Krisztina története elé nagyon nehéz mit írni, hiszen az út, amit a gyerekkori családon belüli erőszaktól a megtalált spanyolországi boldogságig bejárt, nagyon rögös és nehéz volt. Története remélhetőleg sokaknak ad erőt!

„Azt hiszem, eljött az a pont, hogy elegem lett abból, hogy állandóan ott lebeg a fejem felett az, hogy elvesztem a kivett szobát, nem telik majd újra, Mert magasak az árak és majd 40 éves koromra fedél nélkül maradok.

Ez az, ami rettegésben és állandóan félelemben tartott ebben az életemben. Mára rájöttem, ez karmikus feladatom itt, ebben az életben.

A dolgok 6 éves korom körül kezdődtek, mikor szüleim albérletében csak konyha és szoba volt, kint az udvar hátsó részében pedig a pottyantós WC. 1985-ben járunk.

Mikor ketten, együtt vásárolni mentek a Trabanttal, rám bízták az akkor 2 éves cumizós öcsémet. Mielőtt elindultak volna, lelkemre kötötték, hogy ne menjek sehova, bent a bilin végezzem a dolgokat, ha nem bírom kivárni, míg hazajönnek pár óra múlva, de nekem már abban a korban ciki volt ez, s kimentem a potyira.

Miután végeztem, futottam vissza a tesómhoz, nyomtam a bejárati ajtó kilincsét, de az ajtó nem mozdult. Pánikba estem, az öcsém elfordította a kulcsot, mert utánam jött volna és sikeresen kizárt.

Bezárni képes volt az ajtót, kizárni nem. Ezért én kint, ő meg bent üvöltött sírva a félelemtől. Tudtam, anyám lekap a 10 körmömről, ha kint meglát, s a verés sem marad el, holott nem tehettem semmiről.

Nyolc évesen elzavarva

Rettegve vártam minden ilyen alkalommal őket haza. Ordítottak, megvertek, lecsendesedtek. Ez több alkalommal is így ment. Így kezdődött.

Aztán úgy 7 és fél, 8 évesen folytatódott, apám elzavart otthonról egyik reggel. Én pedig sírva mentem ki a házból, az udvarról a nemlétező kapun át és haladtam a járdán a semmibe, rettegve.

Három S kanyar után egy osztálytársnőmhöz menekültem, akinek a szülei nagyon kedvesek voltak. Náluk leltem kis lelki nyugalomra, de felhívták apámat, aki pár óra után megérkezett, hatalmas pofont lekevert és hazazavart.

Értetlenségemben, dühös, gyermeki elkeseredettségemben a sírástól és torkomban a nagy gombóccal siettem haza. Azóta sem tudom, miért lettem elzavarva a háztól ennyi idősen.

Fakanál, pofon

Aztán későbbiekben is voltak dolgok, melyekre nem szívesen emlékszem vissza, apám folyton bántotta anyámat, anyám pedig rajtam töltötte ki a sérelmeit. Fakanál, pofon, legdurvább volt, mikor a taposó csempébe verte bele a fejemet a hajamnál fogva 16 évesen.

Én pedig ilyenkor kikapcsoltam az agyamat s csak hagytam essek túl azon a pár percen. Mert nem jól mosogattam el 14 évesen, vagy mert elfelejtettem kimosni a szennyest. Mindig volt miért nekem esni... Nem tudtam, hogy ez nem természetes egy családon belül.

17 és fél évesen tettek ki otthonról végleg, mert 16 éves koromban kivett anyám az iskolából, hogy menjek el dolgozni, nem veszik hasznomat, ha tanulok, amúgy sem kell tanulni, hisz neki is csak 8 általánosa van, azzal is felveszik a gyárba.

S ezzel odavitt egyik előző munkahelyére, ahol címkézni kezdtem műanyag flakonokat, amikbe tisztítószert töltöttünk. Ott ismertem meg pár hozzám hasonló sorsú tinit, akik 16-17 évesen szobát béreltek az akkor 1995-ben kapott 25 ezer ft havi fizetésből, ami a minimálbér volt akkoriban. Nem sokat változott az összeg azóta, igaz?

Apám lekurvázott

Na de kanyarodjak vissza a nem épp fényes helyzetemhez. Felbuzdulva azon, hogy saját életem lehet, verés, a fizetésem elkobzása, stb. nélkül, a boldogabb élet reményében, odaálltam egyik hét péntekjén anyuék elé, hogy szeretnék albérletbe menni, elköltözni ahelyett, amit ők képzeltek el.

Épp költözés előtt álltak, városból egy zsákfaluba akartak kiköltözni a tanyára ahol birkatenyésztéssel keresték a betevőt évek óta, s amiatt, mert oda napi 3 busz közlekedett, melyekkel sehogy sem lett volna nekem megoldott a munkából hazajárás a faluba csak 3 km sétával hazáig. Na, ott kiborult a bili rendesen.

Apám lekurvázott, mindketten üvöltöttek, én pedig hajtogattam a magam gondolatát. Mígnem apám egy hatalmas ütést mért a jobb orcámra azzal a mondattal lekísérve, hogy ők nem kurvát neveltek fel, s takarodjak a szobámba fel, szedjem össze az összes holmimat és tűnjek el a házukból.

Lesokkolva, dermedten két nagy szatyrot pakoltam tele a ruháimmal és mint fent említettem, elszedték a fizetésemet, hogy azt összegyűjtik nekem, abból 20 ezer Ft-ot kezembe adtak és kinyitották előttem az ajtót.

Mennem kellett

Kiléptem, mert mennem kellett onnan, holott nem így terveztem az életem akkori szakaszát. Üres fejjel, annál jobban kavargó érzelmektől felfordult gyomorral, sírva haladtam a közeli kisboltig ahol a szomszédban élő, boltban dolgozó anyuka meglátva, hogy nagy baj van, odajött hozzám és végighallgatott.

Megkérdezte, van-e hova mennem, s akkor jutott eszembe, hogy az akkori barátom szüleihez oda tudnék menni. Ehhez taxit hívott s az életem második szakasza ott elkezdődött...

Anyósom anyám helyett anyám lett, szeretettel fogadott. Később megjelentek anyámék egy bő hónappal később. Ránk kényszerített esküvő lett a látogatásuk vége, aminek 2 nappal előtte anyámék visszaléptek és el sem jöttek rá.

A szerelem kiszállt az ablakon

Egyedül férjhez menni, minden esküvői költség a szeretett anyósomékra hárult, én pedig próbáltam boldog lenni életem legboldogabbnak mondott napján.

Aztán a véletlen hozta közös gyermekünk megszületésével a szerelmünk kiszállt az ablakon pár évvel később elváltam, s elkezdődött a harmadik életszakaszom a gyermekkel egyedül, albérletekben élve.

Az albérlet sem életbiztosítás, ha váltanod kell, de nincs hova s a kiköltözés napja előtti napon találsz végre egy kis szobát, ami átmenetileg megoldja a problémákat. A hajlék nélküli lét keskeny szélén egyensúlyozva éldegéltünk. Segítség nélkül.

Az El Caminón

2017. 05.10-ig, mikor is kiutasítottak az albérletből, 1 hetes felmondási idővel. Akkor már nem volt a sors kegyes, nem volt hova tovább mennünk. Egy héttel később indultam el egy 5 hónapos zarándokútra, az El Caminóra.

A fiam rokonhoz költözött, majd az apjához. Kutyánk velem jött, s életünk legkalandosabb élménytúráját jártuk végig 3600 km-en. A végén nem szívesen jöttem haza, de sajnos muszáj volt.

Szívesség fuvarral ingyen haza, majd a fuvaros albérletének egyik kis szobáját teljesen üresen rendelkezésemre bocsátva, reménykedve abban, hogy mély szerelembe esek iránta s megoldom élete problémáját, a szobát ingyen használhattam.

A sors közbelép

Három hónap után viszont mennem kellett, mert a reményei nem váltak valóra. Ismét hajléktalanság január 3-tól. De ekkor a sors közbelépett s egy nagyon régi barát segített. Elkezdtem dolgozni, majd 7 hónap után keresnem kellett új helyet. Nem volt sok lehetőségem, a fizetésekből egy szobára futotta.

Azt később, 6 hónap eltelte után mondták fel. Volt 1 hónapom megoldást találni.
Tények: albérletek árai az egekben, fizetésem havi 150 ezer forint. Emelésről szó sem lehetett. Önkormányzati lakáspályázatom sikertelen lett, s a kiköltözés a szobából vészesen közeledett.

Rendben, akkor essünk túl rajta és derüljön ki, gondoltam, mikor közeledett a helyzet és az utolsó szalmaszál is elszakadt, amibe kapaszkodni próbáltam. Mondtam magamnak, gyerünk, akkor álljunk bele, történjen meg végre, ha minden jel arra mutatott, elkerülhetetlen…

Nem akarom az egész életemet időközönként felbukkanó rettegésben leélni, hogy mi fog történni, ha… Itt vagyok. Kész vagyok, jöjjön, amit meg kell tanulnom ebből.

Nem jött a várt megoldás, amit persze az utolsó pillanatig reméltem. Beletörődve megadtam magam a visszatérő helyzetnek és beleálltam.

Út a teljes bizonytalanságba

Felmondtam a munkahelyemen, a caminóra elvitt nagy hátizsákot megpakoltam újra, a kevés cuccaimat kidobtam, vagy elhelyeztem a fiamnál és a hegedűmmel, amivel 4 éve kezdtem el foglalkozni, hűséges kutyusommal, a nagy hátizsákommal belementem a vakvilágba.

Utcazenélésből fogok élni, sátorban. Aztán lesz, ami lesz, gondolattal elindultam nyugatabbra a teljes bizonytalanságba. Ugyanakkor tudtam, nincs mit veszítenem...

Kamionnal kiutaztam Spanyolországba, hegedűmmel pénzt keresni az El Caminón. Rettegtem ugyan, de nincs hova visszafordulni. Otthon üldözik a hajléktalanokat, elkobozzák a kutyájukat, sátraikat elégetik vagy kukába dobják, s 3 napos elzárásban részesítik; őszintén?... erre nem vágytam. Csak előre nézve cselekedtem és követtem az egyetlen lehetséges utat, amit a gép dobott.

A kiút könnyen ment, s arra jöttem rá, hogy nincsenek véletlenek az életben. Ugyanis alig keltem útra gyalogosan a Caminón, 9 km séta után beinvitáltak egy kávéra egy udvarba, ahol fél óra beszélgetés után a tulajdonos felajánlotta a házát s marasztalt pár napig.

A házon felújítást végzett épp, besegítettem festeni gerendákat, ajtófélfákat és ajtókat, végül a falakat. Eltelt így 2 hét.

Újabb fordulat

Majd jött egy nem várt esemény az életében, ami hazarepítette Németországban élő családjához. Felkért, vigyázzak a házára 2 hónapot. Ez alatt az időszak alatt kint hegedültem az utcán 2-3 óra hosszat és jött be annyi pénz amennyit otthon, társadalmi szabályok szerinti munkával, munkaidővel, havi fizetést kaptam.

Azt csináltam, amit szeretek, a zene mindenki lelkéhez hozzákapcsolódik valamilyen formában, s ugyanazt az összeget megkerestem vele, mint a régi, nem hippi életemben. Egyszerűen nem találtam a szavakat, ez akkora áldás volt számomra, hogy nem is bántam, ahogy a sorsom végül alakult.

Társadalomban élve voltam én gyári szalagmunkás, ruházat területén eladó, pénztáros, üzletvezető, panzióban szobalány és reggeliztető, valamint hotelban recepciós.

Megtanultam angolul alapfokon az idők folyamán, jelenleg a spanyol nyelvet tanulgatom.

Nem tervezek visszatérni. Még nem látom, merre visz a sorsom, jelenleg Logroñóban élek. Elvállaltam egy gyermekfelügyeleti munkát egy magyar családnál, akik kettészakadtak, de a munkakör időközben meghiúsult. Beiratkoztam suliba, nyelvet tanulni, maradhatok egy ideig itt.

Angliából egy francia származású hegedűtanár a YouTube-csatornámra feltöltött videóim miatt felvette velem a kapcsolatot, s ingyenes órákat vehetek tőle, online, heti egy alkalommal, mert látja a tehetséget bennem.

Az életem folyamatos változáson megy keresztül, áldások és szeretet sora, rengeteg új élmény, inger és felismerések érnek.

Állj bele!

Nincsenek véletlenek az életben. Mikor a legrosszabbat kapod látszólag, az átfordul valami teljesen másba, mint amire számítasz. Nem kell elszaladni az elől, amitől rettegsz. Lépj bele.

Állj bele abba a helyzetbe és megkapod a sorsodat, az ajándékaidat, a tanulással a tudást és ezer más dolgot. A rendszert nem kívánom tovább kiszolgálni, hiszen azon kívül boldogabb az élet.

Ami nem szolgál, azt hagyd magad mögött bátran. A komfortzóna elhagyása után jön csak az igazi Életed!!”

(Fotó: pixabay.com/geralt)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.