Akárhová is érkezik meg az ember új életet kezdeni, az első hetekben szinte biztosan elfogja az „úristen, mibe keveredtem” érzése. Nem volt ezzel másként Viktor sem, pedig biztos állásba ment New Yorkba, igaz, az első hetekben a család nélkül. (Történetének első, magyarországi részét itt olvashatja el az, aki esetleg lemaradt volna róla.)

„Késő este érkezett meg a gép a JFK-ra, ami az én időérzékem szerint már bőven hajnal volt. A repülőtér elég lepusztultnak tűnt Ferihegyhez képest, ami annyira nem volt nagy meglepetés, tekintve, hogy számos lepusztultabb repteret láttam már elvileg fejlettebb országokban. Mégis, a lelkemmel azt akartam látni, mekkora jó üzlet volt az országcsere, aminek a része lenne, hogy már ránézésre menőbb, azonnal az elején.

Határellenőrzés, óriási sor. Ez normál esetben nem ijesztene meg, csak mennék a csillagos EU tábla fele, ami a rövidebb, „átfutó” sort jelenti. Most odakullogok a kilométer hosszú, mozdulatlan sor végére, majd oldalra fordulva nézem, ahogy a szerencsésebbek eltűnnek a nekik szóló tábla irányába. Ábrándozok egy kicsit, hogy majd egyszer én is, aztán visszafordulok oda, ami egyelőre az én helyem.

Órányi várakozás, elérek a sor elejére. A határőr egykedvű, neki is késő van már. Unottan gépelget valamit, leveszi az ujjlenyomatomat, átnézi a konzulátuson agyonpecsételt papírhalmazomat, majd a vízumnál kinyitja az útlevelem.

Kicsit rábillen az egyensúlyával, „katt-katt”, belenyomja a pecsétet. Uhh ez azért most király hang volt. „Welcome to the United States”, mondja, én pedig egy pislantással és egy mosollyal nyugtázom, majd átlépek a láthatatlan, ott sem lévő burkon. Be az új világomba, amiről lényegében semmit sem tudok.

Az első órák

Taxi, úton a hotel felé. A sötétben nem sokat látni, az esőtől mosott üvegen keresztül meg még annyit sem, de próbálom fürkészni a környéket, nézni a lakóházakat, hogy tetszik-e valamelyik, el tudnám-e képzelni ott. Egy idő után feladom, majd azzal nyugtatom magam, hogy a repterek körül legtöbb város lepra, ez nem jelent semmit.

Egyszer csak lassítunk, kis utcába be, egyik oldalon agyongrafitizett falak, a másikon valami gyárépület. Kicsit gyanakodva nézek körül, de észreveszem a hotel logóját, szóval jó helyen járunk. Legalábbis jó címen.

Recepció, lift, szűk folyosók, az egyik szobában éppen szeretik egymást, az ajtó alatti centis rés pedig nem segít a hangszigetelésnek. Megtalálom a szobám, nyitom az ajtót.

Egy fénykép a yelp-ről érzékelteti a méreteket

Ez valami vicc, egy karikatúra szoba! A másfél személyes ágy körül kb. annyi hely van a szobában, hogy oldalazva körbe lehet járni. Az egyik bőröndöm berakom az ágy egyik oldalához, a másik oldalt szabadon akarom hagyni, szóval benézek a fürdőbe. Szerencsére ott még van annyi hely, hogy élére állítva jól elférjen.

Mondta a relokációs csaj, hogy New Yorkban kompromisszumok kellenek, vagy hosszú utazás, vagy kevéssé menő hotel, és én választottam, hogy a melóhelyhez közel legyen. Így is $5000 egy hónapra, és nem nekem kell fizetnem, ez hozzátesz valamit a hely esztétikájához.

Kilátás a hotelszobámból

Magyarországon már lassan ébrednék, így nem nehéz elaludni. Aztán egy pillanat, és ott a reggel. Megnézem a telefont, 3:30 AM. Igen, ez csak a belső órámnak reggel. Nem baj, van egy kis idő kitölteni a csillió papírt, ami a munkavállaláshoz kell, és a cég ideküldte előre a hotelba.

