Miközben az elmúlt napokban az időjárással kapcsolatos hírek egy jelentős része arról szólt, milyen szokatlanul durva hideg van az Egyesült Államok középnyugati részén (főleg Chicagóban és környékén – itt is volt róla poszt nem akármilyen képekkel), kevesebb szó esett az USA északi szomszédjáról, Kanadáról. Na, most esik. Emellett megnézzük egy kicsit a brit egészségügyet közelebbről és elmegyünk hostessnek egy vietnami szupermarketbe.

Kezdjük Kanadával, annál inkább, mert az ember azt gondolja, hogy ha hideg van az USA-ban, akkor mi lehet az északi szomszédnál? Nos, Ákos írásából pillanatokon belül kiderül.

„Hétfő délután el is kezdett szakadni a hó és meg sem állt kedd hajnalig. Hétfőn délután óránként több centi hó esett, ezért este még kimentem eltakarítani ami hullott arra készülve, hogy kedden kevesebb időm lesz. 

Eltoltam tehát kb. 10 centi havat és kedden arra ébredtem, hogy további 10 centi vár a kocsibeállón. A szomszédom extra jófej volt, reggel letolta a havat a hómarójával az én járdámról is. Nekem csak az autóbeálló maradt. 

Toronto rosszabbul járt, a CBC szerint ott 31 cm hó esett, a TTC (helyi BKV) sok vonalon megállt, még a Toronto Pearson is bezárt pár órára. A velünk szomszédos Halton és Peel régiókban bezárták keddre a sulikat, volt olyan város, ahol „csak” az iskolabuszok nem jártak. 

Waterloo-ban semmi ilyesmi nem történt, kedd reggelre az utak havasak voltak, de járhatóak, mert egész éjszaka jártak a hókotrók, plusz láttam több kis hókotrót, amivel speciálisan a járdákról tolják le havat. Tapasztalatom szerint Kanadában is szívás a hóesés, de utána rövid időn belül helyreáll a rend. 

Van egy szokásunk Márkkal, ha reggel hó van a járdán és és én otthonról dolgozom, akkor reggel szánkóval viszem iskolába. Ilyenkor bezzeg nincs időhúzás, első szóra pattan mint a nikkelbolha. 

Így történt ez kedd reggel is, Márkot a -15-ben felöltöztettem rendesen, arcmaszk, snowpants, kesztyű, stb. Én eléggé megizzadtam, helyenként 20 centi hóban kellett téblábolni a jeges szélben. De Márk szokás szerint nagyon élvezte, hogy nem kellett egy métert sem mennie. 

És ez után jött csak a fekete-leves. A front nyomában sarkvidéki levegő nyomult be és hűtötte le Észak-Amerika kb. felét. A centrum jelenleg Detroit, Chicago környékén van, ott -20-30 körüli hidegek vannak, amit a szél miatt -40-50-nek lehet érezni. 

Nálunk szerda reggelre -19.5 fokra ébredtünk és amikor este 6-kor hazaértünk, akkor -18.5 fok volt és mellé erős, csontig hatoló szél. Kesztyű nélkül 3 perc múlva fájt a kezem, arcmaszk nélkül 10 perc múlva fájt az orrom. Ilyet Mo-on soha nem éreztem, utoljára tavaly december végén-január elején Torontóban, akkor is vagy 2-3 hétig tartott a nagy hideg. 

Az a szívás, hogy ilyen időben tényleg nem lehet kimenni a gyerekkel. A suliban már múlt héten sem igen vitték ki őket, akkor is -18 fok alatt volt a hőérzet, ezen a héten meg pláne. Enyhülés jön a hétvégén, talán majd akkor kicsit levegőzünk." 

A teljes írást fotókkal itt találjátok, ne hagyjátok ki!

A brit egészségügy belülről 

A brit egészségügyről sokat lehet olvasni, hallani és elég ritkán jót. Nos, jelentem, az Életem morzsái bloggere pozitív tapasztalatokat szerzett.

(Fotó: pexels.com)

„Átregisztráltam címemhez aktuális háziorvoshoz, időpontot foglaltam. Elmentem a konzultációra, ahol elnyávogtam, hogy ez és ez volt. A francia orvosnő be akarta magyarázni, hogy biztos Karácsonykor sokat ettem, hirtelen ettem, fűszereset ettem…nem nyugodtam meg. Rábólintott, hogy legyen vérvizsgálat. Az első perctől nagyjából erre hajtottam. 

Másnapra kaptam időpontot. Itt a háziorvosi rendelő egy kisebb klinika, vannak nővérszobák és egy csomó mintavételi dolgot helyben elintéznek. 

Huszonnégy órán belül újra a rendelőben jártam, egy fekete nővér levette a vérmintát. A vérvételtől azért féltem, mert tűt böknek. Engem ne böködjön senki, erre fel, ez a kis nővérke csodát tett. Egy gyenge nyomást éreztem össze-vissza. 

