Hát ez a nap is eljött, a Magyarország és én pályázatra (időben) érkezett összes írás megjelent, és ígéretemhez híven most a blogon legtöbb szavazatot és a Facebookon legtöbb lájkot kapott három-három poszt közül választhatjátok ki a végső győztest. (Pontosabban a közönségdíjast, mert lesz még egy nyertes, őt én választom ki rémes önkényben.)

A dolog menete az lesz, hogy a mind a hat posztból lesz itt egy-egy rövid részlet, majd a poszt végén egyetlen szavazásban lehet valamelyikre voksolni. Értelemszerűen az lesz a győztes, aki a legtöbb szavazatot kapja. (A voksolást most is a poszt megjelenése után 48 órával zárom le.)

Mielőtt belevágnánk, még annyit, hogy érdekes mennyire más tetszett a blog olvasóinak és a Facebook közönségének. Az ember azt gondolná, hogy ami az egyik platformon népszerű, az a másikon is az, ám mégsem így lett, azaz az első háromban nincsen átfedés.

De nem húzom tovább az időt, jöjjenek tehát a részletek, a végén pedig szavazzatok! (A nyereményekről itt olvashattok.)

Kezdjük a blogon (a megjelenés utáni első 48 óra eredménye alapján) legtöbb szavazatot kapott írásokkal:

Motivációs levél a magyar kormánynak (2988 Tetszett – 165 Nem tetszett)

„Miközben én a munkámat próbáltam elvégezni, és az adómat fizettem, az állam úgy döntött, hogy elveszi a magánnyugdíjamat, cserébe sajnos az államadósság még csak nem is csökkent, a társadalom továbbra is öregszik.

Feleségemmel pontosan két éve költöztünk ki Londonba új életet kezdeni. Ő volt a leleményesebb, mert egy hónap után már talált egy jó állást, ahol a főnöke és a kollégái idejekorán felfigyeltek az eredményeire, és annak megfelelően mind a mai napig megbecsülik. Magyarországon is jól dolgozott, ott is honorálták érdemei szerint - ugye ismerős az a mondás, hogy „mindig azt a lovat ütik, amelyik húz"?

Nekem 9 hónapba telt, mire találtam a szakmámban munkát – igaz, nem Londonban, úgyhogy kicsit csalnom kell, mert a pályázat a londoni magyarokra vonatkozik, de majdnem egy évet éltem Londonban és különben is leleményes magyarként megtalálom én a módját, hogy bizonyítsam, azóta is ott élek. (...)

Amint már említettem, racionális döntés eredménye volt, hogy elköltözzünk Magyarországról. Milyen racionális indokokat tud mondani arra, hogy megéri felszámolnom mindazt, amit itt elértem és Magyarországra költöznöm? Mitől lesz ez „win-win” helyzet?

Túró Rudit itt is lehet venni, az egyszáz millió 1/50-ed része pedig egyszerű mérnökként számolva olyan kevés, mint az új stadion a felcsúti csapatnak ahhoz, hogy bejusson az BL-döntőbe.”

Nyílt levél Magyarországhoz (2500 - 381)

„Kedves Magyarország!

Nekem hiányzol, minden kedves emlékeddel és apró szépségeddel. Te formáltad a személyiségem olyanná, amilyen vagyok. Ezért örökké hálás, s adósod maradok.

Én büszke vagyok rá, hogy a gyermeked vagyok. Mindenkinek elmondom, hogy látogasson meg és élvezze a szépségedet, varázslatos hangulatod. Hihetetlen boldogsággal tölt el, mikor más nemzetek szülöttei lelkesen mesélik emlékeiket rólad.

Én 25 éves vagyok, és alkotni akarok. Egy jobb helyet, egy szebb országot, egy olyan világot, amiben élni jó. Jelenleg mindezt külföldön teszem. Ha belegondolok, néha elfog a szégyen. Szégyellem, hogy nem a szülőföldem gazdagítom, hogy nem a saját nemzetem fejlesztem, gyarapítom.

Hogy nem a családommal és barátaimmal töltöm a szabad perceim, akik annyi időt és megfoghatatlan, leírhatatlan gazdagságot adtak nekem. És akiknek köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok.

Kedves Magyarország!

Engem még semmi nem köt külföldre, én még hazamehetek. Bennem még bennem van a honvágy, hazaszeretet. Én még azt érzem, hogy szeretném a már külföldön megszerzett tudásanyagot hazavinni és átadni, de közben tudom, nem lenne kinek.”

Így lettem határátkelő 31 év tanítás után (1887 – 64)

„Nem tagadom, a döntésemben, hogy felpakolom a családot, és Angliába jövünk, benne volt a dac és a keserűség is. Meg az is, hogy a gyerekeket szeretem, de egyre kevésbé szerettem azt, amivé az iskola lett, ahogy a dolgok mentek.

Aztán benne volt a politika is. Az, amit az elmúlt 25 évben műveltek az országgal és a lakóival. Meg a helyi „politika” is. Nyilván túlértékeltem magam, mert azt hittem, elég, ha a munkámat jól végzem, elég, ha a tanítványaim szeretnek és tanulnak, a szülők elismernek, és örülnek, hogy rám bízták a gyerekeiket. Hát tévedtem.

Nem tudtam befogni a számat, mindig nyíltan elmondtam a véleményemet. És soha nem voltam hajlandó senkinek hajbókolni. Abban, hogy mennem kellett, ez is vastagon benne volt. Kellemetlen volt a jelenlétem, nem illettem bele a képbe.