Lassan idő van. Választok egy inghez passzoló nyakkendőt, megkötöm vagy háromszor, mire minden tökéletes lesz. Zakó fel, utolsó pillantás a tükörben, nagy levegő, indulás.

A hotel utcája világosban

Kilépek az utcára, a szemközti gyárépület most sem bizalomgerjesztőbb, gyorsan el is döntöm, hogy mindig világosban jövök majd haza. Kimegyek a nagy útra, a metróállomás három blokk.

Az út mellett emeletes házak, mindenféle színű, csak egy a közös, a csúnya tűzlépcsők. Az utcán egyedül én vagyok öltönyben, plusz nem sok másnak vannak európai gyökerei. Az egész olyan, mintha egy filmben lennék, vagy a mátrixban, csak elcseszték a koordinátákat feltöltés közben.

A metrómegálló fele sűrűsödnek az emberek. Lejáró a kereszteződés alá, itt már hömpölygés van, az aluljáróban egy fekete hölgy egy erősítőbe énekel, vörös csillogó ruhában. Iszonyat jó hangja van, a megjelenése és a hangja egy értelmezhetetlen kontrasztot ad a lepukkant aluljáróhoz képest.

Az unott emberek között érdeklődőként azonnal kiszúr, és a hatvannégy fogával mosolyogva énekel tovább. Visszamosolygok, majd keresem a táblát, amit követnem kell.

Beérek a metrócsarnokba, semmiben sem hasonlít a pesti metróhoz. Leginkább, mint valami Mad Max fimből egy díszlet. Az egész hely rosszul világított, rozsdás-nedves fém tartóelemek, néhol valami csöpög valahonnan, ocsmány foltokat képezve a padlón.

Atlantic Terminal, Brooklyn. A sárga „5 Track” tábla melletti fehéres foltok a folyamatosan szivárgó nedvességből valamilyen kirakódás

Rossz kezdés, még rosszabb folytatás

Még nincs jegyem, keresem az automatát. Meg is van, egy kisebb sor áll előtte, de gyorsan halad. Az emberek robotként követik ugyanazt a mozdulatsort. Megnyom három gomb, metrókártya be, bankkártya be, majd visszavesznek mindent. Én jövök sorra, nézem, mit kell tennem.

Első kérdés egyszerű, csak nyelvválasztás, English. Második kérdés, na, itt már többet kell gondolkodnom. Nem meglévő kártyához adok pénzt, sem időt, nekem kell kártya is.

OK, próbáljuk meg ezt. Fizetési mód, hitelkártya kártya, olyanom nincs. Rendes bankkártyám van, de ahhoz semmi opció nem hasonlít. Megnyomom a legkevésbé rossznak tűnőt, erre kérdez megint valamit, amit nem is értek.

Hátranézek, a sor már háromszor akkora, mint amikor beálltam, 15 másodperc/embernél lenne egyensúlyi állapotban. Cancel, cancel, cancel. Első önállóan intézendő lépés az országban: bukta. Nem ezt akarom átélni, amikor folyamatosan az kavarog a fejemben, hogy alkalmas leszek-e az itteni életre. Ok, játszunk biztonságosan, megyek taxival.

Fel a soksávos úthoz, a belső sávban látok egy taxit. Magasra tartott kézzel, határozottan integetek, ő meg valahogy kiteleportálja magát hozzám. Wall Street/Broadway legyen szíves, mondom neki a golyóálló elválasztó üvegen keresztül, aztán kellemes lüktetést érzek a nadrágomban.

Ezt azért menő volt mondani, kár, hogy nem látta az összes ismerősöm. De csak azt az öt másodperces időszakot, amíg ki nem ül megint az elfehéredett, akasztásra váró arckifejezésem.

Általában nem szoktam berezelve lenni munkától, de ennek most elég nagy tétje van, nem lehet hibázni, nem mehetnek rosszul a dolgok, mert nagyon rossz helyzetbe kerül az egész család, cserébe teljesen idegen a környezet.

Előkotrom megint a levelet, kit kell keresni. Nem bírom megjegyezni a nevet, valami indiai. Ez részben jó, valószínűleg ugyanazt az 500 szót használja, amit én is jól ismerek, lényegében nyelvtan nélkül. Kicsit lutri, hogy az a fajta lesz e, akinek érteni a kiejtését, de ha véletlenül nem, legalább nem csak én érzem magam rosszul, szemben egy anyanyelvű esetében.

Taxi megáll, követem a Google Mapsen begyakorolt útvonalat, közben nézem, mi a fene történt itt. Az utcák ki vannak állványozva, kicsit olyan érzés, mint amikor pesten próbálják megakadályozni, hogy az öreg házak erkélyei szétessenek, elég lepusztult külsőt kölcsönöz. Az állványok között hömpölyög a tömeg, ügyesen kerülgetik a koldusokat. A járda mellett szemeteszsákok halomban, úgy látszik itt a kuka nem divat.

Nem véletlen, hogy ennek az utcának csak a tábláját mutatják a pénzügyi híreket dekorálva. Mocskos érzés lesz úrrá rajtam, mi a fenét keresek én itt, valamit nagyon elbasztam, ez teljesen élhetetlennek tűnik. A tőzsde épülete, kordonokkal lezárva, fegyveres őrökkel. Itt kell vennem egy kanyart, aztán előre, az pedig ott az én épületem a hatvanix emeletével.

A Wall Street a Google Mapsen, a tömeg hiányát nézve nem reggel 8:45-kor

Forgóajtó, nem automata. Ez meglepő, a budapesti irodánkban nem kellett kézzel nyomni a forgóajtót, pedig ott nem 10 ezer ember tapizta volna le minden reggel, mint itt.

Hozzá nem nyúlok kézzel, megtolom az alkarom élével, lendületből pörög az előző ember miatt, szóval nem kell nagy erő. Belépve ott csipog a kézfertőtlenítő, mindenki nyom egy adaggal. Ja, hogy így...

Legalább a munka…

Recepció, lift, 35. emelet. Az új indiai barátom már ott vár, mosolyog, mint az összes IT-s, aki onnan származik. Szokásos small talk, érthető az akcentusa, az egyik félelmem áthúzva. Bemutat a srácoknak, itt egy orosz, a kelet-európaiakat jól értem, nem lesz gond. Két kínai, OK, ezektől nem fogok sokat kérdezni. Pár másik indiai, egy bolgár, ők is jól beszélnek.

Egy amerikai sincs a csapatban, még jó, hogy nem a nyelvgyakorlás miatt jöttem. Kicsit beszélünk a projektről, sablonos fejlesztés, ezerszer csináltam, legalább a munka miatt nem fogok elhasalni, ez felére viszi a stressz szintem. Elmegy gyorsan a nap, hazafele szerencsére nem csak automatából lehet metrókártyát venni, szóval az is meg van.

Az első nap túlélve. A munka unalmasnak tűnik majd, nem gondoltam volna, hogy ez egyszer ennyire jól tud esni. Százával pörögtek a végig unatkozott napok az eddigi életemben, ezek azok, amikre az ember nem is emlékszik.

Most viszont a homályban úszó jövőmben ez legalább egy derengő, követhető horizontot jelent. Megismétlem holnap, aztán holnapután, majd nap mint nap, kivitelezhetőnek tűnik. Ez ad egy keretet, amibe lehet kapaszkodni, amire lehet építeni. Biztonság, kockázat kerülése, minél hamarabb talajt fogni, ez most az alaptétel.

Következő reggel, séta a metróhoz, azon való merengés, hogy mit keresek ebben a patkányfészekben, ide nem hozhatom a gyerekeket, ezt nagyon elbasztam. Fél nap munka, majd elkérezkedek ügyeket intézni. Első lépés, bank, hogy tudjon jönni a fizu, itt félhavonta van, szóval nem ér rá sokat.

Legyen hitelkártyád, csak nem lehet

Az ügyintéző egy vékony fiatal fekete hölgy, a csinosabb fajta. Az egész lénye mosolyban ragyog, ahogy kérdezi, miben segíthet. Mondom neki, hogy szeretnék számlát nyitni, ezért odakísér egy tárgyalóhoz, hogy üljek le, mindjárt jön hozzám valaki. Hamarosan meg is jelenik egy fiatalember.

Elmondom a helyzetem, ő pedig elmagyarázza, hogy lehet számlám, bankkártyám hozzá, de hitelkártyát nem fog tudni adni, amíg nincs Social Security kártyám. Utána is csak egy secured kártyát, mivel nincs hiteltörténetem.

Mondom neki, hogy nem nagyon értem ezeket a fogalmakat, de amúgy sem érdekel a hitelkártya, nem szoktam többet költeni annál, mint amim van, még kocsit is mindig készpénzért vettem eddig.

Erre türelmesen elmagyarázza, hogy Amerikában hitelkártya nélkül bonyolult az élet, egy csomó helyen macerás lesz fizetni. Ezen kívül a hitelkártya használata a legegyszerűbb módja, hogy hiteltörténetet építsek, ami később elengedhetetlen lesz például lakáshitelnél, de egy csomó egyszerűbb helyzetben is. Például amíg nincs hiteltörténetem, addig nem kaphatok hitelkártyát sem, amivel amúgy a legegyszerűbb lenne hiteltörténetet építeni.

Ebből a 22-es csapdájából egy kivezető út, ha például leteszek náluk 1000 dollárt, amiért adnak egy hitelkártyát 1000 dolláros hitelkeretig, ez a secured kártya. Így, ha vásárlok a kártyára, és nem fizetem ki a felgyülemlett összeget, akkor őket nem éri veszteség, és így nincs kockázatuk.

Viszont, ha minden hónapban szépen veszek dolgokat „hitelre” a kártyával, aztán visszafizetem, akkor mutatom, hogy milyen felelősen kezelem a tartozásom, jó adós vagyok, és szépen építem a hiteltörténetemet, majd egy év múlva kapok rendes hitelkártyát, persze elsőre nem túl magas hitelkerettel.

Valószínű látta a kérdőjeleket ennek az egésznek az értelméről a szememben, mert végül hozzáteszi, hogy ne aggódjak, legtöbb külföldinek ez furcsa rendszer, de az amerikaiak fele sem érti, ezért szörnyű a hiteltörténetük, aztán nem értik, miért gonoszok velük a szolgáltatók. De még úgyis van jó pár napom a Social Security kártyáig, addig van időm tanulni, és eldönthetem, hogy mire van szükségem.

Az egész város Mad Max

Második elintéznivaló, be kell mennem a cégünk központi irodájába, hogy aláírassak egy papírt, hogy megnéztek engem, és tényleg engem akartak dolgoztatni, nem valami illegális emberke lépett titokban a helyembe az én adataimmal, ez kell a bevándorlásiaknak. Midtown Manhattan, jó pár megálló, át is kell szállni, így van módom megállapítani, hogy az összes metrómegálló a Mad Maxből van.

Felérve a felszínre, elég lepusztult utcák, nem szívesen vagyok ott. Eddig három szegletét láttam New Yorknak, és mindegyiktől sírhatnékom van. Hiányzik a Budapest melletti kisvárosunk, ahol van zöld, nincs szemét és az utcán sétálva köszönnek az idegenek is. De még Pest is, amit mindig koszos-büdös-zajosnak gondoltam, de most hirtelen egész jó kis helyként él az emlékeimben.

Minden zavaros

Kicsit korábban érek haza, van időm tanulni a hiteltörténetről, nem nagyon értem, de a fórumok kérdéseiből látszik, hogy a banki ügyintéző nem lódított, az amerikaiak sem értik.

Aztán elkezdek az egészségbiztosító rendszerről olvasgatni. Lassan választanom kell azt is a cég által ajánlott különböző opciók közül, próbálom google-zni a kulcsszavakat, de azokat még annyira sem értem, mint a hiteltörténet dolgot.

Ez kicsit kétségbeejtő egy 2,5 éves kisgyerekkel, akivel azért előfordul, hogy megbetegszik. Ovit kezdve például majd átlag kéthetente. A tízezer dolláros kórházi számlák hazájában. Van némi motiváció, hogy értsem, mit választok.

Ideje tanácsot kérni

Harmadik nap, séta a munkába, mit keresek itt, de elbasztam. A munkahelyen megkérdezem a kollegákat, hogy van-e gyerek, és merre laknak. Ők felvázolják a helyzetet, hogy New York a gyermekteleneknek való, vagy a nagyon gazdagoknak, vagy azoknak, akiknek nem számít, hol nő fel a gyerek, milyen más emberek között. Mindegyik valami kisvárosból utazik minden nap, nagy átlagban egy órát.

Mondanak pár helyet, amit érdemes megfontolni. Este kinyitom a házbérlést segítő weboldalt, megnézem a bérleti díjakat az ajánlott helyeken, kifizethetőnek tűnik, igazából nem is rosszak a lehetőségek.

Ezeken az oldalakon azonnal látni az iskolák pontozását és a bűnözési statisztikát is, amik jók, legalábbis jóval jobbak, mint az átlag, vagy mint New York legnagyobb része. New Yorkban szinte csak Staten Island, annak is a távolabbi szeglete tűnik számomra élhetőnek, és egyben kifizethetőnek.

Végre nem csak gettó

Első hétvége, szombat. Bérlek egy autót, és meglátogatok pár bérelhető házat különböző városokban, egyelőre csak kívülről, hogy lássam, milyen környékek vannak, meg hogy mit jelentenek a távolságok.

Ezek a kisvárosok egész jónak tűnnek. Nem a született feleségek kertvárosa, de fényévekkel jobb azoknál a helyeknél, amit New York-ban eddig láttam. Egy hét után az első pillanat, hogy nem érzem úgy, hogy csúnyán barnába léptem.

Egy elérhető bérleti díjú ház Staten Islanden

Vasárnap. Már nem nyomaszt annyira, hogy egy gettóba kell hozni a gyerekeket a Magyarországról kimentés akcióban, ami eddig elég félresikerültnek tűnt, kb. mint amikor valaki menekülés közben a gereblyébe lép. Kinézek a térképről egy helyet kirándulásnak - Coney Island, menjünk oda.

A metró egy szakaszon a felszínen fut, így sok látszik a városból. Vannak egész pofás helyek, nem az én stílusom, de el tudom képzelni, hogy valaki szeret ott.

Brooklyn egy kevéssé gettós része Coney Island felé

Coney Island - hangulatos. Az emberek sétálnak a parton, vidámnak tűnnek, és ez kezd kicsit rám ragadni.

Coney Island, a Sandy hurrikán után még mindig megtépve

Egy kis felolvadás

Második hét. Most, hogy nem a jövendőbeli lakhelyemként nézem az utcákat, kezdem észrevenni a pozitívumokat. Sokféle ember, sokféle öltözékben, a kavalkád most már emészthetőnek tűnik, talán tetszik is.

Megszoktam a ritmust, én is kicsit részese vagyok a lüktetésnek. A munka unalmas, és ez jó. Unalmas = biztonságos = jó. A cég egy hónapra fizeti a szállodát, addig kell keresnem valami lakhelyet. Egy hónap soknak tűnik, de ez igazából négy hétvége, amiből egy már eltelt.

Kezdek Staten Island felé hajlani, kicsit jobb házakat lehet bérelni ugyanannyiból, mint New Jersey-ben, igaz kicsit több utazásért cserébe.

A Google Maps valamivel több, mint egy órát jósol a munkahelyig. Nem túl jó, de nem is szörnyű. Eddig 50 perc körül volt a legrosszabb Pesten, és kibírtam. 20-30 perccel többet is ki fogok bírni, főleg, hogy tudom, hogy milyen helyektől menekülök meg ezzel.

Hol a 10 százalék?

Második hét pénteke, az első fizetésnap, félhavi fizetés érkezik. Nettó háromezer párszáz dollár. Nem sok fogalmam van róla, hogy ez mit jelent, nem érzem még a pénz értékét.

Belépek a rendszerbe, hogy nézzem, hogy jött ki az összeg az évi bruttó $100 000, IT-ban eléggé nyomottnak számító fizetésemből. Kevesebbeket vonnak le, mint Magyarországon, de nem ezen mosolygok.

Egy kérdés pörög a fejemben: na, hol van az átcsatornázott 10% nyugdíjpénzetek, köcsögök? Nagyon fájt, amikor ezt meglépték, és nem csak a pénz miatt.

A módszer miatt, az erőfitogtatás miatt, hogy megmutassák, csak azért sem az van, amit én választok, hanem amit ők akarnak, mert ők az urak felettem. Ez úgy látszik, annyira nem jött be. Tudom, hogy az ország szempontjából ez nem nagy veszteség. De számomra nagy győzelem.

