A kétnyelvűség egyfelől csodálatos ajándék egy gyereknek, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül sajátít el olyan tudást, amibe felnőttként rengeteg energiát kellene fektetnie. Másfelől viszont komoly konfliktusforrás, noha erről talán ritkábban hallhatunk. Csiszár Rita 20 éve foglalkozik a kérdéssel (írt már nekünk is posztot), nem akármilyen tapasztalatai és történetei vannak.
„Egy ismerősöm szerint a gyereknevelés olyan, mint az aknamező: soha nem tudni, mikor lép rossz helyre az ember. Valóban, nem elég, hogy a gyerekeinket a nevelési elveink szerint kell terelgetnünk – ami már önmagában sem könnyű feladat – hanem eközben az elképzeléseink gyakran ütköznek a társunkéval, a nagyszülőkével, az óvónőével majd később a tanárokéval.
És persze a hosszú évek folyamán vannak még ismerősök és ismeretlenek is, akik a „partvonalról” kéretlenül ártják bele magukat a feladatunkba. Egy szó, mint száz: gyakorló szülőként jól tudjuk, hogy a gyereknevelés számtalan konfliktus forrása. Miért lennének ez alól kivételek a két- vagy többnyelvű gyerekeket nevelő családok?!
A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – azokat a tipikus konfliktushelyzeteket veszem számba, amivel a különböző nyelvi és kulturális hátterű szülők a konzultációkon, az általam tartott workshopokon és előadásokon megkeresnek.
Egy Svájcban élő amerikai anyuka nem kis feszültséggel a hangjában ezzel a mondattal indította a bemutatkozását az egyik tanfolyamon: „If one more person comes up to me to say „isn’t it great that your kids get two languages for free,” I think I’ll SCREAM!” Hogy mitől volt ilyen indulatos és csalódott? Hamarosan kiderül.
- A gyerek nem szólal meg a szülő által elvárt nyelven
Ezek a szülők számára rendkívül sok feszültséggel járó szituációk érinthetik az óvoda/iskola nyelvét éppúgy, mint azt a nyelvet, amit csak a családban használnak.
Sok esetben a „némaság” egy cseppet sem szándékos, csupán a nyelvtanulási folyamat egy természetes része, ami abból adódik, hogy a gyerek még nem hallotta eleget a nyelvet ahhoz, hogy aktívan használni is tudja.
Máskor viszont határozott és tudatos döntés következménye, ha egy gyerek nem akar megszólalni egy adott nyelven. Az efféle „sztrájk” mögött gyakorta valamilyen kellemetlen élmény áll – mint pl. a kortársak csúfolódása, vagy egy rosszindulatú megjegyzés akár idegenek részéről is.
Az egynyelvű oktatási intézmény pedig már a puszta létével is azt üzeni a kétnyelvű gyereknek, hogy valójában csak egy nyelv van, ami igazán számít: a tannyelv. A gyerek pedig minden erejével igyekszik alkalmazkodni az elvárásokhoz. Nem csoda, hogy a legtöbb kétnyelvű gyerek az óvodába/iskolába kerülés után kezdi „bojkottálni” a szülői nyelveket.
Később, kamaszkorban gyakran személyes konfliktus áll a dolog háttérben. Tudjuk, hogy a kamasz „hivatalból lázad”. Ahogy egy portugál anyukának a 17 éves fia az orra alá dörgölte: „Ugye, szeretnéd, hogy portugálul válaszoljak?! Hát akkor nem fogok”.
A szülőket az is gyakran zavarja, hogy gyermekeik idővel inkább a környezet nyelvét használják egymás között, és nem a családban használt nyelvet – ennek azonban általában praktikus okai vannak, pl. azért, mert a gyerekek a helyi nyelvet idővel jobban beszélik, mint az otthonit, és mert az élmények is az iskola nyelvéhez kötődnek.
Illusztrációként álljon itt néhány szülői idézet a fenti problematikából:
„Nagyon sokat idegeskedtünk a feleségemmel azért, hogy a gyerekünk vajon megtanul-e franciául. Már több mint fél éve járt az óvodába és még mindig nem szólalt meg az új nyelven.”
„Ella egyik nap kijelentette, hogy nem akar itthon angolul beszélni. Ha Svájcban élünk, beszéljünk mi is németül mondta. Hiába erőlködtem hónapokig.”
„A szomszéd gyerekek kinevették, amikor meghallották, hogy oroszul beszél. Ezután Lena évekig nem volt hajlandó megszólalni mások előtt az anyanyelvén.”
„Hiába könyörgök nekik, hiába szidom meg őket, a fiúk akkor sem hajlandóak itthon szlovákul beszélni egymással.”
- A gyerek keveri a különböző nyelveket
Értem ezalatt, hogy a gyerek mondandójában keverednek a két nyelv szavai és nyelvtani struktúrái. Ennek legfontosabb okai a következők: a gyerek nem ismeri a kifejezést, vagy ha ismeri is, a beszéd pillanatában nem jut eszébe az éppen használt nyelven, ezért „bedobja” a másikból.
Máskor a gyerek idéz valakit, és a történet számára akkor hiteles, ha ugyanazon a nyelven adja vissza, ahogyan ő is hallotta. Az is előfordulhat, hogy a „keveréssel” akarja nyomatékosítani a mondandóját.
Mint pl. annak a kollégámnak a kislánya, aki alig két évesen három nyelven kért csokit a szüleitől, hogy biztosra menjen. (Persze nem adtak neki, de nem azért mert, nem értették meg, amit mondott.)
A gyerek sokszor azért vált át egyik nyelvről a másikra, hogy a közelben állók ne értsék meg, amit mondani akar. Ráadásul többségük nagyon viccesnek találja a szülők jelentős részét zavaró „keveréknyelvet.”
„Mindig mondom nekik: vagy olaszul beszéljetek vagy németül. De ne keverjétek! Falra mászok, amikor a lányaim az olasz beszédükbe német szavakat kevernek. Ők persze jót szórakoznak rajta.” – mondja egy Szicíliából származó anyuka.
- A gyerek kritizálja a szülő nyelvtudását
A két- vagy többnyelvű helyzet a szülő-gyerek kapcsolatba is új vonásokat hozhat. A gyerek számára már nagyon korai életkorban világossá válik, hogy – külföldön élve – a szülei nem tévedhetetlenek és nem mindentudók, hiszen nap mint nap hibáznak: ráadásul egy olyan alapvető dologban mint a beszéd.
Elsősorban a gyerek életkorától és személyiségétől függ, hogy miként viszonyul a szülei nyelvi hibáihoz és hiányosságaihoz. Kamaszok között előfordul, hogy a szülő háta mögött kigúnyolják a tipikus hibáit és az idegenül csengő akcentusát.
Az sem ritka – különösen konfliktushelyzetben – hogy a gyerek nyíltan kijavítja a szülők nyelvi hibáit. „Ha valamilyen büntetést akartunk nekik adni, sokszor megkaptuk, hogy „hiszen ti még angolul se tudtok rendesen” – meséli egy Londonban élő magyar anyuka.
- Családi konszenzus hiánya a nyelvhasználati kérdésekben
Amennyiben a nyelvi nevelés kérdéseiben alapvető különbségek vannak a szülők között, az sok esetben nemcsak a gyerekek kétnyelvűségégének kialakítását és fenntartását lehetetleníti el, de a párkapcsolatot is veszélyezteti.
Nem minden családban sikerül kompromisszumot kötni abban a kérdésben, hogy ki, kivel, hol, mikor, milyen nyelvet használjon úgy, hogy egyik félnek se kelljen kirekesztve éreznie magát a történésekből, ugyanakkor a másiknak se kelljen lemondani a saját nyelvéről és a kultúrájáról.
Sok esetben a nagyszülők is irreális elvárásokat támasztanak az unokák nyelvtudásával szemben, amit a szülők folyamatos külső nyomásként élnek meg. Néhány szülői gondolat a témáról:
„A férjem nem találja olyan fontosnak a magyar identitás-tudatot, és annak erősítését, mint én. Emiatt gyakran konfrontálódunk.”
