Igencsak kalandos útra indulunk ma (noha a szerző, Liza szerint nem kalandot keresni indultak el), amiben lesz majd Kanári-szigetek, Thaiföld és láthattok majd nepáli képeket is. Vágjunk is bele!

(fotó: Liza / vegtelentalan.wordpress.com)

„Nem azért hagytuk el Magyarországot, mert kalandot kerestünk, azért sem, mert több pénzre vágytunk volna. Nem készültünk rá évekig, nem tanultunk ezért idegen nyelveket és nem is tervezgettünk. Egyszerűen egyik nap elegünk lett. Eldöntöttük, hogy elmegyünk, és nem nézünk vissza. Kitűztük a napot, kinyitottuk a térképet, ráböktünk egy országra és megvettük a repjegyeket. Csak oda.

„Nem lehet” ország

2013 volt, tél, nagyon hosszú sötét és hideg tél. Megint tüntetések. Ott voltunk mindegyiken, egyik után a másikon. A civil szektorban dolgoztunk mindketten, elismert szervezeteknél, vezető beosztásban, így a kormány demokráciaellenes tevékenysége nem csak magánemberként, de szakmailag is érintett minket.

Az egész életemet a nonprofit szektornak szenteltem, a demokrácia építésének, egy toleranciára, elfogadásra épülő világ eszméjével, amiben mindenkinek érvényesülnek a jogai, ahol vannak emberi jogok, szabadság és béke, ahol az állam szolgál, nem elnyom. 2013-ban az ország már erősen távolodott ettől az eszménytől.

És észrevétlen én is távolodtam az országtól. Egyik percről a másikra vettem észre, kiégtem, nincs bennem lelkesedés, nincs erő. Kifakultam, elégtem, kikészültem a banki hitelemtől, a hat éven át tartó vitától az APEH-hal, a végeláthatatlan egyeztetésektől a korrupt kéményseprőkkel, a tévétársasággal, aki még a lemondás után is büntetőkamatos csekkeket küldözget hónapokig. Úgy éreztem, hogy az ország hullámai átcsapnak a fejem felett.

A munkám ellenállás volt és egy ideje a magánéletem is azzá vált. A politikai nyomást mindenhol éreztem, az emberek reménytelenségében az utcán, a hétköznapokban, a metrón, az összes ügyintézésnél, ahol folyton széttárták a kezeiket az emberek és mondták „nem lehet”, „én nem tehetek róla”, „nem én találtam ki ezt a szabályt”. De valahogy aki kitalálta a szabályt, sosem volt ott, és valahogy már semmit sem lehetett csinálni.

- Ez egy „nem lehet” ország – mondtam – Itt élni sem lehet. Elég! Én élni akarok, építeni, alkotni, nem ellenállni! Én régen még építettem a demokráciát, egyesületeket hoztam létre, tanítottam, tréningeket szerveztem, pályázatokat írtam. De az elmúlt években már csak a fejemet tartom a víz felett, azt is éppen csak hogy. Elég volt.

Nem akartam ezt az országot többet, a rasszizmusával, a diktatúrába hajló rendszereivel, az elfajzott iskolapolitikájával. Nem akartam ezt a jövőt se magunknak, sem a fiamnak.

Csak oda repjegy, ahol még sosem jártunk

Kinyitottuk a térképet. Elmegyünk.

- Hol vannak barátaink? – és sorra vettük őket: Írország, Anglia, esik mindig és szürke. Norvégia, irtó hideg van, bár ott az öcsém, épp csak előttünk ment ki pár héttel. Amerika, lehetetlen vízumot kapni, Németország, nem valami izgi és a német nyelvet sem szeretjük. Ausztria, túl közel van. Kanári szigetek... Hajni! Igen, emlékeztem, hogy Hajni barátnőmnek évekkel ezelőtt megjelent a Határátkelőn egy cikke Kanáriról. 

