A határátkelő gyerekek történeteit általában csak a felnőttek szűrőin ismerjük meg, hiszen ők azok, akik megírják, miként élték meg ők és adott esetben a gyerekeik a külföldre költözést. A mai posztban azonban gyerekek beszélnek arról, milyen érzéseket keltett bennük életük alapvető változása.

Mi a magyar álom? Halászlé paprikás csirkével? Osztrák életszínvonal? Három tenger mossa? És mi az álom abban az országban, ahol te élsz? És mi a rémálom? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre!

Vajon miként éli meg egy gyerek azt, ha a család külföldre költözik? Milyen a határátkelés egy kisiskolás szemszögéből? Mindig nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, amire persze nagyon nehéz nem a szülők szűrőjén keresztül érkező választ kapni. Ami természetes, hiszen laikusként nagyon nehéz leülni egy gyerekkel beszélgetni ilyen, az életét alapvetően felforgató élményről.

Ezért örültem meg nagyon, amikor belefutottam Németh Krisztina tanulmányába (itt olvasható a 170. oldaltól - a nyitókép is onnan származik), melyben négy történetet dolgoz fel. Ebből kettő olyan gyerekeké, akik a családjukkal mentek külföldre (majd költöztek haza), kettő pedig olyanoké, akiknek valamelyik szülője határátkelő. 

Ebből ma az első két történetet és azok következtetéseit osztanám meg veletek, ezeket terveim szerint hamarosan követi a másik két sztori is. 

Idegenség és megszelídített tér 

A tanulmány szerzője, Németh Krisztina többször tapasztalta, hogy a külföldi élet és a munkavállalás témája felkavarta a gyerekeket, akiket egyébként rajzoltatott is. 

Az egyik érintett lány például rajzolás közben nehezen uralkodott az érzelmein. Édesanyja külföldön dolgozik idősellátásban, ő pedig azt tervezi, hogy majd egyszer megy ő is, és egy helyen végzik majd ezt a munkát. 

Azt ugyanakkor Németh Krisztina is hangsúlyozta, hogy hiba lenne a külföldi munkavállalást összekapcsolni a családi krízissel, vagy egyértelműen negatív hatásúként felfogni azt. 

Azt persze nem lehet vitatni, hogy a gyerekek is éltek át nehézségeket, folytattak küzdelmeket, ugyanakkor az ő elmondásuk sok esetben árnyalja, vagy más összefüggésbe helyezi a történteket. 

(Csak egy érdekes mellékszál: az egyik rajzoló kislány számára Budapest a „külföld”, mert édesapja ott dolgozik hetente ingázva. „Amikor az osztálytársai szóvá tették, hogy „az nem is külföld”, zavarba jött és elbizonytalanodott. /…/ Az ő külföldről alkotott „belső képe” azt az élményt közvetítette, hogy számára a főváros is távoli, nehezen elérhető, azaz idegen; miközben a megélhetésért folytatott küzdelem és a szülő távollétének szubjektív megélése erős analógiát teremt a külföldi munkavállalásban érintett családokkal” - írta a szerző.) 

Milos története 

Milos 11 éves volt (éppen befejezte az általános iskola alsó tagozatát), amikor családjával egy bajorországi faluba költöztek. Csak egy héttel az indulás előtt tudta meg, hogy mennek. (Édesanyja párja korábban dolgozott már külföldön.) 

Alig telt el három hét a megérkezésük után és Milos már kezdte is az iskolát, ami elmondása szerint felkészült a külföldről érkező gyerekekre és meglehetősen nyitott hely volt. 

Az első időszakban csak a készségtárgyak óráira járt az osztályával, egyébként német nyelvórái voltak. Félt attól, hogy nem tudja megértetni magát és a többiek majd nem fogadják el. 

Először a szomszéd kisfiúval barátkozott össze, majd két, szintén új gyerekkel, akik közül az egyikkel horvátul tudott beszélni (az ő felmenői között is vannak délszláv származásúak), a másik, szíriai fiúval pedig németül kezdtek ismerkedni. 

„Milos később úgy emlékezett, hogy hamarosan az egész osztállyal barátságot kötött, és a faluban is lettek (magyar és német) barátai. Eközben az itthon maradt édesapjával telefonon, nagyszüleivel szerb és horvát nyelven írt levelekben, a régi osztálytársaival a közösségi oldalakon keresztül tartotta a kapcsolatot” - olvasható a tanulmányban. 

Milos pár hónap után már egészen jól boldogult a némettel, az osztálytársai befogadták és bár a tanárok is segítették, ő azt mondta, hogy a beilleszkedéssel tulajdonképpen egyedül kellett szembenéznie. 

Az édesanyja nem dolgozott, míg az élettársa már tapasztalt határátkelő volt, így nekik nem volt annyira éles a váltás. A nehézségekről otthon beszélgettek ugyan, de nem túl mélyen. 

Bajorországi életük meglehetősen kurtán-furcsán ért véget, hiszen édesanyja és élettársa összevesztek, így ők hazaköltöztek. Milos másnap már a régi iskolájában jelent meg (a pedagógusok értesítették a német kollégákat a hazaérkezéséről). 

Ez a hazatérés egy sikeres beilleszkedési folyamatot tört meg: „örültem is, meg épp hogy megszoktam, hogy ott vagyok Németbe’, és vannak barátok, minden…”. Milos azóta is tartja németországi barátaival a kapcsolatot. 

Mit gondol Németországról? Nos, alapvetően pozitív élményei vannak (rendezett, tiszta falu, a helyiek kedvessége, a tanárok segítőkészsége) annak ellenére, hogy a település kezdetben inkább ijesztő volt számára. 

„Kicsit furcsa volt, amikor először ott voltam, még úgy nem is nagyon mertem kimenni, leginkább bent voltam. Akkor még nem ismertem” - mesélte, hozzátéve, hogy „ha elmegyünk Németországba nyaralni, akkor tudok beszélni”. 

Bendzsi története 

Más utat járt be Bendzsi, aki családjával együtt 7 évesen költözött Angliába. Édesapja több munkahelyen dolgozott, volt éttermi kisegítő, futár, és volt (Bendzsi szavaival élve) „csirkegyárban” (chicken factory – a fiú angolul nevezte meg a helyet) is. Édesanyja otthon maradt, a pakisztáni főbérlő segítségével vállalt takarítást a házban. 

A most már 11 éves fiú szerint első iskolája kifejezetten veszélyes hely volt, ahova elsősorban bevándorlók gyerekei jártak és ahol elsősorban a testi erő, a rátermettség és az eszesség határozta meg a hierarchiát. 

Bendzsi azt mondta, eleinte senki sem védte meg (a tanárok sem), de azért sikerült barátokat szereznie, akik aztán „mindig vele tartottak” a verekedésben, és nem játszottak másokkal. 

„Nehéz volt, nem értettem semmit akkor. Negyedikbe’ elmúlt. Akkor már megtanultam angolul” - mesélte közel 4 évvel később. (Igaz, társai között akadtak magyar anyanyelvű gyerekek, akik Romániából érkeztek és mivel már régebb óta oda jártak, jobban kiismerték magukat és segítettek neki angolul tanulni is.) 

Apropó angol nyelv: a fiút édesapja is tanítgatta, az interneten is felszedett ezt-azt, de leginkább társaitól tanult, akiket kezdetben jobbára utánzott (azaz szituációba ágyazottan sajátította el a jelentéseket). 

Aztán a család máshová (Manchester mellé) költözött, Bendzsi pedig másik iskolába került, ami elmondása szerint sokkal jobb hely volt segítőkész tanárokkal, egyénre szabott oktatással és jóval nyugodtabb közeggel. (Nyilván az is segített, hogy ő is tudott már valamennyire angolul.) 

Érdemes még megjegyezni, hogy mekkora életszínvonal-emelkedést élt át a család, Bendzsi szabadidős élményei között szerepel a közös mozi, a hamburgerezés, az autóvásárlás és a kedvenc időtöltés, a „kocsikázás”. 

Nyilván sokat segített neki az, hogy a családjával együtt költözött külföldre, persze a Magyarországon maradt nagyszülők hiányoztak. „Az első felidézett élmény, hogy amikor megérkeztek az új házba, épp húsvét volt, és a locsolkodás a családon belül nem maradhatott el. A következő emlék az egyik Angliában töltött karácsony ajándékgazdagsága” - írta tanulmányában Németh Krisztina. 

A család ebben az esetben is váratlanul (és látszólag indokolatlanul) tért haza, olyannyira, hogy a gyerekek sem tudják, mi volt az oka a visszaköltözésnek – de örülnek neki. 

Ami még nagy érdekes, hogy a családban miként csapódtak le az egész külföldön töltött évek. „Ha rosszak vagyunk, akkor úgy fenyegetnek minket, hogy visszamegyünk Angliába” - mondta Bendzsi, aki felnőttként nem is szeretne külföldön élni.