Másik oldalról viszont: havi hatezer párszáz dollár 2014 eleji árfolyamon forintosítva rengeteg pénznek tűnik. Egy átlagembernek, Magyarországról. Csakhogy várhatólag kétezer valahányszáz dollár lesz a házbérlés, marad 4000 dollár elkölthető, azaz nettó 900 000 Ft.

Az utolsó nettó fizetésem Magyarországon kb. 750 ezer forint volt, saját lakással, igaz némi törlesztővel. A feleségem pár hónap múlva ment volna vissza dolgozni, itt pedig egy darabig biztos nem fog.

Ő is jóval az átlag felett keresett, elég kövéren nettó egymillió fölé emelve a havi elkölthető bevételt. Szóval most itt vagyunk kevesebb pénzzel, egy drágább országban. Hmmmm. Viszont hol a 10%, köcsögök?

Kell egy hely

Hétvége, a második a négyből megoldani a lakhatást. Kinézek egy házat a weben, felhívom a listázó ügynököt, bár utálok telefonálni, olyankor alig értem mit beszélnek.

Az olasz név mögött egy olasz bevándorló hölgy. Miután elmondom a helyzetem, mondja, hogy úgy fog segíteni, ahogy tud, ő a szüleivel jött kislányként, és tudja milyen nehéz volt nekik.

Ekkorra már sejtettem, hogy igen, nehéz lesz, a jobb házak mindegyikénél „kizárólag kiváló kredittörténettel” felirat látható. Az a kredittörténet, amit el tudnék kezdeni építeni egy hitelkártyával, ha kapnék hitelkártyát, csak nincs kredittörténetem.

Megbeszélem a találkozót Staten Islanden. Oda hajóval lehet átmenni, majd át kell vonatozni a sziget másik felébe. A hajóról nagyon szép Manhattan, nem látszik a kosz, csak a napban csillogó felhőkarcolók.

Annak ellenére, hogy tudom milyen ronda az irodaépületek között, vállon veregetem magam, hogy hát igen, ilyen menő helyen dolgozok, majd még hozzásuttogom magamnak, hogy azért, mert én is menő vagyok. Aztán önelégülten mosolygok egyet, szemet hunyva a pár napja még csokifoltos alsógatyám felett.

New York legismertebb arca a Staten Island Ferry-ről látható

Kizárólag öltönyben

Megtalálom az ügynököt, aki üdvözöl, majd megkönnyebbülten bevallja, hogy kicsit aggódott, senkinek nem szokta felajánlani, hogy kocsival körbeviszi. Amikor viszont meghallotta, hogy európai vagyok, gondolta, hogy azok nem olyan mocskosak, mint sokszor az amerikaiak, ezért most kivételesen felajánlotta, hogy beenged a kocsijába.

Nem okoztam neki csalódást, mióta kint vagyok, a kisboltba is öltönybe járok. Ez egy pszichológiai trükk. Pólóban, kövér akcentussal és nyelvtani hibákkal néhányan csak egy beszélni alig tudó idiótát látnak.

Egy öltönyben viszont, aminek az ára még itt is sokkolóan hatna, mindez nem számít. Főleg azok szemében, akik azt is nehezebben látják át, hogy aki nem beszél jól, nem feltétlenül hülye. Drága, jó szabású öltöny, fontos ember. Plusz tetszek magamnak öltönyben, ami ad egyfajta magabiztos tartást.

Egész jó kínálat

Megnézzük az első házat, tetszik a környék, kívülről is egész jó a ház, belülről viszont szinte tökéletes. Nem is számítottam ilyen jóra. A magyar lakásunknál jóval nagyobb terek, szépen újra festve, szép konyha.

Megyünk egy másik házhoz, az kicsit drágább, mint amit szeretnék, de nagyon jó, sokkal fantáziadúsabb a belső tér, mint Magyarországon általában megszokott. Nézünk egy harmadikat, szintén jó.

Nem tudok most dönteni, de nem is akarok. Le kell ellenőriznem az iskolakörzeteket, hogy jók-e az iskolák, az az elsődleges szempont. Meg kell nézni, hogy mennyi a vonathoz a távolság, mivel innen azzal kell járnom, és nem mindegy, hogy 5 perc séta a vonatig, vagy 20.

Akárhogy is, ez a nap nagyon pozitív volt. Visszaemlékezve az első napra, amikor ha megláttam volna egy repülőt, bőgve csimpaszkodtam volna a futóművébe, hogy vigyen, akár lógok is hazáig. Most pedig ilyen házakból lehet válogatni, egész pofás környékeken.

Megvannak az alapok

Harmadik hétvége - nem húzhatom tovább, most választani kell házat. Az előző heti házak már nincsenek meg, mutat az ügynök két újat. Mind a kettő jó, de az előző héten az egyik jobban tetszett. Mindegy most már. Végül kiválasztom az olcsóbbat, az kicsit kisebb, de így is vagy 150 négyzetméter három hálóval, hatalmas nappalival, ráadásul vadiúj, senki nem lakott még benne.

A tulajdonosa egy orosz ember, látszik rajta, hogy rafinált, nála nem elég az öltönyös trükk, sőt, talán gyanakvóvá is teszi. Kérdezget a munkámról, még informatikai keresztkérdéseket is feltesz.

Az ügynökkel már korábban megbeszéltük, hogy a kredittörténet hiányát talán át tudjuk hidalni dupla letéttel, ami normális esetben itt egy hónap, így legyen most kettő. A gyanakvást látva most ezt be is dobja.

Mondja az orosz, hogy most még nem tud dönteni, de adjam meg a magyar meg az amerikai munkáltatókat, fel szeretné őket hívni. Aztán pár nap múlva jön a hívás, hogy kiadják nekem a lakást.

Ez nagy megkönnyebbülés, az alapok az új élethez rendelkezésre állnak. Normális munka, normális iskola, normális lakhely, éhezni nem fogunk, bár azt még mindig nem tudom, hogy a pénz pontosan mire lesz elég. Most viszont perkálhatok rendesen.

Az első utcánk még a Romániából importált villanyoszlopokkal és kábelezési technikával együtt is kellemes környék

A pénzszivattyú beindul

New Yorkban a bérlő fizeti az ügynököt, egy havi a díj, 2100 dollár. Az két hónap letéttel, plusz első havi bérleti díjjal hirtelen 8400 dollár elhussan. Ebből van egy tök üres lakás. Az USA-ban a bérelhető lakások 95%-a bútorozatlan, de nem is szívesen lennék más használt vackai között.

A tulajdonos rendes volt, megengedte, hogy a bérleti idő előtt elkezdjek bepakolni. Utolsó hétvége, irány vásárolni. Első állomás, egy matracbolt. Ez minimum szükséges, a padlón nem tudnék aludni.

Veszek még egy pokrócot, és „temporary shade”-eket, ami az ablakokra ragasztható papír függöny, hogy ne lássák a habtestemet, ha kilépek az öltönyömből. Ezzel már túlélem az első pár napot.

Az új életünk első bútordarabja – itt már tartottam egyszer, 20 évvel ezelőtt

Most irány a bútorbolt, kell bútor a nappaliba, konyhába, hálókba. Van IKEA, olcsó, de azt nem szeretem. Egy amerikai bútorlánc hatalmas üzletébe megyek. Belépve azonnal kiszúr egy eladó, jó anyagú, pontosan szabott öltönye van, majdnem olyan jó, mint az enyém.

Mosolyogva odajön, kezet rázva bemutatkozik, kérdi, hogy segíthet-e valamiben, majd kis small talknak álcázva igyekszik minél többet kideríteni a helyzetemről.

Jóvágású idősebb férfi, inkább üzletembernek tűnik, mint eladónak, de belegondolva, a kettő kb. ugyanaz, ha jól csinálják. Mint kiderül török, de már vagy ötven éve az országban él. Nem is hallom, hogy lenne akcentusa, bár nincs még jó fülem hozzá. Elmondja, hogy mi merre van, nézzek körül, és ha kérdésem van, azonnal szóljak.

