pólót és egy 16 éves, szebb időket látott dízel VW Golfot. Kész, ennyi volt, lehet pakolni, irány vissza Lengyelországba. Ja, hogy nem onnan jössz? Dehogynem. Minden kelet-európai lengyel.
A főnököm Robert homloka egyre sűrűbben gyöngyözött. A feszültség tapinthatóvá vált. Az egyterű iroda szinte megbénult és mindenki igyekezett fedezékbe vonulni a monitorja mögé.
Döbbent csend lett úrrá, amit csak Robert folyamatos szentségelése tört meg: „Ez nem lehet igaz. A franc essen bele. Hol vannak azok az átkozott rajzok. Pítör!!!” – A felszólításra úgy rezzentem össze, mint egy anorexiás nyárfalevél. Kis híja volt csak, hogy nem programoztam vonalkódosra az alsómat.
Vettem hát egy mély levegőt, magamra erőltettem a kissé kényszeredett pókerarcot és átnyújtottam Robertnek a rajzokat tartalmazó aktát. Annyit sikerült félhatározottan kinyögnöm, hogy: „Nem értem, hogy mi nem stimmelhet”.
Robert végigmért, tekintete szikrázott, majd a pillanat törtrésze alatt elkapta az aktát és vadul lapozni kezdte. Kellemetlenül hosszú percek teltek el. Robert pedig a fejét csóválva értetlenkedett: „Mi a bánatos franc…?”
Nyakban épp kezdett szorítani már az ing, amikor hirtelen telefoncsörgés törte meg a kínos közjátékot.
„Hello, itt Mike, bocs srácok, rossz rajzot néztem! Minden oké. :)”
Végül hat évet töltöttem ennél az irodánál, de azt hiszem ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor úgy istenigazából úrrá lett rajtam a teljes rémület. Így utólag persze megmosolyogtató, de ott és akkor lepergett előttem életem filmje.
Párhuzamos univerzumban
Amikor 2011-ben Angliába érkeztem – vállaimon a gazdasági válság által kiváltott totális kiábrándultsággal – esélyem sem volt arra, hogy ilyen vagy akár ehhez hasonló munkahelyi stresszt éljek át.
Egy hatalmas tengerparti szórakoztatóparkban kötöttem ki egy idilli kisváros, Minehead határában. Némileg ugyan fellélegeztem a környezetváltozás miatt, de egy olyan párhuzamos univerzumba kerültem, ahol egyszerűen nem éreztem motivációt a puszta létezésen kívül abszolút semmire.
A céltudatos tanulással eltöltött gimnáziumi, majd egyetemi időszak, illetve az azt követő pár munkával eltöltött év mind- mind kezdett a teljes feledés homályába veszni. Totálisan letértem a tervezett útról. Az addigi támpontok pedig egyszerűen megszűntek létezni.
Ott álltam elveszetten abban a parkban egy seregnyi magyar és egyéb más országokból érkezett fiatallal körülvéve, de igazából fel sem fogtam mi történik körülöttem.
Építészmérnökből pár pillanat alatt transzformálódtam át egy betanított takarító ill. házfelügyelő „könnyű fizikai” munkássá. Fél évig szó szerint úgy éltem ott, mintha nem lenne holnapom.
Minden kizárólag a jelenről és az adott pillanatról szólt. Reggel bement az ember dolgozni, délben megebédelt a kantinban és délután hazament. Otthon aztán a világon semmi dolga nem akadt.
A vendégek által hátrahagyott tetemes mennyiségű alkoholból folyamatosan ment az olcsósított agyzsibbasztó bulikázás, tengés-lengés, semmittevés. Az elzüllés fekete lyukának eseményhorizontjára kerültem.
A határon autózva
Életemben először álltam hozzá úgy a rám bízott – amúgy felelősségteljes – feladatokhoz, hogy tökéletesen lesz*rtam az egészet.
Ha kérdőre vontak, hogy miért hagytam az egyik apartmanban szemetet a szófa alatt, miért nem voltak tökéletesen tiszták a poharak vagy miért nem töröltem le rászáradt szappanfoltokat a zuhanykabinról azt letudtam annyival, hogy nem vettem észre.
Ezek aztán újra és újra megtörténtek, de soha nem olyan gyakran, hogy egy kis ejnye-bejnyénél többet kapjak.
Forma 1-es hasonlattal élve a határon autóztam. Épp csak annyira, hogy a feletteseim érezzék, hogyha nem is tökéletesen, de azért tisztességesen elvégzem azt, amiért tulajdonképpen fizetnek. Úgy is mondhatnám, hogy elegánsan voltam hanyag…
Minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam komolyan venni akár csak egy pillanatra is, amit csináltam. Ez a park – mint később kiderült – tulajdonképpen az angol alsó- középosztály nem túl magas igényszintű kikapcsolódásának hadszíntere volt.
Hétről-hétre nyomon követhettem, ahogy negyvenes családanyák csoportjai magukból teljesen kivetkőzve komplett állatok módjára viselkedtek, obszcén poénokat lövöldözve, vihorászva, sakál részegen, iszonyú ízléstelenül felöltözve és szexuális segédeszközökkel hadonászva.
Ha nem ők, akkor a fiatal focidrukker alfahímek klikkjei művelték ugyanezt pepitában. Vagy ott volt a „Black Weekend” – ha még szabad ezt egyáltalán így nevén nevezni – amikor is színesbőrű fiatalok lepték el a parkot és mindenki ájultra kábszerezte magát.
Napokig kellett szedegetni utánuk a több ezernyi elhasznált patront az épületek közötti füves területekről. Igazi élmény volt olyan élő-halottakat hazakísérni, akik az alapvető kommunikációval is hadilábon álltak, és többnyire halványlila gőzük sem volt, hogy a park melyik részén van a szállásuk.
Aztán persze volt, hogy egyszerű hétköznapi családok érkeztek, de még mielőtt azt gondolnád, nem, köszönet abban sem sok volt. Alapesetben az étkezés benne foglaltatott az árban, ezért az éttermek tulajdonképpen fogyasztási korlátozás nélkül működtek.
Ormótlanék
Tipikus és gyakori jelenet volt, amikor egy-egy étteremben megjelent az úgynevezett „vadkan” család: a szénné tetovált Ormótlan apuka és Ormótlan anyuka, akik csak üvöltve tudtak kommunikálni, illetve a kis malackáik, akik válogatott vizuális és fizikális kínzásban részesítették egymást és a közvetlen környezetüket.
Az Ormótlan csemeték rendszerint könyékig az orrukban túrva visítva-üvöltve lógtak Mr. és Mrs. Ormótlanon, és minden harmadik lépésük közben vagy egy teli chipes zacskót téptek szét vagy nyalókát állítottak egymás fülébe.
A matiné azonban akkor kezdődött csak igazán, amikor asztalhoz jutottak. Felsorakoztak egyesével, majd tálcát ragadtak és szó szerint megrohamozták az ételpultokat. Konkrétan csak egy középkori csatakiáltás „hiányzott”.
Hiszitek vagy sem, de még a legkisebb Ormótlan is képes volt olyan Mount Everestet megszégyenítő méretű ételhegyet erőszakolni a tálcájára, hogy később a hegyimentőknek kellett róla lehozni.
A középső Ormótlanka mindeközben már bekanalazta az első paradicsomosbab-adagokat, amit aztán módszeresen a taknyával vegyítve prüszkölt szerte szét a szélrózsa minden irányába.
A kétségbeesett éttermi dolgozók nem győztek elnézést kérni a többi vendégtől, és nonstop takarítani a padlót a malaccsalád körül. A nagyobbik gyermek ezalatt teletolta a hotdogját minden létező szósszal, amit aztán a papucsával szépen okosan laposra vert. Igazi Michelin-csillagot érdemlő „Pizza a’la Baromállat”.
Ormótlan apuka közben hangosan röhögve bíztatta a kisebbiket, hogy nyugodtan essen csak neki annak az ételhegynek biztosítókötelek nélkül is. Ormótlan anyuka meg már amúgy is tintásan érkezett, úgyhogy szép precízen kivezetett mozdulatokkal gyakorolta felváltva a kis trollokon a családon belüli erőszak releváns passzusait.
Mentális és fizikai leépülés
Ilyen és hasonló esetek szemtanújaként éreztem én úgy, hogy teljesen felesleges itt a túlzott erőfeszítés. Átálltam inkább energiatakarékos üzemmódra, és éppen annyi munkát öltem bele, amennyit ez a nem túl szofisztikált vendégi kör kvázi érdemelt.
A vendéglátós – vénájúak most lehet, hogy felhorkannak, mert „A vendég az első!” – de ez az ő nézőpontjuk. Az én romantikus világképembe ez az éttermi fogyatékos civilizálatlanság sajnos nem fér bele. �
A céltalanság és az elképesztően egészségtelen életmód azonban kódolta magában a mentális és fizikális leépülést. Ennyi döbbenetesen rossz minőségű, „előregyártott”, szemét kaját még életem nem ettem, mint itt.
Csupa fagyasztott, majd bő olajban kisütött ipari hulladék, tetemes mennyiségű extraédes sütemény, tonnányi chips és üdítő. Az üzletek polcai is tömve voltak a feldolgozott, előre elkészített, mikrózható és azonnal fogyasztható ételekkel. Egy cizellált és iparosított méretű ösztönzés a lustaságra és a garantáltan egészségtelen táplálkozásra.
Visszatérni a pályára
Szerencsére ez az időszak nem tartott olyan sokáig, hogy igazán maradandó nyomokat hagyhasson. Pár hónap után felhagytam a céltalan létezéssel, és az itt megtakarított pénzből elkezdtem tervezni a „hogyan tovább”-ot.
Így költöztem nem sokkal később a közeli Bristol városába. A fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, valahogy beverekszem magam az itteni építészek közé és visszatérek a pályámra.
Három hónapot adtam magamnak. Ezalatt összeraktam az angol portfóliómat, és felkutattam nagyjából tizenkét angol nagyváros összes fellelhető építészirodáját. Londont szándékosan kihagytam. Soha nem vonzott, így eszem ágában sem volt odamenni.
Ezután egy-egy várost célkeresztbe állítva elkezdtem küldözgetni a tapogatózó jelentkezéseket. Másfél hónapon át, napi 3-4 órán keresztül közel 750 jelentkezést küldtem szét, névre szólóan ezekbe az irodákba.
Rengeteg visszajelzést kaptam, de mindegyik egy szimpla köszönet volt a jelentkezésért, illetve egy jelzés, hogy megőrzik az adataimat egy esetleges jövőbeni lehetőség okán. 2013-ban jártunk ekkor: a válság lecsengésének végstádiumában.
Egy rendhagyó reggel
Egy júliusi napon azzal a végtelenül naiv ötlettel álltam elő, hogy felkeresek pár közeli bristoli irodát személyesen is. Másnap reggel szépen okosan kiöltöztem, hónom alá csaptam egy adag önéletrajzot, és elindultam.
Az első két irodában nagyon furán néztek rám, de legalább otthagyhattam az adataimat. A harmadik helyről – a Google térképe alapján – azt hittem, hogy egy rendes iroda, de mint később kiderült egy magánlakás volt.
Habár egy sorházas övezet kellős közepén álltam, ez mégsem tűnt annyira nyilvánvalónak, úgyhogy fogtam magam és bekopogtam. Egy hölgy nyitott ajtót kezében a napi újságjával és a reggeli kávéjával.
Hirtelen mindketten annyira meglepődtünk, hogy eltelt egy-két másodperc mire ki tudtam nyögni, hogy ki vagyok és miért jöttem. A hölgy ugyan gyakorló építész volt, de egyedül dolgozott. Ez a helyzet annyira váratlanul érte, hogy gondolt egyet, és kedvesen beinvitált.
Bent aztán leültünk és csevegtünk egy jó fél órát. Főzött nekem egy kávét és figyelmesen végighallgatta a történetemet. Ezután próbált segítőkész tanácsokat adni, hogy mégis milyen irányban lenne érdemes mozdulnom.
Ne feledjétek: én csak egy külföldi ajtónálló, és a szó minden értelmében véve egy komplett vadidegen ember voltam számára. A hölgy viszont fittyet-hányva a körülményekre egyszerűen lenyűgözött a nyitottságával és a közvetlenségével.
A társalgás végeztével búcsút intett, és sok sikert kívánt a továbbiakra. Ez a rendhagyó reggel elég mély nyomott hagyott bennem, és nem hiszem, hogy egy hamar el fogom felejteni.
A nap további része azonban már nem tartogatott túl sok sikerélményt. Megtanultam a leckét: soha, de soha ne ess be sehova anélkül, hogy előre jelezted volna. Ezt itt nagyon nem veszik szívesen. Kénytelen-kelletlen visszaültem hát a monitor elé, és folytattam a nagyüzemi email-küldözgetést.
Semmi vesztenivalóm nem volt
Végül egy augusztusi napon egyszer csak úgy tűnt, hogy az erőfeszítéseimet lehet, hogy mégis siker koronázza. Két cég is interjúra hívott. Annak ellenére, hogy ezek voltak az első komoly megmérettetéseim angol nyelven, mégsem izgultam túlzottan. Egyszerűen semmi veszítenivalóm nem volt már. Legrosszabb esetben meghallgatnak, és nem vesznek fel. Nagy dolog.
Szerencsére azonban az interjúk tűrhetően sikerültek, és végül mindkét cégtől állásajánlatot kaptam. Az egyiket természetesen el is fogadtam. Így ragadtam végül Angliában.
A motiválatlanság vége, kommunikációs nehézségek
Az irodai munka aztán hamar visszaállította az élet rendjét. Megszűnni látszott a mindent átszövő motiválatlanság, és lassan újabb és újabb perspektívákra leltem. Az addig ismeretlen munkakörnyezetet azonban nagyon sokáig tartott megszokni.
Borzasztó stresszel járt, hogy a kommunikáció nem ment zökkenőmentesen. Gyűlöltem, amikor nem értettem valamit és folyamatosan vissza kellett kérdezgetnem. Rémesen amatőr érzés volt és teljesen lefárasztott a folyamatos és egész napos koncentráció.
Késő délutánra rendszerint már zsibbadt az agyam, estére pedig úgy néztem ki, mint aki három műszakot tolt le egyhuzamban a gyártósoron. Az akkor 7-8 fős irodánál sokáig egyedül voltam külföldi, ami nyilvánvalóan nem könnyítette a helyzetet.
Egy nap – amint kicsit lecsillapodtak a kedélyek – leültem és megpróbáltam azzal az analitikus gondolkodásmóddal, amit a munkámban is használok válaszokat keresni arra, hogy milyen úton-módon lehetnék ellenállóbb a hétköznapi megpróbáltatásokkal szemben.
Semmi értelmét nem láttam minden áldott nap végére szellemi ronccsá lényegülni. Értem én, hogy idegennyelv, meg karrier, meg kihívás, de ez nem volt egy hosszútávon fenntartható állapot.
Étkezési reform
Hamarosan elkezdtem módszeresen megreformálni az étkezésemet, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a nem megfelelő táplálkozás a monoton ülőmunkával karöltve lassú, de biztos mentális és fizikális leépüléshez fog vezetni. Korábban egész nap mozgásban voltam a szabadidőparkban és most elemi erővel tört rám ennek a hiánya.