Tényleg ennyi? Nem győztem dicsérni, hogy mekkora profi. Ő meg nevetve válaszolt „Hát igen, itt én vagyok a legjobb”. 

Két hetet kellett várnom, hogy az orvosomhoz legyen szabad időpont az eredmény kiértékelésre. Nagyon szuper az NHS szolgáltatása, de bizony van páciens is dögivel, akik jól le tudják foglalni a rendszert. 

Most csütörtökön volt a találka. Minden értékem remek lett. Az év eleji 5 napig tartó gyomorfájdalom most már rejtély marad egy életre. Egészséges vagyok. (...) 

Mivel most bekerültem az NHS vérkeringésébe, a doktornő beutalt nőgyógyászai rákszűrésre is azonnal. (...) 

Minden szép, ha jó a vége. Minden eredményen rendben. Csak így tovább, mozgás és étkezésre odafigyelés, fizikai testem tisztelete – nagymértékű alkoholfogyasztás, drog és cigi messzi elkerülése, s hiszek abban, hogy az elkövetkező évtizedben is egészséges maradok. 

Köszönöm az NHS-nek, hogy miután panasszal voltam, foglalkoztak velem. A nővérek és doktornő is profizmust mutatott és rém kedvesen, empatikusan álltak hozzám. 

Megjegyzések: 3 hét alatt konzultációkkal, vizsgálatokkal minden le lett tudva – összesítve gyors az NHS.” 

A teljes írást itt találjátok. 

Hostessként egy vietnami szupermarketben 

A Holdújév ünnepe Vietnamban február 5, ekkor nagyon sokan vesznek kekszet, talán olyan, mintha nálunk karácsonykor szaloncukor-promóció lenne - írta az Asuchange szerzője. Kiderül az is, miért és miként lett hostess a "helyi Tescóban".

„November végén kicsit kevés volt a helyettesítős lehetőség, nem sokszor hívtak tanítani, és megijedtem, hogy nem lesz munkám. Csatlakoztam minden létező facebook oldalhoz, és keresgéltem. 

Az egyik csoportban „Saigon casting for foreigners” találtam rá a lehetőségre, húsz modellt kerestek keksz-kóstoltató hostess-nek szupermarketekbe másfél hónapon keresztül minden hétvégére. 

Amikor írtam a szervezőnek, másnapra már hívtak is a válogatóra, elvárás volt a csinos ruha, magassarkú (ezt a válogatásra kérték, utána a munka közben már lehettem balerina cipőben). 

Természetesen nekem egyik sem volt, ráadásul aznap tanítottam egy iskolában, így az unalmas tanítónénis ruhámban tudtam csak megjelenni. A válogatás az ügyfél irodájában volt egy meeting room-ban, körülbelül négyen ültek a hosszú asztalnál. 

A falon volt egy vonal, olyan magasnak kellett lennem, így jól kihúztam magam. Volt pár kérdésük, hogy dolgoztam-e már hostess-ként és mit csinálok a mindennapokban. Mondtam, hogy önkénteskedem és tanítok. Sokat mosolyogtam, és próbáltam a legjobbat adni. 

Amikor hazaértem, már kaptam is egy üzenetet, hogy az ügyfél kiválasztott és bekerültem. Visszagondolva, lehetséges, hogy nem volt elég jelentkező, de nekem akkor abban a pillanatban, nagy örömöt jelentett az a szó, hogy “kiválasztottak”. 

Nehéz volt elfogadnom, hogy majdnem két teljes hónapon át nem lesz szabad hétvégém. Azzal győzködtem magamat, hogy ezt kell tennem, hogy folytathassam még egy kicsit az utazásaimat. Ha visszamegyek Európába, akkor is szükségem lesz pénzre, mert mindenért fizetni kell. Eldöntöttem, hogy egy élményként és érdekes tapasztalatként élem meg az egészet. (...) 

Ötkor kellett találkoznom a supervisorral, aki hozta a ruhát. Átöltöztem, beállítottuk a hajamat (előre megadták, hogyan kell kinéznie), tettem fel rúzst (a teljes smink is elvárás volt), magamhoz vettem a telefonomat és a vizemet. 

A biztonságiaknál kaptam egy Emart (ez a szupermarket neve) badge-t, majd átsétáltam az áruház hátsó részén. Itt voltak az irodák, raktárak, étkező. 5.25-kor kellett becsekkolnom, ez azt jelentette, hogy készítettek rólam egy képet és elküldték az ügyfélnek. Volt egy “szájvédőm”, amit nem értettem miért kell viseljek, de hozzátartozott a munkaruhámhoz. (...) 

Megtanultam pár szót vietnamiul, hogyan invitáljam az embereket, hogy megkóstolják a kekszet. Két óra után kaptam 15 perc szünetet, 9.30-kor végeztem, és utána sorban álltam a biztonsági ellenőrzéshez, ahol megnézték lopok-e valamit. 

Ezt szerettem a legkevésbé, mert itt még 30-60 percet kellett állni, mielőtt kimehettem volna. Volt, hogy a hercegnő ruhámban leültem a földre, és olvastam a híreket a telefonomon, hogy teljen az idő. 

A későbbiekben már úgy dolgoztam, hogy folyamatosan mozgattam a lábam, áthelyeztem a súlyt a bal lábamról a jobbra, vagy a nagy szoknya alatt tornáztattam a lábamat különböző módon, így nem okozott gondot órákon át álldogálni, illetve a munka után nem fájt annyira a lábam. 

Eleinte sokat néztem az órát, de rá kellett jönnöm, hogy az egyáltalán nem segít. Koncentráltam a munkára, kínáltam a kekszet, mosolyogtam, és így telt az idő a leggyorsabban. 

Az utolsó öt napban már 1-re kellett menni, és 1.30-tól dolgoztam 9-30-ig, két 15 és egy 45 perces szünettel. A hosszú szünetben lehetett vacsorázni, ez 5-kor volt, a szupermarketben vettem valamit, és a dolgozók étkezőjében kellett megenni. 

Mind a kis, mind a nagyszünetekben is legalább 3 perc séta volt kimenni, így sokszor a legközelebbi helyen ültem le, vagy ettem. Volt, hogy elküldtek volna 5 perc szünetre, de mondtam, hogy annyi idő alatt nem érek ki és vissza, tehát sok értelme nincs. (...) 

Voltak, akik belemarkoltak a tálcán lévő kekszekbe, voltak akik perceken át bámultak, voltak akik angolt jöttek gyakorolni velem. Volt két nő, aki konkrétan megállt velem szemben és azt taglalta, mennyire fárasztó lehet itt ácsorognom, melyik országból jöttem, mennyit fizetnek itt nekem, jajj én szegény. Én nem éreztem magam annyira rosszul, mint ők. 

Mondtam, hogy nem beszélgetni vagyok itt. Amikor kérdezték, honnan jöttem, mondtam, hogy Danisa hercegnő vagyok Dániából. Ezzel sokszor egyértelművé tettem, hogy nem akarok ismerkedni. 

Egyszer volt egy srác, aki ötször visszajött, kétszer vett kekszet, a többi alkalommal csak magamról kérdezgetett. Például, hogy házas vagyok-e, meg mondta, hogy milyen szép vagyok. Kicsit őrültnek nézett ki, azon a napon nem mertem egyedül elhagyni az áruházat. 

Azért sokan voltak, akik amikor megláttak, csak annyit mondtak “WOW”. Volt egy házaspár, akik folyamatosan pakolták a kekszet a kosarukba, a férj pedig rám nézett és ennyit mondott: „Azért vesszük ezt a kekszet, mert TE itt állsz”. Tehát a marketing működött. 

Aztán persze voltak a gyerekek. Sokszor úgy akarták elvenni a kekszet, hogy ne lássam, a kisebbek nem értek fel a tálcáig, volt, hogy kiütötték a kezemből, mert én nem láttam őket, és nekik kekszre volt szükségük. 

A kisebbek ahogy elvették, elejtették, vagy megkóstolták és visszatették, de olyan is volt, hogy egy apróság a szoknyámat rángatta. De azért voltak kedves gyerekek is, akik rám néztek, mondták, hogy „Köszönöm szépen”! 

Voltak azok a felnőttek, akik a hátam mögül osonva vették el a kekszet. Sokan nem mertek a szemembe nézni, valamiért még mindig idegen nekik a külföldi. Sőt, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. 

Volt, aki meglátott, lehajtotta a fejét és elsietett másik irányba. Persze olyanok is jöttek, akik fényképezkedni akartak velem, megesett, hogy úgy tervezte az illető, hogy ne vegyem észre. Na de miért? Nem értem most sem. 

Szóval, aki megkérdezte, hogy készíthet-e képet velem, azoknak mindnek igent mondtam, hiszen ez hozzátartozott a promócióhoz. Szépen mosolyogtam, mutattam a logót, pózoltam.

Aki odaosont, majdnem kilökte a tálcát a kezemből, amikor észrevette, hogy megláttam, megijedt. Aztán átkaroltam, és mosolyogtam a fotósnak. Nem lett volna tehát semmi gond, ha nem „sunyiban” próbálkozik.” 

Természetesen most is érdemes elolvasni a teljes bejegyzést, nem beszélve a képek nézegetéséről! 

Négy évvel az indulás után szeretnénk tovább fejleszteni a Határátkelő oldalát. Segítsetek nekünk ebben egy kérdőív kitöltésével, amit ITT TALÁLTOK! Szóljatok bele ti is, merre menjen tovább a Határátkelő! Köszönjük szépen!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.