Zöldellő rizsteraszok, virágzó kisebbségi kultúrák – Sa Pa és környéke Észak-Vietnámban nem csak gyönyörű hely, de azt is megmutatja, miként őrizheti meg a kultúráját egy nép a turizmus segítségével. Minderről Elvira ír az első, ott töltött hetek után.

„Ha a vietnámi emberekre gondolunk, jellegzetes csúcsos bambuszkalapot viselő figurák jutnak eszünkbe, akik motoron ülve elképesztő dolgokat szállítanak ide-oda. Nők esetében a színes, esztétikus mintájú, oldalt felsliccelt, kecses öltözet, az áo dài számít hagyományos viseletnek.

Ám a Vietnámba utazó felfedezheti, hogy vannak olyan közösségek is az országban, akik a többséghez képest egy kicsit máshogyan élnek, illetve másmilyen öltözéket viselnek, amikor hagyományőrző módon akarnak felöltözni. Ők az 54 kisebbségi népcsoport valamelyikébe tartoznak.

Amikor a vietnámiak kerülnek szóba, az elsősorban a többségi társadalomra vonatkozik. A többségi társadalom a viet emberekből áll – ám fontos tudni, hogy nem kizárólag a viet emberek tartoznak a „vietnámi” gyűjtőfogalom alá, hanem az a bizonyos 54 etnikum is.

Maga a „Vietnám” kifejezés egyrészt utal a viet emberekre, másrészt a „nám” szó arra, hogy délen található. Méghozzá Kínától délre – a nagy birodalomtól ugyanis Vietnám évszázadokon keresztül kisebb-nagyobb függésben volt.

A Vietnám szó jelentése tehát: a délre élő viet emberek. Ebben a bejegyzésben nem a viet emberekről lesz szó, és arról a vidékről, ami nem a viet emberek földje.

Bemutatóhelyszín utazóknak

Vietnámban megszokhattuk, hogy megvan a helye annak, hol milyen termék elérhető. Például a városokban megvan a ruhaüzletek utcája, az ékszerboltok utcája, a virágboltok utcája.

Nos, olyan érzésem volt, hogy ezt a szokást országos szintre kiterjesztve kijelöltek egy helyet, ahol néhány etnikumot és faluikat bemutatják a külföldi turistáknak. Ez a hely Sa Pa városa és a környező települések.

Sa Pa Észak-Vietnám hegyvidékén található, Hanoitól körülbelül hatórányi utazásra. Átlagos vietnámi turistavárosnak tűnne, ahol az első pillanattól kezdve folyamatosan el akarnak adni valamit az utazónak, amint letette a lábát a buszról.

Ha nem sétálnának az utakon gazdagon díszített népviseletbe öltözött asszonyok (akik persze szintén el akarnak adni valamit, leginkább kézzel készített szép népművészeti termékeket). Sa Pa zsibvásár, és a többség gyorsan lelép innen: túrázni valamelyik környező faluba.

Rizsteraszok zölden, sárgán és barnán

Mi is így tettünk: 9 kilométeres túrára indultunk Lao Chai falun keresztül Ta Van faluig turisták egy kis csoportjával, fiatal helyi idegenvezetőnk segítségével (ez volt az első napi program, a második napon csak 5 kilométert mentünk).

A felejthetetlen látványért keresi fel a rengeteg utazó ezt a vidéket: a helyiek teraszos rizstermesztést folytatnak a hegyoldalakon nemzedékek óta, és a városoktól felajzott idegrendszernek igazi megtisztító élmény a zölden hullámzó teraszok látványában gyönyörködni.

Minden kanyarban egyre gyönyörűbb panoráma tárul elénk, egyre több gazdagságot mutat meg magából a vidék. Ezért a látványért azok is vállalkoznak 5-10-15 km-es gyaloglásra hegynek felfelé és lefelé, akik amúgy nem gyakorlott túrázók. Mert egyszerűen nincs más módja annak, hogy részünk lehessen ebben a csodás látványban. Ezért megéri erőfeszítést tenni esőben és sárban is.

Lao Chai

Igaz, a rizsteraszok nem pompáznak egész évben olyan sárgászöld színben, amilyennek az utazási irodák fotóin mutatják. A rizst május-június táján vetik, majd az esők hatására gyors növekedésnek indul, augusztus végére sárgás árnyalatot ölt – ez jelzi, hogy megérett –, és szeptember során learatják.

Aratás után, következő vetésig a rizsteraszok bizony csak barnák (a hegyvidéken a hűvösebb tél nem teszi lehetővé az évi kétszeri aratást, eltérően Vietnám egyéb vidékeitől). Sebaj, a turisták szerencsére egész évben érkeznek, hiába barnák az év egy részében a rizsteraszok, rendszeres jövedelmet biztosítva a helyieknek.

Aratott rizsterasz

Mivé lesznek a hagyományok?

Habár a Sa Pa környéki túrák kétségtelenül a világ egyik legkülönlegesebb helyén kanyarognak, talán mégsem ezek itt a legfontosabb attrakciók.

Hanem az emberek: ez a vidék a zöld hmong és a vörös dao népcsoport lakhelye – ahogy a nevük is mutatja, a zöld hmongok a zöld színt kedvelik a népviseletükben, a vörös daók pedig a vörös színt. A gyönyörű szoknyákat, kendőket, fejfedőket maguk szövik nagy szövőszékeken kenderből.

A turistáknak külön érdekességként mutogatják a kender növényt, ami a házak udvarán és vadon is nő, hogy ezt nemcsak szívni lehet. :) Nem minden hmong és dao jár népviseletben, de akinek köze van a turizmushoz, az büszkén ölti magára a hagyományos szoknyát, tarisznyát, felsőt, kendőt, és vállára veszi a méretes bambuszkosarat.

Hagyományos bevételi forrásnak a rizstermesztés számít, és tekintve, hogy a rizsteraszok azok, amik idecsábítják a turistákat, nem kell attól félni, hogy a helyiek felhagynak a teraszok megművelésével.

Szerencsés az, aki be tud kapcsolódni a turizmusba és extra jövedelemre szert tenni: túravezetőként, szálláshely üzemeltetésével, népművészeti termékeket árulva, vagy mindezek kombinációjával.

Hmong lányok zöld szoknyában

A mi túravezetőnk bájos, fiatal hmong lány volt, 18 évesnek mondta magát, én fiatalabbnak véltem volna. Egészen jól beszélt angolul, édesanyja nyomdokain vált túravezetővé, és arra készül, hogy továbbtanul a felsőoktatásban – a turizmus területén, fejlesztve angoltudását is. Fiatal kora ellenére céltudatosan és rátermetten vezette a kb. 10-12 főből álló csoportunkat.

A túrán nemcsak a vezetőnk, hanem más helybéli lányok is kísértek minket mindkét napon, akik segítő kezet nyújtottak nekünk, hogy ne csússzunk el az esőtől felázott, veszélyesen csúszós, sáros terepen. Nélkülük jómagam nehezen teljesítettem volna a távot.

A túravezető

Gumicsizmájukban és gumipapucsukban elképesztő ügyességgel közlekedtek a keskeny, meredek ösvényeken úgy, hogy közben minket is megtámasztottak, pedig még gyerekek voltak, legalábbis biztosan nem érték még el a felnőttkort.

A túra végén nem egyszerűen hozzájárulást kértek a segítségért, hanem arra kértek, hogy vásároljunk a népművészeti termékek (táskák, szütyők, fejpántok) közül. Mivel az elmúlt két-három órában folyamatosan rájuk támaszkodtunk, nem utasítottuk vissza őket, és beszereztünk egy-egy szép terméket.

A túra során kialakult, hogy melyik lány kinek a segítője elsősorban – bár mindegyik kísérő igyekezett figyelni az összes túrázóra –, így jellemzően ki-ki attól vásárolt, akitől a legtöbb segítséget kapta. Aki nem akart vásárolni, az adott pár dollárnyi hozzájárulást a támogatásukért. Megdolgoztak érte, és nagyon megérdemelték a keresményüket!

A homestay, ahol megszálltunk, fából készült, kellemes épület. A nagy házhoz, ahol gazdasszonyunk él családjával (férjével, három gyermekével, szüleivel és férje szüleivel), több kisebb fabungaló tartozik, ez a turisták szálláshelye.

Egyszerűen, de szépen berendezett, az ágyat helyi szövésű kelme díszíti. A nagy ház előtt méretes étkezőasztal – elég nagy ahhoz, hogy a turistacsoportok körbeüljék reggelinél és vacsoránál.

Gazdasszonyunk népviseletben fogadja csoportunkat, mindenkivel kezet fog. Közvetlen teremtés, láthatóan nagy rutinja van már a vendéglátásban. Vacsora előtt és után kis poharakba méri mindenkinek a helyi töményet – tippre rizspálinkát –, ami benne van a vacsora árában, de persze a hivatalos menün nem tüntetik fel. Közös koccintások során kovácsolódik a csapat.

Vacsora után kis csapatépítő játék következik: evőpálcikával kell átadnunk egymásnak egy kukoricaszemet, és aki leejti, az választhat: elénekel egy dalt vagy iszik egy pohárral (mindenki ez utóbbi mellett dönt).

A turizmus mint a fennmaradás eszköze

Nem lehet könnyű, hogy ezeknek az embereknek az otthonában nap mint nap újabb turisták váltják egymást. Valószínűleg ugyanazt a rutint kell velük végigjátszani minden este, és illik biztosítani nekik egy kis szórakoztatást.

Belegyaloglunk az életükbe – igaz, mi hozzuk el a fennmaradást. A turizmus biztosít annyi bevételt ennek a vidéknek, hogy a helyiek falujukban, őseik földjén is megtalálják a számításukat, és nem kell kényszerűségből a nagyvárosba költözniük. Megőrizhetik hagyományos viseletüket és eszközeiket.

Valójában maga a kultúra az, ami árucikké vált: a népviseletek és a hagyományos foglalkozások, amik a nyugati kultúrából erősen kivesztek (csak legfeljebb visszatelepítették őket azok, akik hagyományosabb életmódra vágynak), itt megtalálhatók a maguk kontinuitásában.

Azon kultúrák számára, amelyek a 21. századig sikeresen megőrizték tradícióikat, úgy tűnik, elérkezett a nagy lehetőség, hogy egyszerre fennmaradjanak és megújuljanak. Az, amijük van, saját maguk számára talán hétköznapi és megszokott – ám a modern ember számára maga az egzotikum.

Az itteniek hagyományaik őrzése közepette is rendelkeznek rugalmassággal és nyitottsággal, ami nélkül nem lehetne elviselni, hogy ennyi, idegen kultúrából érkező árasztja el a szülőföldjüket a maga elvárásaival, szokásaival, megjelenésével. Reméljük, hogy Sa Pában – és a világ más, hasonló jellegű helyein is – a turizmus még sokáig win-win helyzet marad.”

Ha szívesen olvasnál még Elvirától, látogass el a blogjára! 

Nemrégiben podcastban beszélgettem vele külföldi kalandjairól, egyebek mellett arról is, mit vár az ázsiai útjától.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.