Elsőként bevezettem a rendszeres reggelit – többnyire zabkása, gyümölcsök vagy tojásos ételek formájában – és felhagytam az ebédidőben fogyasztott visszataszító háromszög- formájú „benzinkutas” szendvicsekkel.
Nekiálltam egyre többet főzni és előre elkészíteni a munkahelyi ebédeket. Emellett fogtam a virtuális platformliftet, és leereszkedtem az internet legmélyebb bugyraiba, hogy egyre többet és többet tanulhassak a helyes edzés és étkezés irányelveiről.
Később aztán beiktattam az otthoni súlyzós tréningeket, és heti rendszereséggel kezdtem el kosárlabdázni. A változások finomhangolása egyébként mind a mai napig tart, pedig közel 6 évvel ezelőtt kezdtem.
Az egészséges táplálkozás
Azt hiszem nem nagy merészség kijelenteni, hogy 2020-ra eljutott már odáig a tudomány, hogy egyszerűen és közérthetően adja tudtunkra az egészséges táplálkozás alapjait.
Az azonban rajtunk áll, hogy legalább minimális erőfeszítést tegyünk arra, hogy leüljünk és tanuljunk egy kicsit. Soha nem értettem minek kell mantrázni folyton a berögzült – és legtöbbször elég rossz – szokásokat, és miért nem lehet kicsit nyitottabban, urambocsá’ a tudomány szemszögéből tekinteni az étkezésre.
Nem hiszem, hogy minden orvos, dietetikus és egyéb táplálkozással foglalkozó szakember kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartva akar velünk elhitetni félrevezető dolgokat. Teljesen életszerűtlen, hogy az összes csak lobbizik valamelyik nagy élelmiszergyártó cég vagy konszern nyomásgyakorlására.
Az az azonban szinte biztosra vehető, hogy a sok degenerált influenszer által promotált szuperdiéta három alapvető dologra épít: hogy lusták vagyunk, hogy minimális energiabefektetéssel akarunk eredményeket elérni, és hogy abszolút nem értünk hozzá. Annak ellenére sem, hogy az információ egyébként mindenki számára ingyenesen elérhető.
Nem venném a bátorságot, hogy feltétlen pálcát törjek mások felett, de valahol megdöbbentőnek és szomorúnak tartom azt az általános tudatlanságot, ami az egészséges táplálkozást övezi. Többek között ezek emeltek magasba ilyen Update kajákat és hasonlókat.
Emiatt rengeteg időt töltöttem az étrendhez és testedzéshez kapcsolódó cikkek, tanulmányok, könyvek, előadások és videók tanulmányozásával. Nagyjából másfél éve heti 3-4 konditermi súlyzós edzést és további 2-3 óra kosárlabdázást vezettem be.
Közben nem lettem sem vegetáriánus, sem vegán, illetve nem követtem, és nem is fogok követni semmilyen speciális diétát. Csak olyan dolgokba vágok bele, amiről elhiszem, hogy hosszú távon is fenntartható.
Alapvetően persze mind a vegetáriánus, mind a vegán életmód rengeteg pozitív hozadékkal jár. Napjainkban közel 375 millió vegetáriánus ember él, beleértve komplett országokat. Elég csekély tehát a valószínűsége, hogy káros dolog lenne. Egyáltalán nem tartom például elképzelhetetlennek, hogy a húsfogyasztás idővel egyre kisebb szerepet fog majd játszani az életemben.
Testedzés és mentális egészség
A bimbódzó testképzavar által kiváltott eszetlen esztétikum-hajhászásnál viszont van egy sajnálatosan kevéssé tárgyalt, de jóval fontosabb dolog. Ez pedig a helyes táplálkozás és testedzés nyújtotta mentális egészség.