Nincs bűntudatom, amiért leléptem. Hiszem és vallom, hogy 31 év alatt több értéket teremtettem a hazámnak, mint bármelyik csaló, hazug, képmutató, tolvaj politikus.

Hogy ez nem kellett? Nem vagyok meglepve. Kinek kellenek gondolkodó emberek, pláne olyanok, akik a fiatalokat is igyekszenek kritikus gondolkodásra nevelni?”

Most pedig jöjjön az a három poszt, ami a Facebookon a legtöbb lájkot kapta!

Már nem vagyunk benne a körben (501)

„Ma pont egy éve elindultunk Németországba, hogy megteremtsük a lehetőségét egy jobb életnek. Nem, itt sincs kolbászból a kerítés... igazából nem nagyon van kerítés. Nem, itt sem könnyű, sőt!

De sikerült gyökeret ereszteni, igaz nem minden segítség nélkül, és még nem is értünk célba, de jó úton haladunk, már bevilágítja a fény a teret. Van munka, lakás, kocsi, frissül a ruhatár, eljárunk itthonról, találtunk barátokat, egyre jobban megy a nyelv is és marad a fizetésünkből hó végén... Mi kell még?

Az első pár hónap a honvágy, kétségbeesés, érzelmi hullámok, remény, tervek jegyében telt, hiányzott minden és mindenki, ugyanakkor rácsodálkoztunk dolgokra, mint egy 3 éves kisgyerek.

Mostanra természetes, hogy mosolygunk, hogy ránk mosolyognak, hogy segítőkészek az emberek, nem megy el az életkedvünk, csak mert kilépünk az utcára. A hónapok múltával egyre több ismeretséget szerezve, közös programokat szervezve a rossz érzések ritkultak, ez vált otthonunkká.

Magyarország? A távolság, a más kultúra, más életvitel megváltoztatta a szülőföldhöz fűzött érzéseket. Igen, a füstölt húsok, a jó magyar tehéntúró... a család, a barátok, a haverok... a gyermekkor helyszínei, a megszokott kocsmák mind hiányoznak, de ezekre van orvosság.

Az internet elengedhetetlen, így részesei maradhatunk az otthon maradottak életének. Valaki mindig megy, vagy jön, így a küldött csomagok is célba érnek, és időnket engedve repülővel 2 óra alatt otthon vagyunk.”

Elképesztő jó érzés a kiszámíthatóság (497)

„Tavaly október óta vagyok kint, először próbaidő, majd annak lejárta után, januártól már ők is itt vannak, és nem untatnék senkit azzal, milyen simán ment minden, de minden. Tényleg unalomig ismételt történet.

Nem is a szervezettséget, olajozottságot hangsúlyoznám itt, hanem hogy mellé milyen kedvesek, segítőkészek. Mindenki. Még a rendőr is, aki megbüntetett 90 euróra, mert a 300 méteres távolságra az oviig a gyereket nem kötöttem be.

Nagyon sokat gondolkozunk a nejemmel, miért lehet ez, jó döntés volt-e kijönni, hazamegyünk-e, mi okozza otthon a keserűséget. Sokat viccelődünk azon, hogyan lenne ez most Magyarországon (WC-papír a kórházban, közlekedési szituációk, stb).

Ezer szállal kötődünk a Magyarországhoz, minden nap péppé olvassuk a magyar netet, mindent tudunk a Moszkva tér átépítéséről, tudjuk milyen az idő a Balcsin és persze nyaralni is haza megyünk majd, nem pedig Mallorcára. Jó, még nem vagyunk régóta „kint”.

A sok beszélgetésből eddig oda jutottunk, és szerintem ez lehet a kulcs talán – elnézést a csúnya szóért – hogy itt nem akar mindenki mindenkit mindig átbaszni. Ezért nem retteg mindenki mi lesz vele, a lakásával, cuccaival, gyerekével, beteg szüleivel.”

Úgy éreztem, ez az utolsó esélyem (354)

„A lelkem? Az köszöni, rosszul van. Még mindig nagyon fáj. Nem, nem Magyarország hiányzik, hanem csak annak egy része: a gyerekeim, az állataim, az otthonom. Ha mindezek itt lennének... Mivel még tanulnak, nem lehet tudni, kit, hova vet az élet. Rengeteg a bizonytalanság körülöttem és bennem.

Ez lesz az életem a továbbiakban? Egy megosztott szoba? Skype-kapcsolat? Esetleg kétszer egy évben személyes találkozás? Vissza már nem mehetek. Magyarországon a korombeli embereket leírták a munkaerőpiacon. Pláne vidéken. Új munka találására minimális az esély. Szóval itt vagyok két világ között. Lógok a levegőben.

Időnként dühös vagyok Magyarországra, miért olyan, amilyen. Világéletemben lázadó típus voltam, most is az vagyok. Itt, Londonban is látom a kisebb-nagyobb hibákat különböző területeken. Az az elvem, hogy jobbá soha sem a beletörődő, mindent elfogadó emberek tették a világot, hanem a magamfajták.

Magyarország a patópálok országa. Épp néhány napja említettem valakinek egy probléma kapcsán, amit én megoldanék, ő meg megadóan elfogad, hogy tiszta szerencséje az emberiségnek, hogy már elérte ezt a fejlettségi szintet, mert ha őrajtuk múlna, még mindig halásznánk és vadásznánk. Dühös vagyok, hogy ilyen türelmes, beletörődő és elnéző a magyar nép.”

A moderálási alapelveket itt találod.