„Amikor elkezdtük a háromnyelvűséget, nagyon sok nézeteltérés volt közöttünk abból, hogy melyik nyelven jobb a gyerek, kinek a nyelvén ismer több szót. Volt egy kis versengés közöttünk.”
„A párom többször kikérte magának, hogy ne beszéljek előtte a saját nyelvemen a gyerekkel, mert akkor kizárva érzi magát. Úgy gondolom, hogyha ő nem hajlandó megtanulni egy kicsit sem az én nyelvemen, akkor legalább ne akadályozza meg a gyerekeink ilyen nagy lehetőségét.”
„A Magyarországon élő nagyszülőkkel rendszeres kritika és konfliktus tárgya gyerekeink magyartudása. Kevesellik, amit tudnak. A német nagyszülők viszont sokallják. Szerintük a gyerekeknek felesleges ilyen jól magyarul tudni, koncentráljunk inkább a németre. Akkor kinek tud az ember eleget tenni?”
- A házon kívül megvívandó csaták: óvoda, iskola és az utca embere
Ahogy a focihoz, úgy a gyerekneveléshez is „mindenki ért”, és mindenki hozzá is szól. A kétnyelvű gyereket nevelő szülőnek számolnia kell azzal, hogy gyakori és sok esetben indokolatlan összehasonlítgatásnak van kitéve a gyermeke, sőt ő maga is gyakran válik kritikai észrevételek célpontjává.
Mikor? Ha a gyerek később kezd el beszélni, ha magatartási problémái vannak, ha a tanulmányi eredménye nem megfelelő, ha… ha… – és a sort még hosszan lehetne folytatni.
A problémák gyökerét nagyon gyakran, és szakmailag nem helytálló módon, a gyerek többnyelvűségében vélik felfedezni a „szakemberek” (pl. óvónő, tanító, gyerekorvos, pszichológus, stb.). Hallgassuk csak a szülőket!
„Az orvosi vizsgálaton megkérdezte a svájci gyerekorvos a (magyar) férjemet, hogy miért nem kezd el a 2 éves kisfiúnkkal otthon németül beszélni, nehogy ne tanulja meg a gyerek a helyi nyelvet.”
„A lányom óvónője azt mondta, hogy ha jót akarok a gyerekemnek, akkor ezután csak franciául beszéljek hozzá. De hogyan, amikor éppen csak elpötyögök valahogy?!”
„A fiamnak komoly tanulási problémái voltak már az alsó tagozatban. Az osztrák tanítónője azt tanácsolta, hogy hagyjam a magyart, ne terheljem, hátha akkor könnyebben megy neki a német. Nagy nehezen ráálltam, hogy mindig csak németül beszéljek vele. Ettől azonban semmivel nem lett jobb tanuló, az évek során viszont elfelejtett magyarul.”
Térjünk vissza még egy pillanatra a cikk elején idézett, dühös amerikai anyukára. Amint az a workshop során kiderült, a fent felsorolt problémák közül egyidejűleg többel is meg kellett küzdenie: a gyereke nem akart vele angolul beszélni, holott ő csak így szólt hozzá, az USA-ban élő nagyszülők folyamatosan szemrehányást tettek neki az unoka nyelvi hiányosságaiért, a gyereke tanítónője szerint pedig a kislánya német nyelvtudása messze elmaradt az egynyelvű német osztálytársai mögött. Nem csoda, hogy akkor és ott többszörösen is kudarcként élte meg a kétnyelvű gyereknevelést.”
Hogy milyen további helyzetek merülhetnek fel, és milyen megoldások jöhetnek számításba, arról Rita magyar és angol nyelvű könyveiben, valamint a honlapján olvasható egyéb írásaiban kaphattok választ. A családi adottságokra szabott segítséget egy Skype-konzultáció adhat.
Utazd be a világot a Határátkelővel!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon�Lagoa �: Elvira #brazil #brazilia #southamerica #délamerika
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek