Több érdekes történetbe is belefutottam a héten, ezek közül az egyik Amerikában játszódik, és a mindannyiunkban megbújó kalandvágyról szól (nevezhetjük meggondolatlanságnak is, persze). Aztán megnézzük, hogyan csinál barátokat ismeretlenekből a net, és ellátogatunk egy holland oviba is.
Induljunk el Amerikából, méghozzá Dél-Kaliforniából, ahol brutális tél van, ami azt jelenti, hogy éjjel akár 10 fok alá is csökkenhet a napközbeni 20 fokról a hőmérséklet (Celsiusban persze). Kösz… De nem erről szól a Modern Wander blog legutóbbi posztja, hanem a meggondolatlanságainkról.
„Mi is volt az a dolog az elmúlt 4 és fél évben, ami a legmeggondolatlanabb, de egyben a legjobb dolog is volt az életemben?!
2013. szeptember elején elveszítettem a munkámat Texasban, de a költözéssel egészen november elejéig vártam. Utólag visszagondolva hülyeség volt, de hát ez van.
Ha azt mondom, hogy 400 dollár megtakarított pénz volt a számlámon, azt hiszem, még sokat is mondok, hiszen hiába kerestem ott helyben munkát, nem találtam sehol és ugye élni pedig kellett valamiből.
Végül egyik napról a másikra döntöttem, hogy elmegyek New York Citybe szerencsét próbálni (mellesleg már elegem is volt Texasból, ha lett volna munkám sem hiszem, hogy túl sokáig maradok ott, egy iszonyatosan unalmas hely, ahol az embernek még a tej is megalszik a szájában).
New Yorkba közel 3 nap alatt értem fel Texasból, mert én okos busszal mentem repülő helyett. A buszjegy ára nagyjából ugyanannyi volt, mint egy repjegyé, de én szerettem volna végre utazni egy kicsit.
Igen ám, de azt nem tudtam előre, hogy én leszek az egyedüli fehér ember a buszon. Ha ezt előre gyanítom, nem szállok fel rá. Nem ugyanazzal a busszal mentünk végig, kb. 5-6 óránként buszcsere volt, de az utasok 80%-a végig ugyanazok voltak.
Az első másfél napban meg sem szólaltam angolul egy szót sem, így senki más sem szólt hozzám. Aztán az egyik buszállomáson ahol éppen buszt cseréltünk, a büfében vettem meleg ételt és az egyik utas (aki egy fiatal fekete srác volt) meghallotta, hogy beszélek angolul.
Azonnal oda is jött hozzám és csodálkozva mondta, hogy „Mindenki azt hiszi, hogy nem beszélsz angolul. Miért nem szólaltál meg eddig?” Én erre csak annyit feleltem, hogy „Ez így van jól”. A srác erre csak annyit felelt, hogy „Megértelek, de tőlünk nem kell félned”.
Innentől kezdve néha a buszon oda-oda szólt hozzám, kérdezgette, hogy minden rendben van-e, hogy tetszik a táj stb. Ezek után már elég sok emberrel szóba elegyedtem a buszon, végül is egy egész jó kis társaság volt. (...)
A másik hasonló meggondolatlanság idén márciusban történt, amikor Miamiból elindultam Los Angelesbe. Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, ide-oda csapongtak a gondolataim, akartam indulni aztán mások visszatartottak, míg végül besokalltam a munkahelyemen ahonnan szó szerint megszöktem. A számlámon 800 dollár volt.
Két lehetőségem volt, vagy visszamegyek New Yorkba a barátnőmhöz, vagy elindulok Los Angelesbe. New Yorkba egy nap alatt felértem volna, viszont mindig is nagy álmom volt keresztül vezetni Amerikát.
A Walmart parkolójából kétségbe esetten hívtam a barátnőmet New Yorkban, hogy mondja meg, mit tegyek, mert döntésképtelen vagyok. Nem tudom, ennyi pénz elég lesz-e egy Road Tripre, nem csinálok-e egy hatalmas őrültséget.
A barátnőm azt mondta, hogy ő nagyon szeretné, hogy visszamenjek hozzájuk, de tudja, hogy ez az álmom és igenis menjek, induljak el nyugatra. Orlandónál álltam meg először tankolni Miamiból jövet.
A benzinkút parkolójában álltam legalább fél órát és kattogott az agyam, mert ott volt az utolsó választási lehetőség az autópályán, hogy New York vagy Los Angeles. Fél óra majdnem begolyózás után kijött egy „szarok bele, egyszer élünk” és elindultam Pensacola irányába, Los Angeles felé.
Pensacolánál egy benzinkút parkolójában aludtam a kocsimban kamionok között. Na, ez az a dolog amit még egyszer egyedül nem hiszem, hogy megteszek. Bár nem történt semmi, de volt egy csapat fiatal, totál betépett fekete banda a kúton, akik egész éjjel ott bandáztak.
A tervem az volt, hogy hajnalban gyorsan lezuhanyozom és megyek tovább. Nos, a zuhanyt inkább hanyagoltam mivel láttam, hogy figyelnek, és eljöttem. A következő estémet már Texasban, Dallas mellett egy motelben töltöttem. (...)
Végül is Los Angelesbe kevesebb, mint 300 dollárral érkeztem meg, de egy percet nem bántam meg az egész útból.”
Ennyi a részlet, a teljes posztot itt találjátok, nekem pedig az jutott eszembe, hogy nektek mi volt a legnagyobb meggondolatlanság, amit elkövetettetek életetek során?
A svéd mentalitás az életük részévé vált
A blogolásban az az egyik legjobb dolog, hogy összehoz olyan embereket, akik egyébként jó eséllyel nem találkoznának egymással. Valami ilyesmi történt az Élet a határon túl blog szerzőjével, akik egy Svédországban élő magyar családdal ismerkedtek össze. Nem is akárhogy!
„Gábor és családja szintén elhagyták Magyarországot, nagyjából egyidősek vagyunk, nekik is két lányuk van, és voltak olyan kedvesek, hogy vendégül lássanak bennünket pár napra.
Gáborékat nem ismertük, míg Magyarországon éltünk, ezt az ismeretséget a blognak köszönhetjük. A Határátkelő időnként megosztja egy-két írásomat, és ilyenkor szélesebb közönséghez is eljut a blog. Így bukkantak ránk Gáborék is.
Először csak néhány hozzászólást írt pár bejegyzéshez, majd privátba fordult a beszélgetés. Mint kiderült az életünkben sok a közös pont, azon túl is, hogy ők sem Magyarországon élnek már néhány éve, Gábor is bolondul a vitorlázásért, akárcsak a Zuram, tehát mindketten bírják a hajókat. Amikor ez kiderült én át is passzoltam a frissen jött ismeretséget a Zuramnak, mert hát mit tudok én beszélgetni a vitorlázásról.
A két fiatalember remekül megértette egymást, olyannyira, hogy a Zuram elhívta Gábort egy tavaszi vitorlástúrára az Adriára. (...) Megjegyzem soha nem találkoztak még előtte, csak és kizárólag a blog adhatott Gábornak némi támpontot arról, hogy mégis kiféle emberek vagyunk, ő mégis teljes bizalommal utalta el a pénzt.
Én meg is kérdeztem a Zuramtól, hogy nem furcsa-e ez egy kicsit, de azt mondta, hogy szerinte nem, mert ő nem verne át senkit. Mondtam, hogy jó ezt én tudom, de Gábor nem tudhatja.
Később beszélgettünk erről és Gábor csak annyit mondott, hogy meg se fordult a fejében, hogy akár átverésről is lehet szó, egyrészt nem olyan nagy összegről beszélünk, másrészt valószínűleg a svéd mentalitás már az életük részéve vált, kevésbé gyanakvók. (...)
Bennem azért volt egy kis félsz. Gáborral már találkoztunk, de a feleségével és a gyerekekkel nem, a felesége is olvasta a blogot, sőt talán ő kezdte. Azonban én soha nem tudom, hogy ez valójában jó, vagy nem.
Az életünk egy része nyitott könyv, és aki nem ismer, abban kialakulhat egy kép rólunk, ami vagy igaz, vagy nem. Vagy jófejek, kedvesek, viccesek, barátságosak vagyunk, vagy épp az ellenkezője.
Ha valakival azért talákozom, mert olvasta a blogot, soha nem tudom, hogy egy beszélgetés során milyen témához mit mondhatok el, mert menet közben eszembe szokott jutni, hogy ó, de hát erről már írtam, tuti azt gondolja a másik, hogy jajj, ezt már hallottam, de uncsi ez a csaj.
Volt már, hogy emiatt mondat közepén hirtelen csendben maradtam, jó, hát ettől mondjuk meg hülyének tűnök, nem uncsinak, de zavarban vagyok, és olykor még dadogni is szoktam. (...)
A lányok is nagyon várták az indulást, mondjuk az ő kis fenekük állandóan be van sózva, folyton utaznának, ha lehet, és nagyobbik tervei között szerepel, hogy bejárja az egész világot. Persze nem velünk, hanem a testvérével, bár mióta kamaszodik, azt hiszem, inkább egyedül menne."
A teljes írást itt találjátok, lehet barátkozni.. :)
A holland ovi
Már amennyiben ovi egyáltalán az ovi, Hollandiában ugyanis nincs külön ovi és bölcsi, hanem három hónaptól négy éves korig „kinderopvang” van, utána kezdődik az iskola. A Holland Waffel blog szerzője most jutott odáig, hogy beadja gyermekét egy ilyen helyre, lássuk, miket tapasztalt!