Nézelődők, észreveszem, hogy az eladó mindig ott molyol kb. 20-30 méterre. Ismeri már az embereket, azonnal jön, ha az ábrázatomból látja, hogy valamin gondolkodom, és sorolja az opciókat, árakat, alternatív megoldásokat, mire érdemes figyelni, majd visszahúzódik teret és időt adva.

Tetszik, hogy nem tolakodó, mégis nagy segítség – ami kell is, mert bár ki gondolta volna, az amerikai bútorok kicsit más szisztémával működnek, lásd springbox vs platform bed, fogalmam sincs, mik ezek.

Ha valamit kiválasztok, felírja a papírjára, nekem nincs semmi dolgom, csak nyugodtan válogatni. Közben skype-on a telefonomról egyeztetek a párommal, hogy neki mi tetszik, meg mi kellhet még.

Egy-két óra alatt meg van a nappali, az étkező és a mi hálónk - gyerekbútorban nem erős a cég, az még egy kör lesz valahol. Fizetnék, így összeszámolják, mi mennyi. 8000 dollár - kicsit sokkoló. Főleg, hogy 5000-es limit van a kártyámon.

Nem gond természetesen, Amerikában nagyon rugalmasak, ha arról van szó, hogy fizetnél valamit. Mondják, hogy fizessem a felét, és jöjjek holnap vissza a maradékot fizetni. Ők természetesen intéznek mindent, mint ha most kifizettem volna az egészet, pár nap múlva szállítanak és összeszerelnek mindent az otthonomban.

Két bőrönd per fő

Miközben én azon dolgozom, hogy felépítsem az új környezetünket, a párom Magyarországon a leépítéssel foglalkozik. Mikor eljöttem, hagytam egy papírt, hogy mindent intézhet a nevemben.

És van is mit intézni. Eladni gyorsan két autót, az egyiket úgy időzítve, hogy megmaradjon az utolsó napokig. Számlák lezárása, gyerekek lepapírozása az iskolában/oviban, a kis mindennapi vackok kiszórása a lakásból, mint könyvek, tányérok, porszívó.

A feladat: leredukálni az életünket 2 bőrönd per főre. Én már hoztam kettőt, de abba jórészt az öltönyeim, ingjeim voltak. Mindenki hozhatja a kedvenc ruháit, a gyerekek pár kedvenc, kisméretű játékot, jöhetnek a régi módszerrel készült fotók, legfontosabb iratok, 1-2 nagyon apró dísztárgy, amihez komolyabb érzelmi kötödés van, vagy más okokból pótolhatatlannak tűnik.

Egy csalás volt, az évek alatt összegyűlt legómennyiség egy-kétszázezer forintos értékével elérte azt az ár/méret küszöböt, hogy inkább megérte postán kiküldeni Amerikába.

Indulás előtt csinált a párom egy garázsvásárt, 80 ezer forint jött be 10-50-100-500 forintosával. Ez nem azért érdekes, hogy lett egy kis bevétel, hanem mert ötöd-tized-huszad áron eladva az apróságainkat, ennyi pénzt jelentettek. És ezeket előbb-utóbb megint össze kell vásárolni, nem ötöd-tized-huszad áron.

Utolsó napok, rendbeszedni a lakást Magyarországon az átadáshoz, kiszórni a maradék, el nem ment dolgokat. Pár szomszéd rengeteget segített, beáldozták az egész napjukat, pakolászni, takarítani. Ez jóleső érzés, ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy milyen lesz majd barátok nélkül.

Utazás napja, hat héttel a távozásom után. A reptéri transzferbusz hajnalban érkezik, még sötét van. A párom kiterelgeti az álmos gyerekeket, majd beadja a még meleg ágyneműket a szomszédnak, ő majd leadja valami jótékonysági szervezetnek. Ezek voltak az utolsó személyes cuccok, a többi marad a lakás új tulajának.

Utolsó pillantás vissza a lakásba, mielőtt lekapcsolja a villanyt. Ilyenkor önkéntelenül is eszébe jut az embernek a legelső pillanat, amikor átvettük a csupasz, villanykörte és WC-ülőke nélküli lakásunkat tíz évvel ezelőtt, milyen boldogok is voltunk. Eszünkbe nem jutott volna, hogy ilyen lesz az utolsó. Ahogy a kulcs csörögve hullik a postaládába, majd elmegyünk. Végleg.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.