2019. május 05. 06:30,  Korszakváltás testközelből 8 komment

2019. május 05. 06:30 Határátkelő

Korszakváltás testközelből

Számomra mindig érdekes közvetlen közelről megélni a történelmet, látni a nagy fordulópontokat. Különösen igaz ez akkor, amikor az ember nem csak utólag döbben rá, hogy történelmet lát(ott), hanem az abban a pillanatban egyértelmű. Nos, Japánban éppen ez történt a napokban, amikor lemondott a régi uralkodó és jött az új császár. De mit jelent ez a hétköznapokban?

japan_tokio_tomeg_foto_pixabay_com_cegoh.jpg(Fotó: pixabay.com/cegoh)

Például egy (némi trükközéssel) 10 napos extra szabadságot, nem csoda, hogy ilyenkor az ember első gondolata az utazás. Más kérdés, hogy kicsit kellemetlen, amikor ezt még 125 millió másik ember is így gondolja - derül ki a Tokyo Reloaded írásából.

„Az ország nem panaszkodhat, a köz gondos mérnökei úgy ítélték meg, hogy ilyen jeles eseményre kijár a népnek egy kis pihenés és kiosztották minden idők leghosszabb állami ünnepét, 10 nap fizetett szabi! ami a szokásos május eleji Golden Week és pár nap extra szabadság ügyes kombinációjából jött össze. És akkor rögtön itt a dilemma; mit is kezdjünk ezzel a ránk szakadt, gigantikus sabbatical-lal? 

Az első gondolat, ami rögtön adja magát, hogy mialatt az ország polgárai ünnepelnek, mi menjünk utazni! 

Végre egy tisztes hosszúságú alapvakáció, ezt egy-két nappal feltuningolva már egy európai fejjel is értelemezhető időtartamú utat lehetne összekalapálni. Jó próbálkozás, de hibás: úgy tűnik, hogy a lakosság is úgy döntött, hogy ezt a különleges alkalmat utazással ünnepli meg, minek következtében a repülőjegyek sztratoszferikus magasságokba szöktek fel, értsd ezalatt, hogy a legfapadosabb economy jegyek 3.000 euró környékén indulnak.

És még ha valami csoda, vagy gondos előre tervezés, folytán valaki szert is tenne egy jegyre, a reptéri földi poklot nem lehet elkerülni, Naritán már egy héttel a Golden Week előtt jó órás sor állt az átvilágításnál, ott voltam, láttam

Rendben, akkor tehát az ország kiürül, menjünk mi egy jó kis belföldi vakációra! Wrong again, 125 millió emberből jut is, marad is, próbálkoztunk többfelé is, de az volt a benyomásunk, hogy belföldön is foglalt minden elképzelhető szálláshely. 

És még ha találunk is valamit: hogy jutunk oda? A repülő- és shinkanzen-jegyek elkeltek, marad a helyjegy nélküli, vagyis leginkább állva, utazás a shinanzenen vagy az autóbérlés, ami pedig nagyjából ekvivalens a 6-12 órás mega-dugókban való ücsörgéssel, és ezt most saját tapasztalatból mondom

Vagyis ez is kihúzva, így hát akkor a gaijin otthon marad, rövid sétákat tesz vagy biciklizik egyet-egyet Tokióban, esetleg szigorúan egynapos! túrákat tesz a környékbeli hegyekben. Aki pedig igazán ravasz, és hát mi persze ilyenek vagyunk! az előveszi a laptopját és megcsinálja mindenféle elmaradt munkáját.” 

A teljes posztot itt találjátok, érdemes elolvasni!

Romlott Paradicsom 

Szabadnap, de egészen másfajta jutott a Vaku villan Maldív-szigeteken dolgozó szerzőjének, akinek 9 nap folyamatos munka után járt egy kis szusszanás. Aztán egyszerre lett belőle több és kevesebb is, mint egy pihenőnap.

maldiv-szigetek_uszas_foto_pixabay_com_norajuna.jpg(Fotó: pixabay.com/norajuna)

„Szóval magamtól ébredtem reggel 7-kor. Ez egy és negyed órával van a napi rutinnál később, így máris túlaludtnak éreztem magam. Kis ideig bámultam a plafont, nyújtózkodtam és próbáltam kiélvezni, hogy bármeddig így maradhatok, de aztán nyolckor kicammogtam reggelizni, hogy utána rögvest belekezdhessek a régóta áhított programjaimba…  

Persze nem sikerült mindet megvalósítanom, reggeli utáni rögtön elindulás helyett visszajöttem a szobámba punnyadni picit… Na, de azért a pihenő után végre elsétáltam a sziget legészakibb csücskéig, ott nagyot úsztam, és koralltörmeléket matattam, és faágakat dobáltam, és madárhangot hallgattam, magányoskodtam, meg ilyesmi, aztán visszabattyogtam a főútra, ahonnan a kisbusszal átvágtam a sziget legdélebbi részére, szintén úszkálni. 

Ahogy ott bóklásztam a csodaszép fehér homokon, meg felültem a kis golfkocsira, ami a turisztokat viszi, és mivel még új vagyok, és a sofőr nem ismer meg nem egyenruhában, nekem is kijutott a kötelező mosolygós köszöntésből, szóval arra gondoltam, hogy itt még a munkanapnál is nyomorultabb érzés a szabadnap. 

Rájöttem, hogy csak erőltetem ezt az egész programot, baromira nincs is kedvem sétálni és kocsikázni (na jó, az úszás jólesett, bár túl meleg a víz), na, de nem ez a fontos, hanem, hogy ennek kapcsán azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon mit is szeretek én, kerek e világon? 

Vagy általában, a többiek mit szeretnek igazán? Ti mit szerettek valójában? A legtöbben nem szeretik a munkájukat. A legtöbben kötelességből látogatják a családjukat. A legtöbben muszájból mennek edzeni. A legtöbben megszokásból mennek bulizni… Nem tudom. 

Eddig legalább tökre szerettem a munkámat (ez nemsokára így lesz megint!). Továbbá imádok bárpultoknál ücsörögni. 

Szeretek új emberekkel megismerkedni, főleg, ha megvan az a szikra, ami egyébként egész gyakran kialakul idegenekkel is, na és persze imádok a régi jóbarátaimmal is lógni. 

Imádom a spontán alakuló képtelen helyzeteket, tudod, amikor csak leugrasz a boltba, és hirtelen beindulnak az események, és csak 3 nap múlva veszed észre, hogy egy Belgium felé tartó autóban ülsz… 

Szeretem, ha este van kihez odabújni. Szeretem, ha jó zene szól, és van rá kivel lötyögni. Szeretem, ha felelőtlenül tudok kalandozni: mondjuk úgy utazgatni, hogy van pénzem, és nem kell mindent előre kiszámolni, vagy úgy flörtölgetni, hogy nincs közben pasim, és bármi megtörténhet. 

Imádok a nagy víz mellett autót vezetni és közben együtt énekelni a „magnóval”. És még, addig olvasni, amíg csak kedvem tartja. Hallgatni a hullámokat. Hajót slaggal lemosni. Elcsípni idegenek beszélgetését, és hozzákölteni az egész sztorijukat…” 

A teljes írás itt olvasható.

Bali, a lehangoló 

Több posztban is követhettétek Balázs ázsiai kalandozását. A meglehetősen eseménydús Fülöp-szigetek után úgy döntött, Indonézia lesz a következő állomás. Vajon mit tartogatott neki Bali?

balazs_szorf.jpg

„Az érkezés után a reptéri beléptetés zökkenőmentes volt, majd a reptéri Wifi-t használva hívtam egy taxit a Grab alkalmazással és elindultam a szállásra. A helyi sofőr meglepően jól beszélt angolul és nem éreztem azt a Thaiföldön vagy Vietnámban megszokott, turista-lehúzós szándékot. 

Összesen 5 napot töltöttem el Balin, a Cenggu nevű városrészen. Megosztó lesz ez a része a posztnak, mert nekem abszolút nem jött be a sziget hangulata. 

Mindenhol nyugati-kézben lévő boltok és éttermek, gyakorlatilag európai árakkal és a pénztárosokon és szörfoktatókon kívül szinte nem látni helyi embert. 

Nem véletlenül, hiszen a helyiek távolról sem tudják megengedni azokat a termékeket és szolgáltatások, amit a sok nyaraló turista vásárol itt. Nekem lehangoló volt ilyen turistaparadicsomban kikötni Siargao után, ahol szinte alig volt néhány fehér ember. 

Ez a sziget pedig olyan volt, mintha Ibizát vagy az amerikai Jersey Shore-t ide importálták volna, ázsiai jelmezben… 

Mindenhol kigyúrt, tetkós, arrogáns turisták – ez megmutatkozik abban, ahogy vezetnek robogót a város amúgy is szűk utcáin, ahogy a bárokban viselkednek az emberek, vagy éppen azon, hogy ha elmész reggel 8-9-kor reggelizni, a lányok/nők többsége kiöltözve, kisminkelve ül be – ami számomra érthetetlen, mert iszonyat párás a levegő, 30 fok van és rólam egy szál fürdőgatyában ömlött a víz. 

A lényeg, hogy az egész környezet iszonyat képmutatásról szól, a legtöbben idejönnek 1-2 hétre nyaralni, inni, elköltenek egy valag pénzt, aztán viszlát – ami azt eredményezi, hogy egyre több külföldi vásárolja fel a boltokat és egyre inkább eltűnnek a rizsföldek és a tradicionális indonéz kultúra. 

Uluwatu 

Egyik nap béreltünk robogót egy barátommal, majd ellátogattunk Bali legdélibb pontjára. Megnéztük az Uluwatu templomot, ami egy hatalmas sziklaszirt tetején található. 

A nap végén lementünk a Padang Padang nevű strandra, ami a sziklaszirtek alján van. A sziklákon pedig van több különböző szinten bár, étterem, ahonnan meglehet nézni a naplementét és a szörfözőket. 

Ez hatalmas élmény volt, kártyáztunk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, távol a sok turistától. Még aznap este visszatértünk robogóval Cengguba a szállásunkra. 

Ami érdekes volt, mert csupán 31 km-es távról van szó, de 3 kerek órába telt. Nem azért, mert lassan vezettünk, hanem mert olyan elképesztően sok az autó és a robogó, hogy nem lehetett haladni. 

Sok helyen útépítés van, ami az amúgy is borzasztó keskeny utakat még jobban lekorlátozza. Sok helyen az autók mellett, kb. 70-80 cm-es részen kellett menni, de volt, hogy a helyieket követve, a járdán próbáltunk elevickélni az álló autósor mellett. 

Szörflecke 

Másnap érdekes élményem volt. Próbáltam taxit találni, de valamiért nem működött az alkalmazásom és míg magamban szidtam a telefonomat, megállt egy autó mellettem. 

Egy mosolygós, helyi fickó ült benne, kb. korombeli lehetett. Megkérdezte, hogy hova tartok, mert szívesen elvisz. A hely kb. 10 percre volt, megállapodtunk az árban, majd bepattantam. 

Elkezdtünk beszélgetni, majd megjegyezte, hogy épp most megy haza szörfözésből, ott is volt a kocsi hátuljában a deszka. Megkérdeztem, hogy egyébként taxis-e. Jót nevetett és mondta, hogy egyáltalán nem, szörfoktató, de úgyis erre megy haza. 

Baromi jó fej volt, elbeszélgettünk az út további részében, majd megállapodtunk, hogy másnap elmegyek az ő cége által szervezett szörfsuliba. Reggel 7-kor vett fel motorral egy kollégája a szállásnál, majd lementünk a Batu Balong strandra és a parton megtanították az alapokat. 

Ezután bementünk a vízbe és kb. 1,5 órát szörföztem. Az oktató nagyon jó volt, egy úgyszintén fiatal, helyi srác volt. Nagyon jól beszélt angolul, 10 éves kora óta szörfözik és 5 éve oktat. 

Érződött is rajta, nagyon jó tippeket adott, segített, hogy mire figyeljek, hogy javítsak a technikámon és noha életemben másodszor álltam deszkán, jó néhány hullámot meglovagoltam. Hatalmas élmény volt. A lecke után a parton kaptam pár banánt (reggelire), egy üveg vizet, majd motorral haza is vitt a fickó. (...) 

Lombok 

Amit tudni illik, hogy 2018-ban 5, azaz öt, különböző földrengés érte a szigetet. Hivatalosan 560 halálos áldozattal járt a történet és a sziget északi részén lévő házak 80% összedőlt – ahogy a gazdaság is (ami önmagában szomorú, mivel egy harmadik világbéli országról beszélünk). 