„Az ovi esetében a legszűkebb keresztmetszet az ár. Ugyanis iszonyat drága. Lehetséges rá adójóváírást kapni, amennyiben mind a két szülő dolgozik (ha valamelyik csak részmunkaidőben, akkor a kalkulációnál figyelembe veszik, és csak annyi napra számolnak, amikor valóban mind a két szülő dolgozott), illetve erősen függ a jövedelemtől. Ha alacsony, akkor akár a felét is vissza lehet igényelni a költségnek, ha magas, akkor minimálisat.
Ebből következik, az első lényeges eltérés a magyar és a holland ovik között. Itt is van családi napközinek megfelelő intézmény, viszont teljesen más a megítélése, mint Magyarországon, és ez pont az árból adódik. (...)
Itt eléggé trendi a Montessori ovi, de vannak például egyházak által fenntartottak és persze a teljesen átlagosak. Mi egy normál, átlagos oviba vittük H-t (nem vagyok nagyon híve a túlfejlesztésnek), ami egy országos lefedettségű lánc tagja, tehát azért elég nagy ahhoz, hogy komolyan vegyék magukat, a policy-jaikat és a törvényi előírásokat. (...)
Kétféle szerződéssel viheted a gyereket: van a flexi contract (9,44 EUR/óra), ebben az esetben nem kell minimum óraszámot vállalni, hanem nagyjából akkor viszed a gyereket, amikor akarod.
Ez persze nem ilyen egyszerű, mert azért jó előre be kell jelenteni, hogy mikor mentek, ugyanis úgy osztják be az óvónőket. Nálunk hétfő-kedd-szerdán sok gyerek van az oviban, úgyhogy ha akkor vinném, nagyon előre kell szólni, de csütörtök-pénteken szinte bármikor tudunk menni.
Én eddig csütörtökön vittem délelőtt egy pár órára, de szerintem decembertől növelem az óraszámot, mert a fél nap jobban megéri anyagilag (fél nap = 6 óra).
A fix contract-nál alacsonyabb az óradíj (6,99 EUR/óra), viszont ebben az esetben vállalnod kell egy minimum óraszámot, amikor mindenképpen viszed a kicsit. (...)
Az ovik esetében lehetséges, hogy van várólista. Az amszterdami és rotterdami ismerőseim például többször említették ezt a problémát. Itt, Almereben ezzel nem találkoztam; amelyik ovit kinéztem, abba besétáltam és volt hely. Viszont az is igaz, hogy itt egymást érik az ovik és az általános iskolák, jóformán minden sarkon van belőlük.
Az is igaz, hogy amióta lecsökkentették a támogatást az ovira, kevesebben adják be a gyerekeiket, ezáltal is rövidültek vagy megszűntek a várólisták.
A gyerekeket 2 nagy csoportba osztják: 0-2 és 2-4 éves korig; ennek megfelelően alakul a beosztás is. A kicsik esetében 5 gyerekre jut egy gondozónő, a nagyok esetében 8-ra. (...)
A beszoktatás eléggé eltér a magyartól, ahol heteken keresztül tart a folyamat. Itt első alkalommal egy órát tölt a gyerek az oviban, akkor ott lehetsz te is.
Ez persze nem úgy működik, hogy akkor fizikailag egy térben vagy vele és nézed vagy játszol vele, hanem fogják és berakják a csoportba, téged pedig beültetnek egy másik szobába, ahol ezer papírt kell kitölteni és a főgondozónővel pedig részletesen átbeszéltek mindent, ami a gyerekkel kapcsolatos.
Ez pont egy órán keresztül tartott, úgyhogy mire végeztem is, már vissza is kaptam a gyerekemet és vele együtt a feedback-et, hogy szuperül beilleszkedett a csoportba, következő alkalommal már 2 órára hagyhatom bent.”
A teljes írást itt találjátok még egy csomó érdekességgel, szerintem érdemes elolvasni.
HÍRMONDÓ
Miért vagyok még itthon?
„Önmagában azt, hogy még mindig itt vagyok, nem tekintem egyetlen hatalmas bólintásnak, hogy „igen, srácok, ez így rendben van”. De, ha mindenki elindul, amire – lássuk be –egyébként megvan a reális esély, akkor ki marad?” Ti mit gondoltok?
A magyar nők befolyásosabbak, mint az osztrákok
Elég meglepő elsőre, de egy tíz országot vizsgáló kutatás szerint a svédek után a magyar nők vannak a legnagyobb befolyással hazájuk gazdaságára. Éljenek a magyar nők!
Hol a legjobb külföldön dolgozni?
A dolgozók véleménye alapján szedték össze, melyek a legjobb munkahelyek az Egyesült Államokban és Európa több országában. Lássuk!
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek