Akárhonnan nézem, lassan mégis november közepe van, és kellemes őszi meleg ide, klímaváltozás oda, azért mégis korán sötétedik és egyre hidegebb van. De akkor mit szóljanak a Skandináviában élők? Kiderül, mit szólnak, miként az is, micsoda ingerözön éri az embert kilépve az „ismert világból”, végül megkóstoljuk a papírban sült csirkét is.

Mi az a SAD? Nos, a seasonal affective disorder a depresszió egy formája, jellemzően télen érkezik, amikor sokat van sötét. Pláne északon. Pedig még Svédországban is elbízhatja magát az ember a teleket illetően, hogy aztán nagyot koppanjon – derül ki Bandi Republic írásából.

„A seasonal affective disorder a depresszió egy formája. a legtöbben télen szenvednek ettől a jelenségtől és semmilyen kóros hangulatingadozást nem tapasztalnak az év többi részében. 

A szezonális depresszió tünetei: sok alvás, nehéz reggeli felébredés, energiahiány, koncentrációhiány, rosszkedv, hizlaló ételekre való vágy, szexuális késztetés-zavar. Az SAD komolyabb lelki betegségbe, klinikai depresszióba is könnyen átcsaphat. 

A 7 éves lányom a minap ébredés után kinézett az ablakon és megkérdezte: – Most este van? 

Svédországról mindenkinek egyből a durva telek jutnak eszébe – na jó, 2018-ra a magyar gyűlöletpropaganda a migránsokat felhozta az első helyre. a viszontagságos skandináv időjárás azonban már évtizedek óta az emberek fejében van, és ez még nagyon sokáig így is marad. (…) 

Meg is lepődtem az első Stockholmban megélt telemen, hogy mennyire enyhe volt. Nagy hideget szinte egyáltalán nem tapasztaltam, a hó sem volt vészes, bár azt én kifejezetten szeretem. 

Nagyon ritkán ment a hőmérséklet -10 fok alá, és akkor is csak néhány napra. A magyar koordináta rendszeremben egyáltalán nem tapasztaltam kiugró dolgokat az itteni téllel kapcsolatban. Ráadásul a júniusi 7 fokhoz képest a januári -3 nem is volt olyan nagy különbség… 

Hamar el is bíztam magamat, és meggyőződésemmé vált, hogy mindenki hülye, aki az itteni telekre panaszkodik. Semmi vész! – gondoltam naivan akkor. 

A második tél sem viselt meg, tartott még a friss bevándorlói lendület. A harmadik télen februárban elutaztunk egy hétre Marokkóba, a következő évben pedig Tenerifére. Nagyon jól esett feltöltekezni februárban meleggel és napsütéssel. 

Az ötödik télen viszont úgy alakult, hogy sehová sem utaztunk. Februárra be is kopogtatott nálam a szezonális depresszió. Továbbra sem a hideggel volt gond, hanem a fény hiányával. 

Már önmagában is elég nagy gond, hogy extrém rövidek a nappalok az északi szélesség 59,3 fokán, de azok az órák is leginkább nyomasztó szürkeségben telnek. 

A leginkább sokkoló élményem az volt, amikor egyszer januárban eltöltöttem egy hetet Reykjavíkban és környékén. Emlékeim szerint délelőtt 11-ig korom sötét volt, és délután 2 után szintén. Ráadásul iszonyat hideg. 

Nyáron biztosan sokkal jobb lenne meglátogatni a varázslatos Izlandot, de meggyőződésem, hogy ilyen helyeken nem kellene embereknek élniük. Sokat szoktunk kárörvendve röhögni az izlandi ismerőseink Facebook-fotóin, amikor nyáron pufidzsekiben és meleg sapkában pózolnak az egyébként lélegzetállítóan gyönyörű holdbéli tájon. 

A konklúzió tehát, hogy tényleg szar az idő itt, csak nem úgy ahogyan azt gondoltam. 

Tapasztalati úton is könnyű megbizonyosodni arról, hogy a klímának milyen nagy hatása van az emberi természetre. Az év 10 hónapjában leginkább zárkózott és maguknak való svédek hirtelen felébrednek júniusban az első nappal és mosolyogni kezdenek, beszélgetnek egymással, sőt spontán áthívják a szomszédjukat egy sörre (!!!!). 

Sajnos nem létezik tökéletes ország. Valaminek mindig rossznak kell lennie, és ez itt Svédországban az időjárás. Szívesen részt vennék egy olyan kísérletben, amiben Svédországot tokkal-vonóval áhelyeznék Spanyolország területére! 

Érdekelne hogyan alakulnak a dolgok a következő 30 évben! Mennyire változnának meg a svédek? Romlana a hatékonyság? Javulna a légkör? Ki tudja?” 

