Tisztában vagyok vele, hogy a kérdés provokatív (szánt szándékkal az), de remélem, legalább annyira elgondolkodtató is. Nekem egy cikk kapcsán jutott az eszembe, és arra jutottam, van annyira érdekes, hogy érdemes legyen itt, a blogon is felvetni.

 Az említett cikk a The Irish Times Generation Emigration oldalán jelent meg és Liam Kennedy professzor, a Clinton Institute for American Studies igazgatója jegyezte. Ez az a szervezet, amely tavaly jelentést tett közzé az ír diaszpóra helyzetéről, szóval alaposan benne van a témában.

Lévén professzor jegyezte, meglehetősen bonyolult maga a cikk is, én inkább csak röviden összefoglalnám (aki akarja, itt eredetiben is elolvashatja).

Egyetlen mondatban összefoglalva, Liam Kennedy azt írja, a külföldön élő írek nem csupán gazdasági erőforrásként kellene, hogy fontosak legyenek Írországnak, de sokat taníthatnának szülőföldjüknek toleranciáról, sokszínűségről – általában véve a előítéletmentes gondolkodásmódról.

Azért a teljes képhez persze az is hozzátartozik (teszem hozzá én), hogy Írországban teljesen más hagyományai vannak a kivándorlásnak, mint mondjuk Magyarországon – egyáltalán, vannak hagyományai, nem véletlen, hogy a kormányon belül is külön miniszter felügyeli a területet, és több program is fut, amely a külföldön élő íreket köti össze az anyaországgal.

Kölcsönös függésben

Ugyanakkor azt Liam Kennedy is elismeri, hogy a két fél kapcsolata egyáltalán nem feszültség nélküli, az anyaország és a határátkelők viszonya a sajátos történelmi viszonyok miatt régebbi időkre nyúlik vissza, mint maga az állam, ugyanakkor az utóbbi években (elsősorban a gazdasági válság óta) alapvetően átalakult.

Az elmúlt pár évben ugyanis az ír kormány a gazdaság stratégiailag (és külpolitikailag) fontos tényezőjeként tekint a külföldön élőkre, és kifejezetten törekszik arra, hogy intézményesítse ezeket a kapcsolatokat, mert rájött arra, hogy ebből a hazai gazdaság és társadalom is profitálhat.

Az írek persze csak felismerték azt, hogy a globalizáció következtében egy egyre összetettebb kölcsönös függési viszony jött létre az emberek, államok, piacok között. Márpedig ha innen nézzük, akkor a külföldön élők valójában élő kapcsolatot jelentenek a különböző országok között.

Noha a cikkben Liam Kennedy elfilozofál napjaink menekültkérdésén is, én ebbe most nem mennék bele, inkább írásának azt a részét emelném ki, mely szerint az ír kivándorlásra probléma helyett lehetőségként kellene tekinteni.

Olyannyira, hogy Írországban az akkori elnök, Mary Robinson már 1995-ben arról beszélt, hogy a diaszpórával fenntartott kapcsolat segíthet az ír társadalomnak toleranciát, a sokszínűség és előítéletek nélküli gondolkodás tiszteletét megtanulni. Ez alighanem elférne a mai Magyarországon is.

Másfajta szemlélet 

Érdekes lehetett az a dublini konferencia is, melynek házigazdája a külföldön élő írekért felelős miniszter, Jimmy Deenihan volt, és melyen 17 országból 140 önkéntes és civil szervezet képviselői vettek részt. Liam Kennedy szerint, noha a találkozó nem volt minden feszültségtől mentes, viszont egyértelműen jelezte az állam és a külföldön élők közti kapcsolatok fejlődését.

A nagy elvi vita Írországban mostanában az azonos neműek házassága kapcsán zajlik (ami egy erősen vallásos katolikus országban tulajdonképpen érthető is), és ebből a szempontból is érdekes lehet, milyen másfajta szemléletet, értékrendszert visznek be a nemzeti vitába a külföldön élők.

„Szükségünk van arra, hogy a diaszpóra (miként az országunkban élő külföldi diaszpórák is) ne csak gazdasági szövetségesek legyenek, de tükröt is tartsanak nemzeti felfogásunk és tévedéseink elé” – fogalmaz a cikkben a professzor.

Mi a helyzet Magyarországon? 

Ennek kapcsán az jutott az eszembe, vajon melyek azok az értékek, gondolkodásbeli különbségek, esetleg másfajta életszemlélet, világlátás, amelyet az immáron huzamosabb ideje (több éve) külföldön élő magyarok sugározhatnának Magyarország felé?

Az is nagy kérdés persze, van-e ilyesmire igény bármelyik oldalon? Kormányzati részről egyelőre ez inkább mintha csak szavakban létezne, az intézményesülés jele egyelőre nem nagyon látszik (a Gyere haza fiatal program másról szól), és ami legalább ilyen meglepő, hogy a többi politikai, társadalmi erő sem nagyon tud mit kezdeni a jelenséggel.

A másik oldalon, a határátkelők között vajon ti éreztek-e arra bármilyen késztetést, hogy az egyéni (jellemzően gazdasági), családi segítségen túlmutató kezdeményezések is szülessenek? Nekem egyelőre úgy tűnik, igen messze van egy olyan szervezett párbeszéd lehetősége, mint ami Dublinban zajlott.

A kérdés tehát adott: szerintetek mi az, amit a határátkelők akár szemléletben, akár gondolkodásban, akár a hétköznapok gyakorlatában hazavihetnének Magyarországra?

(fotó: Donaldytong)

A moderálási alapelveket itt találod, Írországról pedig itt olvashatsz még többet.

Negyven fölött lettél határátkelő? Mi vett rá az elindulásra, milyen volt a megérkezés, hogyan sikerült beilleszkedni? Mit szólt hozzá a környezeted? Írd meg a hataratkelo@hotmail.com címre körülbelül 500 szóban (hosszabb persze lehet), segíts a hasonló helyzetben lévőknek!