oldaldobozjavitott.jpg

kozelet_hataratkelo_widget.jpg

Utolsó kommentek

Kívül tágasabb!

Gazdagisztán

2018. május 27. 06:30,  A kapcsolattartás titkai 12 komment

2018. május 27. 06:30 Határátkelő

A kapcsolattartás titkai

Sok külföldön töltött év után is előfordul az emberrel, hogy nincs teljesen tisztában a helyi viszonyok, a kapcsolattartás sajátosságaival, ami néha kifejezetten komoly kellemetlenségeket is okozhat. Emellett ma felveszünk egy régen elejtett amerikai szálat, és ellátogatunk egy olyan helyre, ahol 170 forint egy gramm kokain (de nem hozunk belőle Magyarországra).

no_telefonal_foto_pixabay_com_stocksnap.jpg(Fotó: pixabay.com/StockSnap)

Minden kultúrának megvannak a saját finomságai, minden társadalomnak azok a sajátosságai, melyeket előbb vagy utóbb muszáj kitapasztalnunk, ha be szeretnénk illeszkedni. Ez még Ausztriában vagy Németországban sem egyszerű, pláne nem az, ha ennél is messzebb megyünk – például Törökországba, ahogyan a Tede in Turkey blog szerzője tette, és akinek a kapcsolattartás íratlan szabályai sok év után, a mai napig fejtörést okoznak.

„Az emberek kapcsolati hálója itt nagyon sűrű, nincs az a pók, amely ennél szövevényesebbre tudná szőni. A kapcsolataikat a törökök aktívan ápolják, legyen szó barátságról vagy csak egy régi, de kedves kollégáról. 

Ez volt az első szembetűnő dolog, amit a Törökországgal való ismerkedés hajnalán fedeztem fel, és most is az egyik legfontosabbként emelem ki, ha arról beszélek, mit tartok itt példaértékűnek. 

De – és mindig van egy de –, ez is sokkal árnyaltabb annál, mint aminek elsőre látszik. A kapcsolataik tele vannak elvárásokkal, amelyekhez jó sok időnek kell eltelnie, mire megérti az ember – ha egyáltalán sikerül. 

Vedd fel azt a telefont! 

Sokszor hallgatom csodálkozva, amikor két török ismerős egymás között beszélgetve megemlít egy harmadik személyt, és arról pletykálnak, hogy az illető mikor és hányszor hívta, kereste őket. 

Ha az alany nem telefonált elég sűrűn, és többször is egyoldalúan őt kellett keresni azért, hogy megtudakolják, mi újság, az máris fekete pont. A fekete pontok elég gyorsan gyűlnek, és akár oda is vezethetnek, hogy nincs több telefon és érdeklődés, az illető kiesik a pikszisből, a közös ismerősök pedig a fejüket csóválva, rosszallóan beszélnek az érdektelenségéről. 

Az egyenlet meglehetősen sokismeretlenes, és egy ki nem mondott skálán mozog az elvárás, hogy kit milyen gyakran illendő keresni. Természetesen az is fontos, hogy mindez oda-vissza működjön, lehetőleg váltakozva, ellenkező esetben gyűlnek a fekete pontok. 

Ha a mércéjüket össze akarom hasonlítani a sajátommal, nekem sokszor (hosszú) hónapok (ne haragudj, Ancsa!) telnek el úgy (téged is hívlak, Andi!), hogy nem beszélek az otthoni barátaimmal, és nem azért, mert nem akarok, vagy mert feltételezem, hogy ők nem akarnak, egyszerűen csak szalad az idő, és mire feleszmélünk, megint nem érintkeztünk hosszú ideje. 

Nem számít az sem, hogy ki kezdeményezi a beszélgetést, megint ők, megint én, csak örülünk egymásnak, és onnan folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk. 

Ha az itteniekkel tenném ezt így, akkor biztosan megorrolnának rám még akkor is, ha külföldiként sok minden alól felmentésem van. (...) 

Látogass el! 

Egy kicsit a személyes látogatás is az a kategória, mint a telefon. Számon tartják, hogy kihez mikor illik elmenni, és kinek mikor illik hozzájuk ellátogatni. 

Sokszor hangzik el nálunk is, hogy „most már tényleg ugorjunk el XY-ékhoz, mert A./ mi jövünk, legutóbb ők voltak itt; B./ új lakásba költöztek, háztűznézőbe kell mennünk és ajándékot kell vinnünk; C./ gyermek született, ők is eljöttek hozzánk akkor (Apropó, mit is hoztak ajándékba? Akkor mi is hasonló értékben viszünk). 

Menni kell, de invitálni is, mert ha nem hívnak, ha nem hívod, az újabb fekete pont. (...) 

Praktikusság vs. külcsín 

Azt már nagyon jól tudjuk, hogy a látszatra komolyan adnak Törökországban. Legyen szó a lakásukról, a megjelenésükről, a tárgyakról, amelyekkel körül veszik magukat vagy a fent említett emberi kapcsolataikról – a külcsín sok esetben fontosabb bárminél. 

Minket szinte minden családtag és barát heccel az ikeás cuccaink miatt a lakásban, mert mindketten jobban hiszünk a praktikusságban, mint a díszes, és sokszor kényelmetlen berendezésekben. Való igaz, jó pár török otthont megjárva, feltűnően puritán a lakásunk berendezése. 

Vagy más példa: hetekig képesek az óvodai csoportunk anyukáit tömörítő Whatsapp csoportban vitázni azon, hogy a gyerekek miben lépjenek fel az év végi bemutatón. (...) 

A török kapcsolatok tényleg nagyon szövevényesek, és az egy dolog, hogy a leheletfinom különbségeket én nem mindig érzékelem. Viszont amikor a hozzám közelálló török barátokat faggatom a miértekről, vagy a rokonaimnak teszek fel keresztkérdéseket, azt látom, hogy sokszor ők maguk sem tudnak minden szálat követni. Akkor megnyugodhatok? 

Ettől függetlenül itt az ideje, hogy visszapörgessem, kivel mikor beszéltem utoljára. Lehet, hogy ismét vannak fekete pontjaim?” 

A teljes posztot itt találjátok.

Így érkezett meg a „Giant Guy” 

Régen nem hallottunk az Amerika blog szerzője és családja felől, aki szerencsére most ismét felvette a történet fonalát, és mesél a legutóbbi jelentkezése óta történtekről. Annál is inkább, mert nem kevés dolog történt…

ujszulott_4_foto_pixabay_com_engin_akyurt.jpgA kép illusztráció (Fotó: pixabay.com/Engin_Akyurt)

„Az USA-ban szülni marha sok pénz, amennyiben nem vagy jogosult különböző szociális támogatásokra. Mi nem voltunk. Orvost már Áron születése után eldöntöttem, hogy soha többet nem fogok választani, így ehhez tartván magam itt sem tettem. 

Besétáltam a Virginia Woman’s Centerbe, és azt „választottam”, aki épp be volt osztva. :) Egy aranyos fiatal doktornőm volt egyébként, aki szintén hasonló cipőben járt mint jómagam (nem, nem magyar volt, aki nyert a zöldkártya lottón pár éve, hanem simán csak terhes :D ). 

A terhesség vége felé derült ki, hogy mégsem szülhetek majd abban a kórházban, ami a legközelebb van lakóhelyünkhöz biztosítási bonyodalmak miatt, de igazából én nem bántam meg. 

Azon környéken szültem, ahol korábban laktunk és nem gondolom, hogy bármilyen különbség is lenne a két kórház között. Itt minden kórház csillivilli 5+ csillagos szálloda. 

Utolsó hetekben ajánlott egy úgynevezett túrán részt venni az adott kórházban, ahol szülni fogsz. Mi is kirándultunk egyet, megmutatták az egyes szülőszobákat, a gyerekosztályt meg már nem is emlékszem miket. Kaptunk csomagot, amiben el nem maradhatott volna az amcsik számára különleges fontossággal bíró hendszanitájzör se :) (...) 

Este 11 körül be a kórházba, papírokat már előre kitöltöttük, így azt nem kellett, és irány a szülőszoba. LUXUS, de tényleg. Egy vagyon volt, de meg kell hagyni az ellátás, az odavert! 

Vagy 10 kivetítő a falon, épp, hogy csak a kisujja mozgását nem mutatta külön monitor. Szuper nővérek, szuper doki, tényleg csakis pozitívan tudok nyilatkozni még ennyi év távlatában is (most ezt kb. úgy mondtam, mintha legalább 10 éve lett volna. :)) 

Nővérváltásnál külön bejött a nővérke elköszönni, no meg Apából kiszedni, fiú lesz-e vagy leány. Ami a legjobb, kaptunk egy halálosan jó fej, laza, természetes doktornőt, aki amcsi könnyedséggel „the Giant Guy”-nak nevezte Ivánunkat és közölte, hogy a töke tele van a biztosítási mizériákkal itt, USA-ban (amerikai hölgy volt, aki háborús övezetben „szolgált”, és mindig azt látta el, aki rászorult, nem akinek volt biztosítása... :))) 

Imádtam, képes volt visszajönni, mielőtt hazament a munkaideje lejárta után, hogy megtudja, pontosan hány font is Iván. :))) TÍZ VOLT. :D 

Szülés alatt egyébként a folyosón lévő kis konyhákból azt ettél, amit kívántál, Te is és a családod tagjai is. Juice-ok, snackek, rendes kaják... You name it. (...) 

Szülés után két napot kellett benn lenni, közben naponta választottam a menüből, hogy mit szeretnék reggeliebédvacsorázni. Jöttek sűrűn ellenőrizni hol engem, hol a gyereket. (…) 

Ivánka nagyon nyugis baba volt, mint annak idején a bátyja. Egy dologban nem lépett Áron nyomdokaiba, rossz alvó volt de nagyon. Sajnos ez eltartott egészen 16 hónapos koráig, amikor is úgy döntött, megint megkegyelmez… 

Áron hála ég elég hamar belerázódott a bátyó szerepbe. Igaz az elején semmit nem tudott kezdeni Ivánnal, de ez persze idővel változott, javult. (...) 

Csendben, éjjelente nem aludva telt el az első évünk, amely alatt szorgalmasan készültünk az állampolgársági vizsgára. :) 100 kérdésre kell tudni a választ, és kb. ennyi. Lássuk be, nem kell hozzá egyetemi diploma, de persze angol nyelvtudás azért nem árt. (...) 

Az eskünk épp akkor volt, amikor kedves barátaink itt voltak látogatóban nálunk! Miután ők hazamentek, megkezdődött az iskola. Egyetlenegy tanár volt, akit nem akartam Áronnak, na sikerült pont Őt kapni! Majdnem sírva fakadtam aznap, amikor megtudtam. 

S aztán amennyire rettegtem tőle és a szigorától, annyira áldom az eget, hogy Őt osztotta a gép! Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tanárnénink (aki nem utolsósorban magyar származású és töltött kápin nőtt fel :) ) noha szigorú, Áront roppant mód jól kezeli! 

Volt egy kis „fizikailag úgy tűnik, nincs itt a gyerek” probléma, a tanárnénink konkrétan közölte velem, hogy nem is érti, hogy a viharba írja meg A-ra a dolgozatait a gyerek, amikor elvileg nem figyel soha? Jó mi? 

Aztán a tanárnénivel kidolgoztunk egy klassz stratégiát az ő kezdeményezésére, és TADAAAM működött. (...) 

Mostanában elkapott, a költözési láz. Persze egyelőre nem követik tettek a kalandozást. De valóban el-eljátszok a gondolattal, hogy a fennmaradó néhány évet nem itt kéne lehúzni. Richmond jó is volt, szép is volt, de elég is volt, ha úgy alakul.” 

A teljes írást itt találjátok, olvassátok el! Én pedig remélem, nem kell ilyen sokat várni a következő posztra! :)

Kalandozás a kokain hazájában 

A kolumbiai Rio Patía völgye Dél-Amerika egyik legkeményebb vidéke (pedig azért ez nem kis szó, ha jól belegondolunk). Arrafelé mindenki kokát termeszt vagy kokaint gyárt, a kábítószer nélkül nincs élet. A Mirador párosa körbejárta a környéket, találkozott drogfutárokkal, kokatermesztőkkel - és életben maradt, aminek örömére megírta a beszámolót is.

kokain_mirador.jpg

„Remolinóban minden délben 35 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, ami hétvégente ezreket vonz a környékről. Mivel innen húsz kilométerre az út ismét visszatér a hegyek közé, ez a megye egyetlen igazán forró vidéke, s emiatt rengetegen érkeznek a városka medencés hoteleibe fürdőzni. 

Hétköznap lévén a szállók üresek, így könnyedén találunk légkondis szobát olcsón. A szállásadóink meglepettek, nem sok külföldi fordul meg náluk. Mikor a Patía-völgyről kérdezzük őket, akkor rázni kezdik a fejüket. 

