Egy ideje egyre erősebben foglalkoztat egy olyan téma, amit ma szeretnék felvetni nektek, és amiről szerintem elég kevés szó esik a külföldre költözés kapcsán. Ez pedig nem más, mint a többszöri oda-vissza költözés. Úgy vettem észre ugyanis, hogy amikor határátkelésről van szó, azt hajlamosak vagyunk (szerintem nagyban leegyszerűsítve) végletes döntésként kezelni: vagy kiköltözik az ember, vagy onnan haza. Pedig szerintem rengetegen vannak, akik hosszabb-rövidebb külföldön töltött időszakot követően (és itt most nem az ingázásra gondolok) hazatérnek, majd ismét belevágnak. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok.
Hazaköltöztél? Újra elmentél? Írd meg a történeted a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!
Persze ebben az esetben is ott tornyosul az állandó probléma, azaz a konkrét adatok hiánya. Hiszen alaphelyzetben azt sem tudjuk pontosan, hányan lesznek határátkelők, ehhez képest csak nagyon elnagyolt tippelések vannak arról, hogy hányan költöznek vissza Magyarországra közülük, és ehhez képest még csak ötletelés szintjén sem nagyon merül fel, hogy mennyien lehetnek azok, akik utána ismét belevágnak a külföldi életbe.
Mindez annak kapcsán merült most fel bennem, hogy a minap belefutottam két cikkbe, melyek többé-kevésbé ezzel a témával foglalkoztak (vagy legalábbis érintették azt), mindjárt rátérek ezekre is.
Előtte azonban az érdekelne, hogy ti hogyan látjátok: vajon magyar sajátosság, hogy hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni (tehát aki elment, az elment, aki pedig visszatért, az nem vág neki ismét) vagy egyszerűen még mindig csak tanuljuk a határátkelést?
A határátkelés első fázisa az volt, amikor a korábbi évtizedekhez képest sokan elmentek külföldre élni és dolgozni, aztán egy idő után beindult a visszavándorlás (még ha erről viszonylag kevesebb szó esik is), és nyilván akadnak sokan, akik mégsem találták meg a számításukat Magyarországon és úgy döntöttek, hogy a korábbinál jóval több tapasztalattal felvértezve ismét nekivágnak.
Én azt gondolom, hogy (különösen az Európai Unió nyújtotta lehetőségeket kihasználva) lehet, mi még mindig csak tanulgatjuk a többszöri külföldre költözés műfaját, de a szabad mozgás annyira leegyszerűsítette a folyamatot, hogy voltaképpen semmi meglepő nincsen abban, ha valaki eltölt pár évet mondjuk Ausztriában, aztán visszaköltözik Magyarországra, hogy bizonyos idő elteltével (mondjuk egy jó álláslehetőség miatt) ismét nekivágjon és teszem azt Németországba költözzön.
Ideje volt hallgatni a honvágyra
A fent emlegetett két cikk közül az egyikbe az Indexen futottam bele, egy nagyon érdekes beszélgetésről van szó Baracskay Angélával, aki cukrászként kezdte a pályáját Budapesten, majd Izraelben kötött ki két és fél évre.
Onnan meglehetősen váratlanul tért haza, amikor egy reggel arra ébredt, hogy nem tud megmozdulni. Végül kiderült, hogy ha így folytatja, sclerosis multiplexe lesz. Ő úgy gondolta, a szervezete jelzett neki, hogy ideje hallgatni a honvágyra.
„Ha Budapestre érkeztem, már a leszállás után rögtön jobban lettem, visszafelé pedig a repülőtéren előjöttek a fájdalmaim újra. Hónapokig alig bírtam menni, és ekkor döntöttem el, hogy végleg hazajövök” – mesélte, és haza is tért.
Budapesten aztán dolgozott az (akkor még) Michelin-csillagos Tantiban, majd egy másik helyen, amikor egyszer csak érkezett egy állásajánlat az egyik legjobb dán étteremből.
Az ugyan nem jött össze, de ő akkor már eldöntötte, hogy ismét külföldön szeretne dolgozni. Így kötött ki Londonban, ahol egy két Michelin-csillagos étteremben lett vezető cukrász.
„Az kőkemény volt. Húsz órát dolgoztam egy nap, hajnali háromig a konyhán voltam, hazamentem, lezuhanyoztam, aludtam egy órát, és mentem vissza. Mindezt pihenőnap nélkül, alig voltam 45 kiló, de csináltam, hiszen vezető cukrásza voltam egy kétcsillagos helynek, nem is volt min gondolkodni” – emlékezett vissza Angéla.
Két és fél hónapig harcolt azon a helyen, aztán váltott a brit fővároson belül és az új étteremben már hosszabb távon is el tudta volna képzelni magát, amikor megkeresték az egyik magyar kereskedelmi tévé főzős műsorától – ő pedig ismét visszaköltözött Magyarországra. Egy hónapja dolgozik ismét magyar étteremben.
Önmagammal is szembe kellett néznem
Gondoltam, hozok nektek egy külföldi példát is. Martha 2010-ben, friss diplomával a zsebében költözött Amszterdamba, mert otthon, Wexfordban nem talált megfelelő munkát (ami a válság közepén nem is akkora csoda).
Hat hónapra tervezett Hollandiában – ennek nyolc éve. Először két évvel ezelőtt érezte, hogy lassan lejár a határátkelésre szánt ideje, véget értek a „jó idők”, ideje komolyan venni magát és a szülőhazájában felépíteni az életét, „mielőtt túl késő lenne”, bármit is jelentsen ez.
„Nem tudom, mások hogyan vannak vele, de nekem időnként olyan érzésem volt, mintha a hollandiai életem csak átmeneti létezés lenne. Csak egy példa: soha nem vettem semmi nagyobb tárgyat a lakásomba. Mintha a tudatom mélyén úgy döntöttem volna, nem kell olyasmi, ami nem fér be a bőröndömbe, amikor egyszer majd hazaköltözöm” – mesélte a Generation Emigration oldalnak.
És haza is költözött, de a dolog nem úgy alakult, ahogyan várta: „Egy álomállásnak gondolt lehetőség miatt tértem végül haza, és persze azért, hogy közelebb legyek a családomhoz. Ehelyett igazi sokk várt. A munka őrült hajtás volt, miközben egy szomorú kis lakásban éltem Dublinban és semmivel nem találkoztam gyakrabban a családommal, mint amikor Amszterdamban éltem”.
Pár hónapig azért kitartott és próbálkozott, majd fogta magát és azzal a lendülettel visszaköltözött Amszterdamba. Azt Martha is elismeri, hogy lehet, nem adott meg minden esélyt Dublinnak, de akkor is úgy érezte, ami nem megy, azt kár erőltetni.
„A második amszterdami költözésem kapcsán egyben önmagammal is szembe kellett néznem. Azt hittem, a családom utálni fog, amiért megint elhagyom őket. De nagy megkönnyebbülésemre csak annyit mondtak, hogy felnőtt vagyok, éljem a saját életem. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt ez” – emlékezett vissza.
„Az is meglepett, hogy az engedélyükre volt szükségem. Hosszú ideje hurcoltam magammal azt a gondolatot, hogy elvárják tőlem: hozzájuk közel építsem fel a ’valódi életem’. Tudom, hogy ezt szeretnék, de nagyon nagy megnyugvás volt rájönni, hogy a nyomás nagy részét valójában én helyeztem saját magamra” – tette hozzá Martha.
Aki tehát visszaköltözött Amszterdamba, ahol együtt él a párjával, és ma már nem érzi úgy, hogy ezzel cserbenhagyta volna a családját. Akik látják rajta, hogy boldog, független és a saját életét éli, ráadásul egy órányi repülőútra vannak egymástól, így elég gyakran látják egymást akár csak egy-egy hétvégére is.
„Valaha ’hazaköltözöm-e’ a szülőhazámba? Nem mondom azt, hogy soha, de azt is kár lenne tagadni, hogy nekem elég sok nehézséget okoz az, ahogyan Írország működik. Sokak szerint emiatt nagyon rossz hazafi vagyok, de szerintem egyszerűen csak mások az értékeink” – írta Martha.
Ez volt tehát a két történet, amelyek abban hasonlítottak egymáshoz, hogy főszereplőik többször költöztek külföldre és haza. Most pedig átadom nektek a szót – ti mit gondoltok minderről? Mennyire beszélünk a többszöri költözésről, mennyire normális dolog ez, illetve mennyire kudarc a határátkelés után hazaköltözni és esetleg utána ismét külföldön folytatni?
HÍRMONDÓ
„Érezni akarom, hogy volt beleszólásom”
„Mindenképpen kíváncsi leszek, hogy mennyire tettem hozzá a szavazatommal a dolgok változásához. Már csak azért is, mert nem gondolom, hogy itt fogok megöregedni. Valamikor, valamilyen formában, de haza fogok menni.”
Svédországban az érdemeid szerint ítélnek meg
„Svédországban szabad piac van, az érdemeid szerint ítélnek meg, nem amiatt, hogy kinek vagy az ismerőse. Én egyszerűen csak jó bringát csinálok."
CNN: a magyarok a kiskapuk szakértői
Az amerikai hírtelevízió honlapja egészen érdekes összeállítást közölt Magyarországról – avagy így látnak minket Amerikában.
(Fotó: pixabay.com/LadyDisdain)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: