Ahogyan telnek az évek, sok családban egyre szűkebbé válik a beszélgetések tematikája, egyre kevésbé érdekli az itthon maradottakat a határátkelők mindennapjai (persze rengeteg ellenpélda is akad). Ilyenkor a leggyakrabban feltett kérdés az: mikor jössz már haza?

Nem tudom, ki ismeri közületek a Humans of New York Facebook-oldalt, rengeteg fantasztikusan érdekes emberi sors található rajta. Már jó ideje nem csak New Yorkban élőkről lehet olvasni rajta. Olyannyira nem, hogy a minap belefutottam két magyar vonatkozású sztoriba, az egyik Amszterdamból, a másik Londonból és arra gondoltam, megosztom veletek, mert mindkettő tanulságos – más-más miatt.

„Minden hazalátogatással egyre kevesebb a téma”

„A családom nagyon szeretné, ha lenne már pasim. És nagyon keményen nyomulnak. Öt nagymamám van, illetve a nagymamámnak van négy testvére, de mindegyiket nagyinak hívom.

Ők neveltek fel, ők járattak iskolába, megkaptam mindent, amit akartam: játékokat, ruhákat, lovasleckét. Teljesen elkényeztettek. De mindannyian nagyon konzervatívok.

Minden egyes alkalommal, amikor Amszterdamból hazalátogatok, a beszélgetések témája egyre szűkebb és szűkebb lesz.

Semmit nem kérdeznek arról, hogyan akarok élni, sem a munkahelyi terveimről. Mindig arról szól a beszélgetés, hogy mikor költözök már végre vissza Magyarországra és hogy van-e már barátom.

Az ő fiatalkorukban az élet nehéz volt férfi nélkül. Mindannyian férjhez mentek 18 éves koruk környékén. Így aztán most azt gondolják, hogy kifutok az időből.

Teljesen rá vannak állva arra, hogy találkozzam már valakivel, ráadásul mindig van tökéletes jelöltjük is: szépfiú, magas, göndör hajjal, nagyszerű családdal. Már öt fiúnak bemutattak.

A legutóbbi alkalom igazi csapda volt. Szabadságon voltam otthon, amikor azt mondták, a vasárnapi ebédnél „különleges vendégünk” lesz, aki „ügyvédnek tanul” és „igazán jóképű” – utóbbiról kiderült, hogy enyhe túlzás.

Rendkívül kínos volt. Mellém ültették és folyamatosan mondogatták rám, hogy „hát nem csinos? Elhiszed, hogy még sosem volt barátja?” Aztán amikor csend lett, akkor hozzátették: „ez közös bennetek, beszélgethetnétek róla”.

Ez két órán keresztül ment, az arca végig vörös volt. Miután elment, felállítottam egy szabályt: nincs több összeismertetés. Soha többet.” (Amszterdam, Hollandia)

„22 évesen elstoppoltam Londonba”

„Magyarországon nőttem fel. Akkoriban el voltunk vágva a világtól, csak a szocialista országokba utazhattunk. Mindig azt mondták: „Elég neked az az ország, ahol élsz. Nincs többre szükséged. Minden, ami kívülről érkezik, rossz.”

Mindig 10 évvel el voltunk maradva az aktuális zenében, de ha az ember sokáig fennmaradt, akkor hallhatta a németországi rádiót, persze alig jött be, de én a konyhában hallgattam, amikor a szüleim már aludtak.

Ha Pink Floydot játszottak és sikerült felvenni, az aranyat ért. Elcserélhetted a felvételt a barátaiddal.

A nővérem 9 éves koromban hagyta el Magyarországot. Senkinek nem mondta el. Jött a rendőrség és kikérdezték az egész családot. Disszidensnek nevezték.

Aztán csomagokat küldött a vasfüggöny túloldaláról: csokoládét, babákat, menő pólókat. Rengeteg különböző dolgot. Az otthoni üzletekben akkor a választék kétféle volt: ez vagy az. A nővérem viszont úgy tűnt, olyan helyen él, ahol bármit választhatsz. Én is ezt akartam.

Így aztán amikor 22 éves lettem, elstoppoltam Londonba. Amikor megérkeztem csupa lehetőséggel találtam szembe magam. Bármit megvehetsz. Bármit tanulhatsz. Bármit felvehetsz.

Nem mintha pontosan tudtam volna, mit akarok. Semmi köze nem volt a kapzsisághoz. A választás lehetősége volt a lényeg. Tudni, hogy ha valamit nagyon akarsz, a tiéd lehet. Ez egyfajta energia, a lehetőség ismeretének energiája.” (London, Anglia)

(Fotó: pexels.com)