- Tökéletes! Meleg van, EU van, jogunk is van dolgozni és a gyereknek suliba járni. Demokrácia van és főleg alulról építkező, amit szeretünk. Majd dolgozunk valami egyszerűt – és máris néztük a lakásokat és a munkalehetőséget.

Hogy nem beszélünk spanyolul? Majd megtanulunk. Hogy nincs sok félretett pénzünk? Mindegy, majd találunk valami munkát. Hogy nincs a szakmánkban állás? Jobb is, majd csinálunk valami teljesen mást, pincérkedünk, hajón dolgozunk, animátorkodunk szállodában. Nem kell mindig igazgatónak lenni, nem kell mindig a civil szektorban pörögni azt remélve, hogy majd mi megváltjuk a világot.

Vettem néhány spanyol nyelvleckét, Gergő, a férjem megvette a repjegyeket, csak oda. Levit meg, a fiunkat (8 éves akkor) elkezdtük lelkesíteni. Egy repjegy csak oda, ahol még sosem jártunk.

Gyorsan összeházasodtunk, felmondtuk az állásainkat mindketten és elkezdtük kidobálni az összes cuccunkat a lakásból, hogy ki tudjuk adni. Eredetileg eladtuk volna a lakást, de a lakáshitel fele sem jött volna ki belőle, így inkább anyura maradt a kiadás, szegény! Nem terveztük, hogy valaha visszajövünk. Még vissza sem nézünk, határoztuk el.

- Ott mindig nyár van? – kérdezte Levi.

- Igen, szóval az összes téli ruhát elajándékozzuk! – vágtam rá és a ruhákkal együtt ment minden, a könyvek, a felhalmozott dossziék, a bútorok, a falról a képeim. Rendeztünk egy „Fogd és vidd!” bulit, a maradékot meg a ruhagyűjtőbe, az iskolába, a szociális intézményekbe, a hajléktalanszállókra adtuk.

Nem kell semmi sem, csak egy-egy táska. Egy másik életre vágytunk, egy naposra, egy szigetre, ahol nem reménytelen a küzdés, ahol az a sok év, amit kemény munkával töltesz eredményt hoz, egy országra, ahol lehet építeni megint, ahol van jövő. (Egyszer olvastam, hogy a legerősebb indok, ami miatt a fiatalok emigrálnak az a jövőtlenség érzése.)

Amikor felszálltunk ezt írtam a Facebook-omra: „Mikor felszállt a gép, lassan, egyesével gördültek le a vállamról a terhek, a sarokba szorítottság érzete, a nagy magyar valóság nyomasztó érzése, a szürke jövőkép terhe. Elszakadni olyan gyönyörűség volt, felszabadító, szárnyat adó érzés, mintha egy kínzó-gyötrő, se veled – se nélküled szerelemből lépnék ki végre, és csillogó szemmel csak nézem a 3000 kilométert, ami végre elválaszt Magyarországtól. Ebben a pillanatban mindegy is, hol fog leszállni a gép. Már csak az a gondolat is felszabadít, hogy végre, lassan, de biztosan egyre távolabb kerülök attól a világtól, amelyben már sem álmodni, sem lélegezni nem tudtam.”

Kanári szigetek

A nagy felszabadultság érzés, ami a felszállást kísérte, óriási pánikká vált bennem, mikor leszálltunk. Itt állunk ketten egy 8 éves gyerekkel, nincs munkánk, nem tudunk spanyolul és még pénzünk is alig van.

Szerencsére Gergő sokkal nyugodtabb természet, mint én és emlékeztetett a hosszú listára, ami a táskánkban lapult. Ott volt az összes megvalósítandó üzleti tervünk: nyitunk pékséget, cukrászdát, éttermet, mozgó kürtöskalácsost, alapítunk ifjúsági egyesületet, pályázunk az EU-nál, csinálunk kulturális központot, egy kézilabdapályát a tengerpartra, egy közösséget, nyári gyerektanfolyamot, nyelvtanfolyamot, kajak-kenu bérléssel foglalkozó céget, kibérlünk egy nagyobb lakást és kiadjuk a szobákat stb. stb. Az ötletek végeláthatatlanok voltak.

Elsőre pörögtünk is ezerrel, nevetett is Hajni, hogy sokan így jönnek, aztán majd megnéz minket pár hónap múlva, amikor már elfáraszt a meleg, amikor majd lassul bennünk az idő, a csend, a napsütés.

Kanári valóban olyan volt, mint aminek Hajni leírta. Mármint ha valaki ismeri Hajnit, akkor tutira nem csalódik. A sziget pici (Gran Canaria) és valahogy nem történik soha semmi. Olyan, mintha egy időcsapdában feküdnél a tengerparton, néha feltűnnek kanárió gyerekek és nevetnek rajtad, nénikék, akik mosolyognak folyton, pici kövér kutyák és folyton-folyvást 70 fölötti szőke, üde, napbarnított norvég nyugdíjasok kocognak körbe.

Irdatlan kellemes, ha ki vagy égve és éppen semmi másra nem vágysz, mint néhány jó fej magyar arcra, akikkel lehet esténként sörözni a tengerparton. Télen-nyáron.

Végül alapítottunk egy egyesületet, de nem csináltunk sok mindent vele, belassult bennünk az idő, mint ahogy Hajni annak idején olyan biztosan sejtette…

A homokszobor-építés

Kivettünk egy nagyobb lakást és kiadtuk belőle szobákat norvég nyaralóknak. Végül voltunk bolti eladók luxusruha-boltban, ahol halálra bosszantottuk magunkat azon, ahogy túlóráztatják, feketén és jogszerűtlenül dolgoztatják az eladókat, de a boltban megtanultam spanyolul egy perui nőtől, akivel örök barátságot kötöttem – végül is ezért mentem el a boltba dolgozni.

Aztán homokszobor építésben segítettünk és amellett üldögéltünk naphosszat. Mármint hogy ez volt a munkánk. El sem hiszed, jól fizetett és rengeteg ismerőst hozott!

Levi nagyon jól érezte magát a spanyol iskolában, pillanatok alatt barátságokat kötött és meg is tanult spanyolul. Én pihentem, Gergő lazult. Mit számított, hogy otthon igazgató voltam, mikor itt egész nap a tengerparton vagyunk, együtt lehetünk mindig boldogan? Hogy nincs sok pénzünk, kit érdekel?

Egy év múlva Magyarország egyszerűen kiégett belőlem. A keserűsége mély nyomokat hagyott, de már nem féltem, nem aggódtam, már kezdtem eléggé eltávolodni, már tudtam volna újra dolgozni.

Thaiföld, miért is ne?

Egy év pihenés után pályázni kezdtünk állásokra és megegyeztünk, hogy akármelyikünk kap valami szakmailag izgalmas melót, költözünk. Szerencsére hamarabb vettek fel engem Thaiföldre, mint Gergőt egy svédországi munkára, így az előbbit választottuk és megint mehettünk melegből hőségbe.

Bangkok, 65.emelet 

De míg Kanári a Paradicsom volt, a tökéletes nyugalom, a teljes biztonság, üzenet, hogy az élet megbízható, gazdasági válság ide vagy oda, az élet mégis szépen lassan a szokásos medrében folyik, addig Délkelet-Ázsia a világ másik oldala! A folyton-folyvást pörgés, a nyüzsgés, az emberek ezrei, milliói hömpölyögnek az utcán, ahol annyi illat, szag találkozik, hogy a tekinteted is belezavarodik.

Levi egy helyi kéttannyelvű iskolába jár, angolul és thaiul tanulja a helyi királyokat. Gergő konzultánsként dolgozik magyar és nemzetközi civileknek, én pedig a délkelet-ázsiai Greenpeace egyik igazgatóhelyettese vagyok. Sokat utazom, havonta Indonéziába és a Fülöp-szigetekre. A fiúkkal együtt meg mindenhová hétvégéken és szabadságokon.

Jártunk dzsungelekben elefántháton és térdig érő vízben ettek a halacskák délen, nemrég pedig a Himaláján voltunk, Nepálban. Bangkokból nem nehéz vonattal vagy fapadossal bejárni Ázsiát.

Szuper a munkám és a fiúk is jól érzik magukat. A középosztály itt sokkal jobban él, mint nálunk. Magasvasutak vannak, amik a felhőkarcolók között közlekednek, a legtöbb házban pedig még medence is van, és ami csúcs, hogy a kórházak is nagyon modernek és minőségiek, az orvosok, nővérek tisztelettel bánnak a betegekkel, nem lekezelőek, sosem arrogánsak. De minden nagyon más itt!

Tuk-tuk 

Itt nem magyar vagyok, hanem európai és nagyon hiányzik az a bizonyos öreg, lassú, sétálós, kastélyos Európa. Miközben nagyon élvezem, hogy itt minden pörög, hogy itt építeni lehet, most és egyszerre mindent. És lám, hiszen éppen erre vágytam!

Mit tanultunk?

Sok mindent megtanultunk ebből a két évből, ami leginkább tíznek tűnik.

Például, hogy soha ne mondjuk, hogy soha. Lehet, hogy valaha mégis visszatérünk. A messze tényleg messze van!

Nem számít, hogy van Skype, hogy beszélek anyuékkal kétnaponta, ez egy másik világ, egy idegen, ahol még esélyünk sincs az igazi beilleszkedésre. Aztán maradunk a szabályunknál: egy hátizsák fejenként, hogy bármikor továbbmehessünk.

És ha már elhagytunk az otthont, később nem lesz más otthon, csak magunk vagyunk, magunkban van most már az otthonunk. Így hát bárhová mehetünk. A térkép nyitva áll.

Utóirat: egy kis nehézség

Azért nem minden olyan kerek! A legnagyobb kihívást a diabétesz hozta. Levi cukorbeteg lett 9 évesen, Kanárin. De azóta egy év is eltelt és mi megtanultuk az elefánt hátán is kezelni ezt a betegséget.

Végigmentünk a spanyol liberális, tanító jellegű egészségügyön, a magyar belemagyarázós, kézi vezérelt, magyar valóságba visszarángató orvosokon (bár igyekeztünk az otthoni látogatást a lehető legrövidebbre lecsökkenteni) és a thai „itt nincs gyerekdiabétesz” pánikon.

De most már rendben vagyunk, ismerjük három ország vércukorszint mérési, étkezési és inzulinadagolási elképzelését és megvan a miénk is. Kitudakoltuk ismeretlen ázsiai gyümölcsök nevét és kinyomoztuk szénhidráttartalmát és nagy nehezen találtunk olyan kenyeret is (már maga a kenyér eleve nem divat itt) amiben nincs cukor (ami egyébként elég nehéz, mert itt mindenbe tesznek cukrot). De végül is sikerült, menedzseljük magunkat, akárhová is sodor az élet.

Még sok kalandunk volt Gergővel és Levivel, de az már egy másik történet.”

Akit érdekel, az olvassa el a Végtelen… talán blogon!

UPDATE: Hadd másoljam be ide Mirjam2 kommentjét a nepáli helyzet kapcsán, egyetértek vele, és aki teheti, segítsen! (A poszt még a katasztrófa előtt született.)

"Nem akarok itt egyetlen konkrét szervezetet sem promócionálni, de az áldozatok nevében kérem, hogy aki megengedheti magának, adományozzon, bármekkora összeg segítség lehet. Nem szoktam érzelmes vagy általánosító dolgokat írni, de most hadd írjam le, hogy Nepál egy gyönyörű ország, nagyon nehéz sorsú lakókkal, akik már régóta nagy méltósággal viselik a szegénységet - a világ egyik legszegényebb országa, és most hatalmas természeti katasztrófa sújtotta őket. Minden segítségre szükségük van, amit megkaphatnak."

A moderálási alapelveket itt találod.