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el! Ha pedig érdekel, mit gondol egy Hollandiában és egy Svédországban élő magyar a munkahelyi nehézségekről, kiégésről, akkor ide kattintva hallgathatod meg Bandi podcastját.

Ingerözön és kultúrsokk 

Amikor az ember először utazik Afrikába, az elég komoly élmény, még akkor is, ha a kontinens északi részét választja. A Vargabetűk blog szerzője Marokkóba, azon belül is „a mesés Kelet ékköveként” jellemzett Marrakesh-be utazott.

„Van abban valami gyomorszorító és szívdobbantó érzés, amikor az ember az Európai Unión kívülre utazik, és a reptéri kapuhoz menet még átesik egy utolsó útlevél-ellenőrzésen – kvázi kicsekkol az EU-ból, és elhagyja az ismert világ határait. 

Elhagyja a közös kulturális gyökereket és az ismerős vonatkoztatási pontokat – egy olyan közegbe fog érkezni, ahol eleinte nem ismeri a szokásokat, a kommunikációs kódok jelentését, és nem várhatja, hogy úgy működnek a dolgok, ahogyan megszokta (talán úgy érzi majd, a dolgok nem működnek olyan olajozottan, mint otthon – ám talán éppen olyan jól működnek, csak itt máshogy kell megolajozni őket). (...) 

A legtöbb turista Marrakesh-ben eljut taxival a szállása közelébe, ám a szűk utcákban található hostelekhez és riadokhoz (az óvárosban lévő régi házakban kialakított szállásokhoz) általában nem lehet teljesen behajtani kocsival. 

A szerencsétlen turista a taxistól elköszönve keresni kezdi a szállást, ami a Google-térkép alapján itt van a következő sarkon, ám pillanatok alatt eltéved az óváros, vagyis a medina zegzugaiban. 

Ekkor lép be a képbe egy segítőkész helybéli, aki felajánlja, hogy elkíséri a szállásához. Meg is teszi, ám sokszor jelentős kerülőt téve, majd a séta után közli, hogy 10-20 euróba kerül ez a kis kisegítés – amire persze a meghökkent turista értetlenkedik, adott esetben vitába bonyolódik, de végül úgyis ad valamennyit. 

És persze kiakad, meg rossz szájízzel kezdi az itt tartózkodását. Szóval nekem az a tapasztalatom, hogy az ember lelki nyugalma megéri a reptéri transzfer árát. Főleg, ha a szállástól valaki tényleg ott vár, amikor kiszállunk a taxiból (ezt érdemes lehet előre egyeztetni). 

Tehát a marrakesh-i óvárosban aligha lehet arra a jó szándékúságra számítani, amivel Brazíliában találkoztam: hogy egy helybéli puszta segíteni akarásból tízperces kitérőket tesz, hogy elkalauzoljon minket valahova. Mert mire találnánk egy ilyen jó szándékú helybélit, már rég fennakadunk egy szemfüles nyerészkedő horgán. 

Másnap bemerészkedtünk a káoszba (végül is ezért jöttünk). Vagyis keringtünk a főtéren, aminek Jemaa el Fna (ejtsd: Dzsema el Fna) a becsületes neve. A tér délelőttől kezdve egyre jobban és jobban sűrűsödik, míg kora este eléri intenzitásának tetőfokát. 

Étkezdék és gyümölcsléárusok; a bazár is benyúlik a térre, tehát sál-, lámpa-, cipő- stb. kereskedők. Mind el akar adni valamit, mind azt akarja, hogy tőle vásárolj. A térre behajtó motorosok, biciklisek, taligát toló emberek, tuktukok és bármilyen jármű, amit el tudsz képzelni. 

Ha azt hiszed, simán elférsz a motoros mellett, biztos, hogy a motor mögé utánfutó van erősítve, ami mellől mindenki szétspriccel, mielőtt még az áthaladna rajta. Jövő-menő emberek, hagyományos és nyugatias öltözködésű férfiak és nők. 

A női öltözet minden fokozata megtalálható itt a világitól a nagyon tradicionálisig: csinos blúz, farmer, a fejre tekerve kendő – hidzsáb, ami szabadon hagyja az arcot; hosszú, színes egészruha (nem csador!), a fejen hidzsáb; csador, a fejen nikáb, amely alól csak a szem látszik ki; burka: nemcsak az egész testet és a fejet fedi el, de a szem előtt is vékony fátyolszövet található (ez utóbbi nem volt gyakori látvány, leginkább a mecsetek környékén voltak láthatók nők ilyen öltözékben, amikor imára hívott a müezzin). (...) 

Ahogy végighaladtunk a téren húgommal, kék szemű, fehér bőrű európai nők (hosszú nadrágban és nem dekoltált pólóban), rövidesen már nemcsak vásárlási ötleteket kaptunk, de házassági ajánlatokat is (elsősorban húgom, akit egy idő után már csak így üdvözöltek az étkezdéknél, „hello, Selena Gomez”). 

Itt a túlélés – és a tér túlsó végére érés – egyetlen lehetősége számunkra az európai udvariassági szabályok teljes áthágása. Nem válaszolsz, nem köszönsz vissza. Rá se nézel, hanem semmibe veszed. Mert ha ránézel, máris utánad jön, hogy vegyél valamit, és nagyon nehéz lesz levakarni. (...) 

Nehezen szántam rá magam a vásárlásra. El kellett jutnom arra a pontra, hogy „oké, vállalom a fáradságot, és alkuba kezdek”. Ha alku nélkül vásároltam volna, sem jártam volna rosszul, de én jól járni szeretek, ahhoz meg itt alkudni kell. 

Különösen, hogy itt van külön turistáknak és külön helyieknek szánt ár, és ezzel meg kell barátkozni, ha vásárolni akarunk. Ha egy helyi ajánlásával intézzük a shoppingot, akkor közelíthetünk a helyiek árszínvonalához, de kétlem, hogy turistaként valaha elérhetjük azt. 

Így hát amikor a kereskedő megmondta, mennyibe kerül az a bizonyos sál, akkor megmondtam, hogy „az én országomban” („in my country”) ezt ennyiért és ennyiért lehet megvenni (és mondtam egy pofátlanul alacsony árat, kb. a harmadát). 

Aztán elkezdtük közelíteni az elképzeléseinket, plusz belengettem, hogy többet is vásárolnék, nemcsak egyet, és végül megállapodtunk valahol az eredetileg mondott ár felénél. 

Biztos vagyok benne, hogy a kereskedő jó üzletet kötött, és én is elégedetten jöttem el a sálakkal, főleg ha azt nézem, mennyit fizettem volna ugyanezért Magyarországon. (...) 

De akkor miért jó, miért kell ez az egész? Mert elementárisan pezsdül a vér az itteni dolgok intenzitásában: a közlekedés tülekedése, spontaneitása az óvárosban, amikor olyan közel fékeznek le járművek, hogy szinte egy cérnaszálon függ az élet (ottlétünk alatt, szerencsére nem szakadt el szál); az érzékleti ingerek élénksége – a ruhaneműk színkavalkádja, az ételekből, fűszerekből, füstölőkből terjengő illatok, az édes és fűszeres ízek, az élet zajlásának harsány hangjai, a mindebből összeálló kakofónia, a háttérben pedig a város vörösre mázolt házai. 

Hiányzik ebből a kiszámíthatóság – mindegy, hogy Európában rossznak vagy jónak éljük meg azt a kultúrát, amelyben élünk, egyvalami biztos: hogy kiszámíthatóan olyan lesz. Itt viszont a következő pillanatban új helyzetek, új élmények állnak össze, és furcsa módon ez a folyamatos kiszámíthatatlanság adja az állandóságot.” 

A teljes posztért ide kattints, érdemes elolvasni!

A Forma-1 és a papírban sült csirke

A Japánban élő Tshabee számára még október legelején adódott a munkája kapcsán a lehetőség egy szingapúri útra. El is ment és megnézte.

„Hogyha csak egyetlen dolog van a városban, amire jut ideje az embernek, akkor vajon mi az, amit semmiképp se hagyna ki? Régi Forma-1 rajongóként (de már elmúlt) számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a versenypályára megyek először, amint a bőröndöm hozzáér a hotelszobám padlójához. 

Ugyanis amikor épp nem itt nyer már megint a Mercedes, a pálya egy elég hosszú szakasza sétálóutcának van kialakítva. :) Pont az a rész, ahol a pálya átmegy a lelátó alatt. Próbáltam amúgy elsétálni a célegyenes felé is, de ott nagyon építkeztek, és le volt zárva az egész... 

Nem mellesleg pedig innen nagyon szép kilátás nyílik a Marina-öbölre, ami meglátásom szerint a város kb. legpuccosabb környéke. Ott van az a szálloda is, ami három épületből, meg a tetejükön egy hatalmas hajó formájú építményből áll. 

Meg sétatávolságra van a Merlion, egy félig hal-félig oroszlán szobor-szökőkút. Meg a Szent András Katedrális is, csak mire én odaértem, a jó keresztények már mind álomra hajtották a fejüket. (...)

A helyi ételek közül a papírban sült csirke hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Amit kb. úgy kell elképzelni, hogy a csirkehúst sütőpapírba bugyolálva sütik meg, ennek köszönhetően pedig a hús szépen puhára sül a saját levében. Isteni volt, érdemes kipróbálni legalább egyszer!" 

A teljes posztért ide kattints!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.