- Nem turistáknak való hely az. Rengeteg a gerilla és a paramilitáris, jobb, ha oda nem mentek - próbálnak minket eltéríteni abbéli szándékunktól, hogy felkeressük a völgy egyik természeti látványosságát, a Hoz de Minamát, ahol a Rio Patía állítólag alig pár méter szélesre szűkül össze. 

Mivel ma már késő van ahhoz, hogy a Patía-völgy felé vegyük az irányt, csak a szomszédos hegy tetején megbúvó El Rosarióba kocsikázunk fel. A camperóban együtt utazunk egy paradicsomtermesztő családdal, akik az innen jó két órányira fekvő Esmeraldasban élnek. Azt mesélik, hogy csodálatos arrafelé a táj, és hála a gerillákkal köttetett békének megszűnt a rettegés a faluban. 

- Előtte mi volt arrafelé?

- Heti rendszerességgel lövöldöztek. Minket nem bántottak, de soha nem tudhattad, mikor kerülsz véletlenül a katonák és a gerillák célkeresztjébe.

- El Rosarióval mi a helyzet?

- Ott régóta béke van. Menjetek el a kilátóhoz, mert nagyon szép - adja a családfő a tippet. (...) 

A főtéren hihetetlenül kedves emberekbe botlunk. Lángosszerű lepényt eszünk sajttal, hozzá narancslevet iszunk az egyik mobil gyorsétkezdénél, ahol mindenki mosolyog ránk. 

A tér közepén álló kosárpályán éppen testnevelésórát vezényel a tanár, aki mikor megpillant minket, megállítja a gyerekeket, és arra utasítja őket, hogy köszöntsék a falujukba tévedt két idegent. 

Aztán futást rendel el, ő pedig odasétál hozzánk egy kis csevejre. Pastóból származik, de már tíz éve itt tanít. Azt mondja, errefelé régóta béke van, a klíma pedig sokkal jobb, mint Nariño fővárosában, úgyhogy esze ágában sincs visszatérni oda. (...) 

Fél 8 magasságában végre nekiindulhatunk a Patía-völgynek. A camperóban rajtunk kívül ül egy férfi és egy nő, akik Sánchezbe tartanak, valamint két fekete lány és egy fekete fiú, akik Sidónba. 

Egyik településről sem hallottunk soha, így a sidóniak azonnal meg is invitálnak minket hozzájuk. Elég nagy szájúak, nagyon pörögnek, tisztán látható, hogy van bennük cucc. 

- Mi van Sáchezben? - kérdezzük a mellettünk ülő házaspárt.

- Nem sok. Mármint a magatok fajta turistának. Legfőképp kokaföldek - mosolyodik el az asszony.

- Még most is termesztenek arrafelé kokát? - érdeklődünk.

- Persze. Mi mást. Mi is azzal foglalkozunk.

- A Patía-mentén mindenki kokát termeszt - vág közbe az egyik megtermett fekete lány - Ti honnan jöttetek?

- Magyarországról, Európából.

- Na és Magyarországon mennyibe kerül a kokain?

- Nem tudom pontosan, de 100 euró körül lehet.

- Az mennyi pesóban?

- 300 000.

- Egy csomag?

- Nem, egy gramm. 

A három feketének elkerekedik a szeme, és együtt kiabálják be az utastérbe, hogy „Puta!”. 

- 300 000 peso egy gramm? Ez komoly? - értetlenkednek.

- Kb. annyi lehet. És ahogy hallottam, még csak nem is jó. Felütik mindenfélével, pl. szódabikarbónával.

- Hogy tudnánk Magyarországra jutni? - kérdi a legszószátyárabb nevetve.

- Hááát, szerintem nektek nehéz lenne - kacsintok rájuk - Sidónban mennyi a kokain grammja?

- Nálunk nem grammban mérik, hanem csomagban, ami kb. 10 gramm. Ez a legkisebb porció. 15 000 pesóba kerül.

- Már nem - vág közbe a srác - 17 000-be, a nyomorult rendőrök miatt.

- Várj! 17 000 peso tíz gramm kokain?

- Igen. Annyi. Miért, mennyinek kéne lennie? Semmibe nem kerül előállítani. 

Ezt mondjuk tudjuk. Hiszen nekünk is van egy jó barátunk, akinek hála láttuk már, hogyan készül a kokain. Szerintem grammja tíz forintba sem. Egy biztos, 30 000 forintot biztosan nem ér meg. 

- Azt nem gondoltam volna, hogy a ti országotokban ennyire drága. Oda kéne szállítani a cuccból. Gondolj bele! Elviszünk mondjuk két kilót, mennyi pénzt lehetne azon szakítani? 

Fejszámolásba kezd az egész dzsip. Mikor ráébrednek, hogy közel 570 millió pesót lehetne keresni egyetlen fuvarral, azonnal a repjegy áráról kezdenek kérdezősködni. 

- Azt mondod, hogy 3 millió pesóból megfordulunk? Az hármunknak 9. És ha fejenként csak két kilót viszünk... Ember! Nem akartok Sidónba jönni? Üzleteljünk! 

Megköszönjük az invitálást, de biztosítjuk őket arról, hogy nem fogunk kokaint csempészni Magyarországra, nem profilunk. Inkább a közbiztonságra tereljük a szót. 

- Mi a helyzet most a gerillákkal és a paramilitárisokkal?

- Nagyon veszélyes. Simán agyonlőnek - nevet fel a srác - Nincsen semmi már évek óta. Béke van. Az biztos, hogyha velünk tartanátok Sidónba, egy hajszálatok sem görbülne.

- A neten azt olvastuk, hogy Policarpában még tavaly is lövöldözés volt.

- Előfordul - veszi vissza a szót az idősebb házaspár nőtagja - Ezek általában üzleti viták, amik a rendőrök és a drogkereskedők között robbannak ki. Aztán persze úgy adják el, mintha a rendőrség rajtaütött volna egy csempészbandán.

- Ezek szerint a rendőrök benne vannak a buliban?

- Mindig is benne voltak. Ha nem lennének, soha nem lenne béke - válaszol a nő férje. 

Eközben befutunk Policarpába. A falu határában a rendőrök mindenkit leellenőriznek. A nyíltan kokaincsempész hármassal nem sokat foglalkoznak, minket azonban kiszállítanak a kocsiból és legalább tíz percen át faggatnak arról, hogy mit keresünk itt, milyen céllal utaztunk és mikor akarunk távozni. 

Mikor megbizonyosodnak arról, hogy tényleg csak turisták vagyunk, jó utat kívánnak. Annyi kérésük azért van, hogy ne lövessük le magunkat. (...) 

Abban a tudatban szállunk ki a dzsipből, hogy tudjuk, lehet itt kell éjszakázzunk. A ház mögött egy ösvény indul az erdőbe, ami száz méterrel odébb elágazik. Maradunk a főcsapáson, amin újabb száz métert sétálva feltűnik két leparkolt motor. Nyilván fürdeni jöttek a folyóhoz - gondolom én. 

Innen az ösvény nagyon meredeken ereszkedik le a Rio Patía partjára, ahonnan drótkötélen lehet átkelni a túlpartra. A másik oldalon hatalmas kokaföld tűnik fel, ahol éppen szüretelnek a motorok feltételezett tulajdonosai. Rossz helyen járunk. Menekülőre fogjuk, nem kell a baj. 

Az rendben van, hogy a völgyben elfogadott a kokatermesztés, arra azonban a helyi campesinók nincsenek felkészülve, hogy két gringó a földjeiken mászkáljon. Elég, ha csak egy kicsit ostobábbak az átlagnál, és simán elásnak minket valahol a környéken. Ez a problémamegoldás amúgy nem idegen errefelé, állítólag közel 2000 eltűnt személyt tartanak számon a Patía-völgyben. (...) 

A kokain valós probléma világszerte, de valószínűleg csak azért, mert túl nagy rajta a haszon, és az ilyen üzletből senki nem akar kimaradni. Az előállítása fillérekbe kerül, mégis horror áron adnak rajta túl amerikai és európai piacokon, ezzel létjogosultságot biztosítva a kokainnál sokkal durvább dizájnerdrogoknak. 

Ne gondoljuk azt, hogy a politikusok azért nem legalizálják a kokainhoz hasonló drogokat, mert azok annyira egészségtelenek volnának (ez alapján az alkoholt előbb tiltólistára kéne tenni), hanem azért, mert semmi nem jövedelmez olyan jól, mint a kábítószerbiznisz. 

Pablo Escobarral sem az volt a gond, hogy milliókat mérgez az anyaggal, hanem az, hogy a befolyt bevételből nem csepegtetett vissza eleget azoknak, akik arra igényt tartottak volna. Ráadásul még a politikába is bele akart folyni. 

Ahogy a háborúknak mindig, úgy a drogháborúnak is az egyszerű ember issza meg a levét. A békeidőkben is éppen csak megélhetést biztosító kokaföldek felégetése nem válasz semmire, pláne ha ekkora üzlet épült rá. 

A campesinók örlődnek a feketegazdaság csapdájában, amit valójában soha senki nem fog felszámolni. A kirakatban pedig ott lesznek majd azok a szerencsétlenek, mint a három sidóni fiatal, akiknek találkozásunk óta talán az az álmuk, hogy kokaint csempésszenek Magyarországra.” 

A teljes poszt rengeteg fotóval itt érhető el, érdemes átnézni.

A nap idézete

"Itt lenne rád szüksége a hazádnak, de te nyomós érvekkel alátámasztod, miért jobb neked odakint. Azzal áltatod magad, hogy majd úgyis visszajössz. Elmész, pedig tudod, hogy itt élned, halnod kéne.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.

Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on!
Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted,
azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com

Címkék: blogajánló Törökország Kolumbia Egyesült Államok

A bejegyzés trackback címe:

https://hataratkelo.blog.hu/api/trackback/id/tr7414004828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Golf2 2018.05.27. 06:55:14

Érdekes poszt Kolumbiáról.

sörm 2018.05.27. 07:51:42

Jaj de jó volt mind a kettő!

Hari Seldon 2 2018.05.27. 09:34:51

Miért nem 170 Ft a kokain?
- Eddig legalábbis gőzőm sem volt hogy az ilyet mennyiért árulják.

Csodabogár 2018.05.27. 10:16:14

Kihagyták a fiuk ezt a remek kokain üzletet.:-)

geeeteee 2018.05.27. 13:25:00

Erről a hármasról a Midnight Express ugrott be elsőnek. Épp a Shipping News-t néztük meg. Most öt perce lett vége. Magam sem látom a kapcsolatot. Hangulat tán?

P.Elliot 2018.05.27. 13:31:00

Nem ertem miert kell olyan helyeken turistaskodni ami veszelyes, raadasul pont kokain ultetvenyeket nezni ami mindig gyanus.
Meg a kozelebe sem tennem be a labomat...

gabors 2018.05.27. 15:10:52

jo kis felhozatal .... vasarnapra ..

na megyek voros csillagokat nezni .. :-)

Monaco !

Online Távmunkás · http://onlinetavmunka.blog.hu 2018.05.27. 22:10:31

@P.Elliot: Én se értem az ilyeneket, de valakinek jó móka az észak-koreai vagy a szudáni túra...

P.Elliot 2018.05.28. 00:34:53

@Online Távmunkás: Egeszsegukre!
Nekem nem hianyzik...

blackhairlady 2018.05.28. 00:44:40

Mind a 3 nagon jo kis poszt volt most :)
Kapcsolattartas. hat igen, sokszor csak a lustasag miatt marad abba egy baratsag, haversag, lazabb rokoni kapcsolat.

10 fontos gyerek, szep nagyra sikeredett :D Sok boldogsagot es egeszseget kivanok!

Erdekes hely turistaskodni, en mondjuk biztos nem mennek, de orulok, hogy van aki batrabb nalam es igy en is ertesulok az ilyen helyekrol :D

geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2018.05.28. 02:21:47

Hahaha, akkor ezexerint én nagyon pocsék török lennék, konkrétan lesz@rnám a fekete pontokat...
Nyilván fontosak a család és a barátok,de ezt így, ilyen szinten elvárni, nekem kapitális baromságnak tűnik.
Csak azért felhívni valakit, hogy elmondhassam, hogy én jelentkeztem, atyavilág.
De ha nekik ez így jó, akkor nekem is...
:D
Részemről épp az az igazi barátság, ha 20 év után is pont ugyanott tudjuk folytatni, mint előtte.
De hát nem vagyunk egyformák, szerencsére.

Kokain: nekem úgy tűnik, hogy Kolumbiából az usákokhoz sokkal rentábilisabb volna csempészni, mintsem Magyarországra.
Usákoknál egészen biztos nagyobb a piac, meg a fizetőképes kereslet, még látatlanban is...:D
Nem beszélve, picit közelebb is van...
Ezek a derék kolumbánok nem láttak még világtérképet? :D

M. Péter 2018.05.29. 00:48:24

A kokalevélből remek herbateát is lehet főzni.

Legyél te is országfelelős!

Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland.

Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.