Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az elmúlt bő egy hétben önálló életre kelt egy közel két éves poszt, aminek az a címe, hogy Miért költözöm vissza Magyarországra? – és noha volt már ilyen, engem mégis a mai napig meglepnek az ilyen jelenségek. Egy Angliában élő és dolgozó magyar orvos (aki azt kérte, John Harperként szerepeljen itt) első felindultságában írt rá egy meglehetősen lendületes választ, amit az alábbiakban olvashattok.

„Kedves Posztoló, (de talán jobb lenne állami apparatcsik gyülekezetet írni), valamint mindenki, aki olvassa!

Elolvastam a posztodat és mélységesen felháborodtam. Van abban némi igazság, amit leírsz. Nekem is hiányoznak a családtagok, barátok, családi események, szülinapok, tejfakasztó partik, stb... De hadd meséljek el neked valamit!

Én egy fiatal orvos vagyok, két felsőfokú nyelvvizsgával, PhDvel és a magyaron kívül három idegen nyelv folyékony ismeretével. De lehetnék mérnök is, ács is, meg pék is. Tudod, én még a válság előtt végeztem és elkezdtem otthon dolgozni. Akkor még reménykedtem benne, hogy otthon jobbra fordul a helyzet kb. két év múlva.

Miről is beszélek? Tudod, orvosi diplomával a szüleimmel laktam együtt, mert havi 5 ügyelettel, és heti 70 óra körüli munkával nem tudtam elköltözni otthonról, annyira keveset kerestem.

A barátaim többsége a végzés után lelépett

A városban az emberek sokszor hülyének néztek, mert nem tudtam a poros kisvárosi létbe beilleszkedni, mert láttam, hogy a város határán túl is van élet. A hétvégémre pedig több programot is el tudtam képzelni.

A barátaim nagy része a végzés után lendületből meglépett, ki Budapestre, ki külföldre, lényeg, az évfolyamomból sokan nem maradtak. Akik még barátaim otthon voltak, mert fiatalabbak voltak nálam, tudtam hamarosan ők is menni fognak. A diákhitelről meg akkor még ne is beszéljünk.

A jövőképem és az akkori jelenem így nem alakult valamennyire sem fényesen, bármennyire is szerettem a munkahelyemet, azt hiszem, ez az eddigiekből kiderül. De hogy leírjam neked mi várt volna rám: kb. 38 éves koromig a szüleimmel éltem volna, egy visszafizethetetlen diákhitellel a nyakamon, 70-80 órás munkahéttel, minimális szociális élettel. Megfizethetetlen drága továbbképzésekkel. Szerintem kb. 40 éves koromra olyan szinten lettem volna alkoholista, hogy a munkámat nem tudtam volna ellátni.

Kérdezed, hogy mit adtam én annak az országnak? Megmondom. Rengeteg, de rengeteg munkaórát, izzadtságot, vért, könnyet és lemondást. Hogy amíg a most multiknál dolgozó haverjaim buliztak, vagy csak éppen weekendeztek, addig én már 21 évesen dolgoztam a kórházban.

Fizetés nélkül, mert erre nem volt lehetőség, és mert baromira szerettem ott lenni. Hogy időnként 15 munkaórás munkanapom volt, amit a te „édes Magyarországod” maximálisan nem ismert el...

Szóval ne, ne kérdezd tőlem, mit adtam annak az országnak. Elég sokat. Elég sokszor nem lehettem ott így sem családi eseményeken, mert karácsonykor, húsvétkor valakinek ügyelni kellett és nyilván az ünnepi ügyeletet jobban fizetik, nekem meg kellett a pénz. Szóval én úgy gondolom, akkor is sok mindenről lemaradtam.

Mit kaptam ezért cserébe?

Sok helyről barátságot és megértést, de legalább olyan sok helyről kiközösítést, irígységet és lenézést, mert beszéltem a magyaron kívül más nyelveken is. Mert szerettem a munkám, mert a világ nem a város határánál állt meg nekem.

És nem, az oktatás otthon sem ingyenes. A fonendoszkópot, a fehér köpenyt, az ételt, a sokszor 30 ezer forintos tankönyveket, a gyakorlatokra odautazást, a kongresszusokat, stb. nekem kellett kifizetni, nem az államnak. Nem a dolgozó nép fizette nekem, ezt felejtsd el.

Amikor végre végleg leléptem, a te általad annyira idegennek érzett Nyugaton én azonnal otthonra leltem. Lettek új barátaim, elköltöztem a szüleimtől, eltartottam magamat, tudtam félretenni, és megleltem azt az embert is, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és leélhetem vele az életem.

Nem vagyok már kívülálló, az emberek szeretnek és elfogadnak. Érdekes módon pont azért, amiért otthon annyira utáltak. Nekem az az ország, a te hazád soha nem volt a hazám, erre itt jöttem rá. A haza elfogad olyannak, amilyen vagy, “ápol és eltakar”, ahogy a te költőid mondják.

A te hazád engem kizsákmányolt és majdnem tönkretett. Szóval nem, az életben nem fogok oda visszamenni, tudod ennyi elég volt abból a helyből. Leto Atreides mondta egykor (úgysem tudod, ki volt, csak a műértők), hogy utazás nélkül nem ébred fel bennünk az, ami bennünk szunnyad.

Megkapom a tiszteletet

Ha otthon maradok, akkor mostanra egy magányos, alkoholista orvos vált volna belőlem, aki soha nem nőtt volna fel igazán és kb. 40 éves korára tudott volna talán otthonról elköltözni.

Megalázónak tartottam azt, hogy egy olyasvalaki, aki fele annyit nem tanult mint én, feleannyit nem dolgozik mint én és minden hétvégéje szabad, ha akarja, nálam négyszer többet keres, 25 évesen már autója van, önálló élete, amíg én épp hogy egy Túró Rudit meg tudok venni magamnak.

Most azon gondolkozom, hogy hova menjek nyaralni Miamiba vagy Thaiföldre vagy Japánba. A kocsi, amit vezetek, az enyém, se hitel, se részlet nincs rajta, és újonnan vettem. Ha hivatalba, ügyet intézni megyek, akkor én az orvos vagyok, és megkapom az engem megillető elbánást és tiszteletet.

Azzal, hogy ott hagyhattam a te drága hazádat teljes, egészséges, kiegyensúlyozott emberré váltam. Itt is sokat dolgozom, de itt egy ügyeleti díjamból bebútorozom a lakásomat.

Beszéltél a teremtésről is. Hát mondok neked valamit. Én is teremtek. Igen, a munkámmal is, egészséget. A belőle keresett pénzből pedig stabil anyagi hátteret a családomnak, küldök pénzt haza is. Szerintem ez kicsit jobb mint kapálásból előteremteni a paprikát.

Együtt nyomorogni nem felemelő

A másik: ha te otthon vállalkozni kezdesz, akkor minden megkeresett 10 forintodra 9,5 forint adót raknak rá, és ha másfelet el akarsz rakni, akkor egyből jön az adóhivatal. Miközben a politikusok lapátolják a zsebeikbe a pénzt.

Együtt nyomorogni pedig nem felemelő, hidd el nekem. Nem tudni enni, éhezni, lemondani mindarról, ami most adott és természetes pusztán azért, mert dolgozol. Nem hinném hogy annyira felemelő lenne. Szerintem a feleséged, a gyereked sem örülne, ha a megszokott anyagi stabilitás után hirtelen minden nap káposztaleves lenne reggelire, ebédre és vacsorára.

Az, hogy a tizennyolc éves fiad teng és leng a világban, az a te nagy kudarcod. Érdekes módon nekem ilyen idősen nyelvvizsgám volt, készültem a másodikra, az orvosira, és közben versenyszerűen sportoltam is, nem csak tengtem és lengtem.

Szóval ha vissza akarsz menni, akkor csak menj. Ha pedig az állami apparatcsikok írták, akkor ez maximum vörös posztó, de hazacsábítani senkit nem fognak tudni...”

A moderálási alapelveket itt olvashatod el.