Fiatalon, akár kalandvágyból belevágni a határátkelésbe egészen más, mint ha az ember erre 40 fölött kényszerül rá. Ilyen történet persze volt már a Határátkelőn, most azonban csavarunk rajta egyet, ugyanis egy szintén határátkelésre kényszerül spanyol, Nuria gondolatait osztom meg veletek. Mit mondjak, nincs új a nap alatt... 

Ha te is hasonló helyzetben vagy, és 40 éves korod után lettél határátkelő, írd meg a történeted! A cím hataratkeloKUKAChotmail.com.

Nuria 2012-ben, 41 évesen nem látott már más kilátást, mint hogy szülőhazáján kívül keresse a boldogulást, és a Marea Granate oldalon arról írt, elege van abból, hogy amikor a határátkelésről van szó, mindenki csak a fiatalokról beszél.

„Mikor veszi már észre Spanyolország, hogy 2008 óta sok ezer harmincas, negyvenes és ötvenes is rákényszerült arra, hogy elhagyja a hazáját? Vajon ki alkalmazkodik nehezebben egy új helyzethez: egy 25 vagy egy 42 éves? Ki sajátít el könnyebben egy másik nyelvet, egy 30 vagy egy 50 éves? Ki fél jobban a jövőtől, egy 27 vagy egy 37 éves? És a legfontosabb: ki tud majd visszatérni a szakmájába dolgozni, egy 24 vagy egy 42 éves?” - sorolta. 

Nuriának akkor lett elege mindenből, amikor már az alapvető dolgokra sem futotta a fizetéséből, így 41 évesen úgy döntött, irány külföld! Nem ez volt az első alkalom, hogy külföldön élt, így nem ekkor először kellett lakást keresnie egy számára ismeretlen városban. „De most először éreztem kivándorlónak magam, akit kitaszított a saját hazája”. 

„Ha az Erasmus programmal mész külföldre, nem vagy kivándorló. Ha átmeneti időre vállalsz munkát külföldön, hogy csiszolj a nyelvtudásodon, nem vagy kivándorló. Ha a doktorátust akarod megszerezni egy másik ország egyetemén, nem vagy kivándorló” - sorolta Nuria. 

„De ha a retúrjegy nélkül csomagolsz, ha évek pénzügyi aggodalmával és adósságokkal a hátad mögött, fájdalommal a szívedben, a szakmádból kirekesztve, a jövőtől reszketve, a megélhetésedért remegve indulsz el – na, akkor kivándorló vagy” - tette hozzá. 

Nuria egy idő után beilleszkedett, rengeteg csodálatos embert megismert, és sokat tanult önmagáról, a saját túlélési képességeiről is. Ugyanakkor a létbizonytalanság, és a tudat, hogy odahaza nem kell, hogy a saját hazája tudomást sem vesz azokról a 40 fölötti ezrekről, akiknek külföldön a semmiből kellett újrakezdeniük, el nem múló dühvel töltötte el. 

Ezzel együtt is 40 évesen kimondani, hogy „semmim sincs” sokkal nehezebb és fájdalmasabb, mint 25 évesen; 41 évesen azt érezni, hogy a világ szemében hivatalosan is sikertelen vagy, sokkal jobban fáj, mint 31 évesen. 

Nuria szerint azt is észre kellene venni, hogy ugyan hivatalosan a 15-29 éveseket tartják fiatalnak, az erre az életszakaszra jellemző lét- és egyéb bizonytalanság kitolódott, és sokakat elkísér a harmincas, negyvenes éveikben, sőt később is – csakhogy velük senki sem foglalkozik. 

„Jó ideje már, hogy rájöttem, bizonytalan társadalomban élünk, és próbáltam alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Mi több, ma is ezt teszem minden nap. De ami valójában igazán fáj, hogy az ilyen társadalom a lakosság leggyengébb tagjait szolgáltatja ki. Márpedig ha telnek az évek, és neked semmid sincs, akkor nagyon gyengének érzed magad. Huszonöt éves koromban ebbe bele se gondoltam” - írta. 

„Márpedig kimondani és leírni azt, hogy „semmim sincs”, „nincs munkám”, „nincs félretett pénzem”, „kitaszított a hazám” sokkal fájdalmasabb 45 évesen, mint 25 évesen. És nagyon-nagyon fáj” - fogalmazott Nuria. 

„Volt egyszer egy életem Magyarországon, ami maga volt a pokol” 

Persze Magyarországon is jócskán akadnak hasonló példák, talán még hasonlóbbak is. Most hadd villantsak fel pár rövid részletet két korábbi posztból, mert azt gondolom, jól kiegészítik Nuria történetét. 

Hozzá hasonlóan Kinga sokáig próbált a hazájában boldogulni, sok kemény év telt el, mire belátta: nem fog menni, és külföldön kell folytatnia, vagy inkább újrakezdeni. 

„Éppen betöltöttem az 50-et, amikor elindultam a nagyvilágba. Nálam sem egy hirtelen elhatározás volt, sok ökölbe szorított év telt el és sokszor mondogattam: talán most jobb lesz, majd most más lesz. Nem lett jobb, nem lett más, sőt... egyre rosszabb. (...) 

Lelkem lassan megnyugszik a sok megaláztatástól. Talán egyszer halványodik az emlék is, hogy volt egyszer egy életem Magyarországon, ami maga volt a pokol. (...) 

Még valami... Elindultunk vásárolni gyermekemmel. Már szinte tövig rágtam a körmöm annyira tetszett egy ruhácska, megvegyem... ne vegyem... megvegyem... ne vegyem. 

Végül gyermekem kifakadt, vedd már meg az ég szerelmére!!!! Tisztában vagy te azzal, mennyit keresel, és ez mennyibe kerül???????? És máris visszatértem a jelenbe... hiszen nekem nem kell sóvárognom semmi után. Megvehetem, hát persze, hogy megveszem. 

Nagy szomorúsággal tölt el, hogy ezért kellett megválnom eddigi életemtől, hazámtól. Cserébe kibontakozóban egy élhetőbb élet. Csak az a fránya első lépés ne váratott volna magára annyi ideig." 

„A fene se akart ennyi idősen világgá menni” 

Susanne még Kingánál is később, 58 évesen vágott neki a határátkelésnek, de szerinte ez nem bátorság volt, hanem kényszer. Az ő története ott csatlakozik Nuriáéhoz, hogy 40 évesen már azt mondták rá, hogy öreg, és hirtelen rájött, hogy szinte semmi sem maradt.

„58 évesen elindultam és most itt vagyok Angliában. Dolgozom és tanulom az angolt. Soha nincs késő. Ismerőseim azt mondták, hogy milyen bátor vagyok, hogy így elindultam. A fene se akart ennyi idősen világgá menni, de muszáj volt. (...) 

Mert elegem lett mindabból, ami otthon zajlik. Ahol úgy néznek rám, mint ingyenélőre. Ahol az okosok azt mondják, hogy nem igaz, hogy nincs munka, mert aki akar dolgozni, az igenis talál munkát. (...) 

Munkát kerestem és jelentkeztem sok helyre. 40 évesen azt mondták, öreg vagyok és nem akart senki sem felvenni, rendes, bejelentett munkára. Volt egy kis tartalékom, de nagyon gyorsan fogyott. (...) 

Egyik barátnőm Angliában helyettesített valakit, amíg az szabadságra ment, és aki idősgondozóként dolgozott. Aztán talált állandó gondozói munkát és később engem kért meg, hogy helyettesítsem én őt, amikor 3 hónapra hazajött. 

Londonban voltam 3 hónapig egy 90 éves néninél, bentlakással + teljes ellátás.  Szinte a teljes fizumat hazahoztam. Ez a hivatalos idősgondozói fizetésnek csak a fele, ahogy a minimálbér is magasabb ennél, de ennek is örültem kezdésnek.” 

Nyugdíjasként dolgozni 

Részben ide tartozik egyébként egy friss kutatás eredménye, ami azt vizsgálta, hogyan állnak hozzá az emberek a nyugdíj alatti munkához. Nos, a magyaroknál az jött ki, hogy tízből heten úgy számolnak, nyugdíjasként is dolgozni fognak. 

Nagy kérdés persze a motiváció, azaz hogy valaki azért dolgozik, mert szereti, vagy azért, mert különben nem tudna megélni. A részleteket itt találjátok, annyit azért elöljáróban elárulok, hogy a magyarok a nyugdíjas kori bevételek nagyobb részét még mindig az államtól várják, ami az átlag európai országban nem így van.

HÍRMONDÓ

Az első "hír" legyen az, hogy ma 6 éves a Határátkelő. Ezt csak így csendben jegyzem meg, sok öröm és nem kevés viszontagság (és persze rengeteg, közel 2200 poszt) után. Köszönöm nektek!

Boldog-szomorú magyarok 

Meglepően elégedettek vagyunk az életünkkel, legalábbis egy összeurópai közvélemény-kutatás szerint. Az Eurobarometer adatai alapján ugyanis a magyarok kétharmada elégedett az életével. De azért nem minden tökéletes. 

Még puhább a Brexited 

A jelek szerint a pragmatizmus lassan azért elér mindenkit a Brexit-tárgyalások kapcsán, a brit kormány legalábbis egy olyan javaslattal állt elő, ami nagyban árnyalja a kilépéssel kapcsolatos várakozásokat. 

Tele a berliniek hócipője a németül nem tudó pincérekkel 

Egyre kevésbé tetszik a német fővárosban élőknek, hogy egyre kevesebb pincér tud németül. Úgy érzik ugyanis, hogy ezzel kiközösítik őket Berlin életéből. Az egyik kormánytag szerint az egész helyzet „őrültség”. 

(Fotó: pixabay.com/cocoparisienne)