A helyiek próbálják újraépíteni a városokat, de a legnagyobb probléma az, hogy a turisták nem látogatják a szigetet, pont a földrengés miatt. Ebből kifolyólag, egy olyan hely, ami döntően támaszkodik a turistákból származó bevételre, nehezen tud újjászületni. 

Ezt nem érezni a helyieken, hatalmas örömmel és lelkesedéssel fogadják azt a néhány utazót, aki nem csak a Bali melletti Gili szigetet látogatja, hanem ad nekik egy esélyt arra, hogy munkát kaphassanak. 

Az első két napot Sangigi részén töltöttem, mivel ez relatíve közel van a kikötőhöz és Nusa Lembonganról ide átjutni már alapból 4,5 óra hajózással járt, úgyhogy aznapra nem akartam több utazást besűríteni. 

Túl sok dolgot nem lehet csinálni ebben a városban, van néhány nyugati hatású étterem, egy átlagos tengerpart és nagyjából ennyi. 

Az egész sziget 95% muszlim vallású, úgyhogy ez sokszor érződik, például reggel-délben-este visszhangzik a helyi templomból a szónoklat, vagy hogy sok boltban és étteremben nem lehet alkoholt kapni. Ettől eltekintve, nincs olyan különbség a kultúra között, ami zavaró vagy könnyen észrevehető lenne. 

Amit viszont érdemes megnézni, az a Sendang Gile és Tiu Kelep vízesés. Én a robogóbérlést választottam, ami viszonylag olcsó, 1000 HUF/nap volt és nagyjából 2,5 óra vezetést vett igénybe. 

90 km volt a szállásunktól és annak ellenére, hogy hosszú volt időben az út, kifejezetten élvezetes volt. Balival ellentétben itt szélesek az utak, mindenhol hibátlan minőségű az aszfalt és szinte nulla forgalom. 

Amiért ilyen hosszú időbe telt az út, az a hegyi szerpentinek – az út egyharmada hegyeken keresztül vezet, ahol hiába az ázsiai tapasztalat, nem lehet száguldozni. 

Miután megérkeztem, kiderült a helyi túravezetőtől, hogy a Tiu Kelep le van zárva, mert összeomlott az odavezető út és életveszélyes még mindig. Konkrétan 2 ember ott halt meg a földrengés alatt. 

Így én csak a Sendang Gile verziót láttam, ami ugyan lebilincselő volt, de a sokadik vízesés után már nem igazán csodálkozik el az ember – betelik a vízesés/hónap igénye hamar szerintem mindenkinek. 

Ami viszont hatalmas élmény volt, az a túravezetőnkkel való beszélgetés – míg a barátom és jelenlegi utitársam drónvideókat csinált vagy fotózott, én Onokkal beszélgettem Lombokról és a földrengésről.

balazs_pop_up.jpgGyorsan megépíthető, "pop up" iskolákkal segítenek a gyerekeknek

Ő tavaly még egy olyan helyi étteremben dolgozott felszolgálóként, ahol 25 alkalmazott volt – ez a földrengés után lecsökkent 5 alkalmazottra, annyira kevés turista jön manapság, így ő munkanélküli lett. 

23 éves a fickó, van egy egyéves kisfia és felesége, így rajta van az eltartás felelőssége. Jelenleg túrákat vezet a vízesésnél, ahol turistánként 25.000 IDR-t azaz 500 HUF-ot kap egy nagyjából 2 órás vezetésért cserébe.

Manapság nagyjából 500-1000 HUF között keres naponta, de a katasztrófa előtt átlagosan 40.000-50.000 HUF-ot is megkeresett. 

Ami számomra hihetetlen volt, hogy hatalmas mosollyal mesélte, hogy nagyjából napi 800 HUF az étel és benzin a családjának, és hát van sajnos olyan nap, amikor nem tud eleget keresni – és mindezt hatalmas vigyorral, s talán némi szégyennel/iróniával mondta – én helyette is kétségbe voltam esve, hogy ugyan, hogy lehet így élni? 

Pláne mikor eszembe jutnak a skandináv országok, ahol az emberek 5000-10.000 EUR-s fizetéssel „stressz” szabadságot vesznek ki – na ha valaki, akkor Onok stresszelhetne, de mégsem ez látszik rajta. 

Az egyetlen, amiből sejtettem, hogy itt tényleg komoly a súlya minden egyes forintnak, az akkor volt, mikor megérkeztünk. Elmondta Onok, hogy csak a parkolásért kell fizetni, a vízesést meg lehet nézni egyedül is, de ő egész nap itt ül és szeretné azt kérni, hogy vegyük igénybe a túravezetést, mert különben szinte egyáltalán nincs munkája. 

Annyira meghatott az őszintesége, hogy nyilván igent mondtunk, pedig tudtuk, hogy le tudunk sétálni pár lépcsőn magunktól is. 

Ennek ellenére a srác tényleg minden szívét beletette a dologba, végig beszélgetett velünk, megmutatta a legjobb fotós helyeket, mesélt történetek Lombokról, a földrengésről, a feleségéről és a kultúráról. 

Nekem az egyik legjobb élményem volt ez az beszélgetés és hogy utána tudtam segíteni valakinek, aki tényleg rászorul.” 

A teljes posztot képekkel és még több történettel itt találjátok. Közben egyébként Balázs egy időre áttette a székhelyét Budapestre, ennek kapcsán leültünk egy jót beszélgetni – aminek eredményét hamarosan hallhatjátok is itt, a Határátkelőn!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.

Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on!
Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted,
azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com

Címkék: blogajánló Japán Indonézia Maldív-szigetek

A bejegyzés trackback címe:

https://hataratkelo.blog.hu/api/trackback/id/tr3014804140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2019.05.05. 21:39:06

One more comment

Csak a pozitív statisztika miatt :-))

gabors 2019.05.06. 01:19:31

@CyberTroll: "Csak a pozitív statisztika miatt :-))"

En meg klikkelek is parszor hogy a pozitiv statisztikaert .... mindent a HA-ert !!! :-) Eljen a HA..

FutureFry 2019.05.06. 03:35:31

Offtopic:
Kérdés amire nem találtam választ a google segítségével (sem), esetleg valaki itt tudja a választ:
Milyen ország útlevele (?) kék, aminek a fedőlapján középen egy nagy, pajzs alakú címer található srégen sávokkal? Valami ilyesmi: [1], csak kék alapon fehérrel (vagy arannyal), de ha jól emlékszem csak a pajzs jobb felén/alján lévő sávokkal, és talán a pajzs teteje nem tört, hanem egyenes.
Használói egy szőke-kékeszemű egyénekből álló család, akik egy általam fel nem ismert (észak-európai? lengyel?) nyelven beszéltek.
Végignéztem a passportindex-en [2] és a wikin [3] található útleveleket (érdekes, hogy ez utóbbiról hiányzik Kanada?), de egyik sem volt olyan. A kiribati volt talán még a leghasonlóbb (de azon a pajzs nem eléggé “hegyes”, és a sávok is hullámosak [4]).
[1] cdn4.vectorstock.com/i/1000x1000/31/68/shield-in-monochrome-and-striped-vector-17393168.jpg
[2] www.passportindex.org/
[3] en.wikipedia.org/wiki/List_of_passports
[4] www.passportindex.org/countries/ki.png

Jakab.gipsz 2019.05.06. 06:24:22

Közvetlen őszinte élmény beszámolók. Kösz.

somlobodog 2019.05.06. 09:02:27

Tokióban van szállás. Golden weeken múlt héten 3 perc alatt léptem be az országba. Metrók kB üresek. A shinkanzen green class full üres volt Kyoto felé. Utcán sokan vannak, sok helyi turista, ez igaz. De még az én alacsony tureskuszobommel sem volt semmi extra sorbanallas sehol. Skytower 20perc. Stb stb sima nagyvárosi forgatag. Senki nem állt semmilyen vonaton. BS. Innentől at se kattintok a blogjara annyira hiteles lehet a többi témában.

kisrumpf · www.kisrumpf.blogspot.com 2019.05.06. 19:05:25

Mindig jo Japanrol olvasni. Sokat tanultam a blogbol, jol jottek az infok. De legjobban a fotoikat szeretem.

Legyél te is országfelelős!

Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland.

Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.