Én tudatosan inkább ezt helyeztem a fókuszba, és hagytam, hogy a fizikális változások úgymond pozitív járulékként jelenjenek meg. Ennek a hozzáállásnak az az előnye, hogy ha a tükörből bizonyos idő elteltével nem Brad Pitt néz vissza a Harcosok Klubjából, akkor sem hagyod a francba az egészet.
Általánosságban igaz, hogy mindenki türelmetlenül és valószerűtlenül gyorsan akar jó formába kerülni. Pedig, ha valamire, akkor pont a helyes étkezésre és a testedzésre igaz a „lassú víz partot mos” elve. Igazán jó eredményeket nem hetek és nem is hónapok, hanem évek alatt lehet elérni. A mentális pozitívumok ezzel ellentétben gyakorlatilag azonnal tapasztalhatók!
Személy szerint úgy érzem, hogy az edzés és egy kiegyensúlyozott étrend egyaltalán nem jár sok lemondással és nem vész el az evés élvezeti faktora sem, ha valaki esetleg ettől tartana.
Időhiányra panaszkodni viszont nem túl jó kifogás. Ha arra nincs időd, hogy saját magadat karban tartsd, és tégy valamit azért, hogy a szeretteid és barátaid lehetőleg minél tovább élvezhessék egészségben a társaságod, az elég lehangoló.
Közhely ugyan, hogy a helytelen étkezés tehető felelőssé az egészségügyi problémáink döntő többségéért, de attól még igaz. A nyugati országok szinte minden vezető elhalálozási oka közvetlenül vagy közvetetten köthető az egészségtelen táplálkozáshoz.
A kontrollálatlan és egészségtelen evés ugyanolyan addikció, mint a dohányzás, az alkoholizmus vagy a drogozás. Csak az előbbi jóval több ember haláláért felelős, mint a másik három összesen.
Ahogy magam körül tapasztalom, a probléma inkább az, hogy nagyon kevés ember hajlandó kompromisszumokat kötni, ha erre terelődik a szó. Ez egy olyan korban, ahol a relatíve olcsó és könnyen hozzáférhető élelmiszer világméretű elhízáshoz vezetett, különösen aggasztó.
Enni mindenki szeret, de a többségnek fogalma sincs az ésszerű határokról. „Valamiben meg kell halni” – szoktuk humorosan megjegyezni. De őszintén, valaki hallott már súlyos betegeket vagy haldokló embereket ezzel viccelődni?
Még mielőtt megvádolna valaki, hogy tessék, itt egy újabb salátazabáló mondvacsinált fitneszb*zi túlsúlyosakat csesztető magvas megnyilatkozása, szeretnék leszögezni valamit. Nincsenek világmegváltó céljaim, és az sem igazán érdekel, hogy más emberek mit tartanak fontosnak.
Az viszont érdekel, hogy a hozzám közelálló családtagok, barátok, ismerősök hogy élik az életüket. Ha pedig csak leheletnyi pozitív ráhatást tudok eszközölni a saját példámon keresztül, akkor már megérte leírni ezt az egészet.
36 éves vagyok, többé-kevésbé 12 éve folytatok ülőmunkát. Volt tehát elég időm arra, hogy megtapasztaljam ennek az összes negatív hozadékát. Az teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy borzasztóan egészségtelen életmód, ami ellen tenni kell.
Változást elérni pedig csak komoly elköteleződéssel és rengeteg befektetett energiával lehet. Munka nélkül nincs siker. Nem akartam belemenni ennél jobban a részletekbe, pedig órákat tudnék még írni az edzéseim tapasztalatairól, kalóriákról, proteinről, szénhidrátokról, zsírokról, időszakos böjtölésről, kardiózásról, de ennek itt most nincs helye. Az ide vezető utat szerettem volna bemutatni.”
Ha szívesen olvasnátok még Pétertől, látogassatok el az oldalára!
Barangold be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek