Nyugodt szívvel mondhatom, páratlanul érdekes posztot olvashattok ma. Mindig is érdekeltek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményei, így Móni (kisrumpf) posztját gyakorlatilag szájtátva olvastam végig. Az 1956 után Írországban a magyar menekülteknek nyitott tábor története remélem, nem csak engem nyűgöz majd le és késztet elgondolkodásra – és persze főhajtásra is a 60 évvel ezelőtti forradalom hősei és áldozatai előtt.

„Egy poros, valószínűleg évtizedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágásokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja, a szervezet Merrion Square menti épületének alagsorában.

Igazából nem érdekelte, mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartózkodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egészről.

Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, és segítségével sikerült információt szereznem az Írországba érkezett ’56-osokról. (Most rákerestem, még mindig a Vöröskeresztnek dolgozik.) 1999-et írtunk, első éveimet töltöttem Írországban, még munka nélkül voltam, így ráértem bebuszozni a délelőtti találkozóra.

Apu, és jó pár évig én is, azon a Nyugat-Magyarországi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen dolgoztunk, amelyről 1956-ban 200 diák távozott Kanadába, oktatóik vezetésével, az ’56-os szabadságharc leverése után.

1989 után minden októberben lebicikliztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron-kőhidai börtön mellé, ahová egy gazos, nyurga fákkal teli részen jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait.

A sírok takarítása, virággal való díszítése, a gyertyagyújtás örökre egybefonódott az októberi megemlékezéssel. Hozzátartozott ahhoz a naphoz, éppen úgy, mint a záróakkordként hazafelé biciklizés közben, a város előtti meredek lejtő tetején lévő kocsmában megivott pohárka Jägermeister is.

Az egész „kutatómunka” egy cikkel kezdődött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást.

Némi internetes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Shamrock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor háborús árvákat hoztak Írországba Németországból.

Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörülmények. Vagyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tudomásom és a feljegyzések szerint - három évnél.

De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tudakozódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis érkeztek magyar menekültek Írországba, és őket a Limerick melletti Knockalisheen nevű, egykori katonai táborban szállásolták el. A táborra a Shannon reptér közelsége miatt esett a választás.

Az újságkivágások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid színeseket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt miből válogatnom. Feljegyzéseimet megpróbálom időrendi sorrendben ismertetni.

Segélyakció és túláradó lelkesedés

1956 novemberében a világ eseményeire kicsit jobban odafigyelő emberek nagy része felháborodással vette tudomásul, mit művelnek az oroszok Magyarországon (a másik fele a szuezi eseményekkel volt elfoglalva).

Az írek már az első baljós hírek után pénzgyűjtésbe kezdtek, a Relief for Hungary (Segély Magyarországnak) nevű segélyakció keretében: az egyetemistáktól a külvárosok úriasszonyain át, a templomokban, mise után, vagy a gyárakban mindenki igyekezett pár fillérrel hozzájárulni a gyűjtéshez. (Végül is több mint százezer fontot gyűjtöttek össze!)

Az ír diákok már november 9-én felvonulás keretében követelték az ENSZ közbelépését. Az International Refugee Association kérte Írországot, hogy segítsen a menekültek elhelyezésében, és a Cork Examiner nevű újság szerint John Costello taoiseach (miniszterelnök) november 7-én, Tullow-ban tartott beszédében már bejelentette a menekültek érkezését.

A segélyakció meghirdetése túláradó lelkesedést váltott ki az írekből. (Ezt a fajta lelkes segíteni akarást az írek ma is megmutatják minden egyes krízis alkalmával, legyen szó földrengésről, más természeti csapásról a világ bármely pontján.)

Hó elején már megérkeztek Bécsbe az első penicillint, kötszert, almalevet és sűrített tejet tartalmazó csomagok. Innen teherautókon vitték tovább a segélyt Budapestre. S amikor a felkelés leverése után az emberek nekiindultak a határnak, az írek – a Vöröskereszt svájci központjának kérése nyomán – felajánlották, hogy befogadnak 1000 menekültet. Végül is összesen csak 535-en érkeztek, több hullámban, Írországba.

„Mint a szélfújta falevelek”

Amire megérkeztek, az írek sietős munkával felújították ezt a fura nevű elhanyagolt tábort, és ha nem is első osztályú, de a kor viszonyaihoz képest elfogadható körülmények között szállásolták el a magyarokat. (Ne felejtsük el, az ötvenes években Írország igencsak szegény országnak számított, még álmodni sem mertek a manapság megszokottnak számító jólétről.)

A tábort hivatalosan november 27-én „avatta fel” az elsőként megérkező 55 magyar. A sárgás újságlapokról az általam már csak filmekből, régi fotókról ismerős, kopott, az ötvenes évek avítt divatja szerint öltözött emberek néztek vissza rám: például Sarkadi József, 23 éves budapesti gépszerelő, aki a felkelők oldalán harcolt; feleségével és 4 hetes kislányával menekült hazulról.

A menekültek érkezésének hírére összegyűlt helybeliek közül sokan sírva fakadtak a leromlott állapotú emberek láttán. A magyarok tompán fogadták az idegen nép túláradó érzelmeit. Ők már túl voltak a nehezén…

„Olyanok vagyunk, mint a szélfújta falevelek, de örömmel érkeztünk meg a katolikus Írországba.” – nyilatkozta egyikük. Korábban a Bécs melletti Eisenstadt városka gyűjtőtáborában az ír Vöröskereszt küldötte gyűjtötte össze azokat, akik hajlandók voltak idejönni.

Ezek a menekültek úgy tudták, hogy nem sokkal később majd tovább utazhatnak az úticélként általuk megjelölt Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Hosszas itt-tartózkodásra egyikük sem számított. Írországról nem sokat tudtak, egyedül Ladlaf Péter Pál 37 éves budapesti lakos hallott valamit erről az országról, de az ő ismeretei is hézagosak voltak.

Az első hetek

A 72 faházat több hullámban foglalták el az emberek. Másodiknak 37-en érkeztek: ismerősök találtak egymásra a táborban, a megható jeleneteket fényképészek örökítették meg. A kíváncsi ír riportereknek meséltek az odahaza átélt atrocitásokról.

Egy Károly nevű ember, aki egy vonatnyi menekültet vitt át az osztrák határon, korábban 11 évet töltött börtönben, mély nyaksebe láttán elrémültek az újságírók. A legtöbben nem adták meg teljes nevüket, féltek attól, hogy ha beszélnek, az otthon maradottak fogják kárát látni.

A rossz tolmácsolás sok félreértés forrása volt. A nyelvtudás hiánya okozta társalgási nehézségeket a Vöröskereszt által összeállított képes táblák segítségével oldották meg, később pedig heti tíz fontért tolmácsokat fogadtak.

Dr. Szövesffy József vezetésével önsegélyező szervezet is létrejött a táborban, afféle nem hivatalos tábori vezetőség, amely szavazással döntötte el az egyes kérdéseket. November 17-re már 161 magyar tartózkodott a táborban.

A táborbeliek viselkedése azonban lassan megváltozott. Az eufória, a megmenekülés okozta öröm hamar elült. Elégedetlenkedni kezdtek az egyhangú ételek miatt, nehezen viselték a nedves, nyirkos ír időjárást és legfőképp a tétlenséget.

Bármilyen munkát elvállaltak volna, de nem akarták őket kiengedni a tábor területéről. Nyilatkozatuk szerint akár takarítási munkára is elszegődtek volna, még a képzett szakemberek is, csak ne kelljen tétlenül lézengeniük a hideg, nedves tábori épületekben...

Amíg lehetett, idejüket nyelvtanulással töltötték, az asszonyoknak volt elég dolguk a mintegy 80 gyerekkel, de többre vágytak. A magyarok kedvét még tovább rontotta az is, hogy egy szívbeteg kisfiú az orvosok minden erőfeszítése ellenére meghalt a dublini gyerekkórházban, ahová állapota súlyosbodása után szállították.

Voltak, akik az ellátás minőségének számlájára írták a gyerek halálát – több zöldséget, gyümölcsöt követeltek, alighanem megunták az akkoriban még igen egyhangúnak számító ír ételeket…

1957 februárjában újabb csoportnyi menekült érkezett a táborba. Köztük volt egy Izabella nevű nő, aki férjéhez akart csatlakozni. Ő – a hátán a kétéves kisfiával – huszonöt kilométeren át vezette vak lányát a határon keresztül.

Ő még szerencsésnek tekinthette magát: kijutott az országból, s idővel férje munkát kapott a messzi Írországban, és ráadásul sikerült egymásra találniuk a sok szenvedés után.

Éhségsztrájk és előítéletek

A magyarok elégedetlenkedése hallatán az ír újságokban megjelentek a dühös hangú olvasói levelek: mit akarnak ezek a magyarok, talán bizony tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagytak hátra, hogy nem elég jó nekik az ír ellátás?

Az írek mélyen katolikus, békés, mindent kritika nélkül fogadó magyarokat vártak, a magyarok rövid itt-tartózkodásra, s közben munkalehetőségre számítottak.

A tábort felügyelő katonaságot a rendőrség váltotta fel, a tábor további működésének ideje alatt ők is maradtak a tábor felügyelői. A menekültek éhségsztrájkkal próbáltak tiltakozni a továbbutazásuk késleltetése ellen, amelyben 95 ember vett részt. Közülük 10 lett komolyabban rosszul, őket Limerick-ben, a Barrington kórházban ápolták felépülésükig.

Az éhségsztrájk után nem sokkal megérkezett egy amerikai bevándorlási hivatalnok, aki meginterjúvolta a menekülteket, hogy közülük hány jogosult az országba való belépésre a nyelvtudása, szakmai képzettsége és még ki tudja, milyen előírásoknak való megfelelés alapján.

Ez némi reményt nyújtott az elutazni vágyóknak, akik közül többen már hazavágyakoztak Magyarországra. Pickarczyk László feleségével, Júliával, és lányával, Máriával a munka nyomasztó hiánya miatt inkább hazautazott Budapestre, s velük tartott egy bizonyos Jászberényiné, aki maradni vágyó kamasz lányát, Olgát hagyta hátra. Összesen 9-en utaztak vissza Magyarországra a menekültek közül.

Az akkori újságok a menekültek mindennapjairól is részletesen beszámoltak. Nemcsak szenvedésről, elégedetlenségről, de örömteli eseményről is írhattak: a táborban ismerkedett össze két fiatal, Szatmári Ilona és Tenareka Sándor, akik 1957. augusztus 3-án házasságot kötöttek.

Míg fentebb említett édesanyja hazautazott, addig Jászberényi Olga maradt, és később, 1959-ben feleségül ment egy bizonyos (Cork-ból való) George Murphy-hez.

Persze, akárcsak egykor a nigériai és most a szíriai menekültek esetében, nem minden ír fogadta örömmel az idegeneket. Castleconnell faluban a helyi Vöröskereszt olcsón megvehetett volna néhány György-korabeli házat, amelyben elszállásolhattak-letelepíthettek volna jó pár magyar családot.

De a mintegy 300 lakosú falu megvétózta a tervet, annak ellenére, hogy sok ház üresen, elhagyatottan állt. Ki tudja, milyen előítéletek késztették a falu lakóit erre. A menekültek közül egynek-kettőnek lett volna munka a szakmájukban, de felvételüket, elhelyezésüket a magukét féltékenyen védő szakszervezet hiúsította meg...

Lassú beilleszkedés

Sokan közülük szerettek volna minél előbb továbbutazni az Egyesült Államokba, vagy Kanadába. De az előírások és a befogadó országok hezitálása nem gyorsították meg az elutazást.

1957. április végére a legtöbben már meghatározták, hová szeretnének tovább menni: a legtöbben az USA-ba kívánkoztak, később 17-en Argentínába utaztak a Vöröskereszt költségén, 10-en Angliát választották, 130 Kanadába vágyott.

Ez a szám természetesen folyamatosan változott, a később érkező csoportok miatt. Mindenki a napokat számlálta, mikor mehetnek már tovább? A hivatalok malmai lassan őröltek (már akkor is, ha menekültekről volt szó), és az első ember, Ákos Sándor szerelő, feleségével és 7 éves fiával csak 1957. április 30-án, négy hónapi tétlenség után hagyhatta el a tábort.

1958 márciusában még mindig 207-en tartózkodtak Knockalisheen-ben. Lassan, de biztosan kezdett kiürülni a tábor. Egyre érkeztek a bevándorlási engedélyek, aki akarta és tehette, el-hagyta Írországot.

Időközben a táborból végül is kikerülve több vállalkozó kedvű magyar család, vagy személy talált otthonra Írországban. Volt olyan család, akit egy Clare megyei falucska fogadott be, ahol a kivándorlás miatt megürült házat juttatta nekik az ottani pap.

Mások Dublinba kerültek, ahol például húsz ember Finglasban, Dublin északi részén kapott lakást, négy család pedig Ballyfermotban telepedett le. Alacsony bérű vagy ingyenes lakásokat kaptak, és munkához is jutottak.

Tudomásom szerint ők és leszármazottaik még ma is Írországban élnek, bizonyára részletesen tudnának mesélni azokról az időkről. A még táborban lévők közül sokan egy Clare megyei gyárban gyöngyfűzéssel kerestek heti 6 fontot.

1958. augusztus 26-ára már csak az az 50 ember maradt a táborban, akik semmilyen bevándorlási kritériumnak nem feleltek meg, akiket úgymond egy ország sem akart polgárának tudni.

A hatóságok hivatalosan is bejelentették, amiről addig csak pletykaszinten esett szó: hamarosan bezárják a tábort, amelynek fenntartása összességében 131 238 fontjába került az ír Vöröskeresztnek.

A tábor végnapjai

Még többen utaztak el, és december 15-én, a tábor előzetesen meghirdetett bezárásakor már csak egy hattagú család, és egy 16 éves fiú marad a táborban, de ők is csak azért, mert még nem tudták elfoglalni kijelölt írországi szállásukat.

Egy Palócz Erzsébet nevű asszony és Hilda nevű 11 éves lánya nem fogadták el a számukra Dublinban kijelölt lakást, mert nem volt benne az „igényeiknek megfelelő” tűzhely. Később egy modernebb tűzhelyes lakást ajánlanak fel neki Ballinacurrában, de azt sem bizonyult megfelelőnek.

Az asszony és lánya tiltakozva a tábor bezárása ellen, megtagadták a távozást. A tábor vezetősége – mi mást is tehettek volna? – kikapcsolta a fűtést, a villanyt, így akarván a hölgyeket, és a még ott tartózkodó hét embert távozásra bírni. 

Végül nagy nehezen nekik is sikerült megfelelő lakóhelyet találni, és a tábor – immár végleg és visszavonhatatlanul – 1959. február 2-án, rövid ceremónia után bezárta kapuit.

A hátrahagyott használati tárgyakat, takarókat, szegényes bútorokat később a Vöröskereszt javára végzett aukción Limerickben árverezték el. Nem sokkal később a tábor egykori lelkésze, Kiss Gábor (már új parókiájából, az Ohio-beli Courtland-ből) köszönőlevelet küldött a Vöröskereszt által kijelölt táborvezetőnek.

A tábor megbízott ügyintézője, E. Murphy, 1958. december 15-én az alábbiakat nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy mire emlékszik leginkább a több mint két éves ténykedéséből.

„A megérkezésükkor a magyarok között uralkodó tömeges hisztériára; a később Magyarországra visszatérő agitátorok által használt taktikára, és arra a borzalmas négy napos éhségsztrájkra, amit tévedésből tartottak a magyarok. Azt hitték, magukra hagytuk őket, elfeledkeztünk róluk, és egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet a helyzetükre. Ostoba következménye volt ez a tömeghisztériának, elkerülhető lett volna. De a legnagyobb benyomást rám az októberi felkelés első évfordulója tette. A férfiak és nők órákon át sírtak, dalokat énekeltek a magyar zászló előtt. Ezekre emlékszem legjobban. De most csak ki szeretném aludni magamat.”

Akárcsak Murphy úr, az írek is némi megkönnyebbüléssel vették tudomásul a tábor bezárásának hírét. Hiszen a menekültek sorsa megoldódott, a feladatot elvégezték, mindenki új hazára talált, akár Európában, akár a tengeren túl, és az ír Vöröskereszt (ismét) egy jól végrehajtott akciót tudhatott a magáénak – még a kellemetlenségek ellenére is.

Az itt leírt eseményeket még részletesebben ismerteti az Írországban élő magyar író, Kabdebó Tamás néhány éve megjelent könyvének (Ireland and Hungary) 6. fejezete, amely ugyanezekre a forrásokra, valamint személyes ismerőseinek beszámolóira támaszkodva számol be az írek reakcióiról, a lapokban megjelent tudósításokról, és a tábor életéről.

Irodalmi formában pedig a városunkban született Mark Collins dolgozza fel a témát, Stateless c. könyvében. Anyai nagyszülei magyarok, akik menekültként érkeztek az országba 1956-ban.

Az érdeklődők pedig cikkmásolatokat találhatnak a Limerick Leader c. újság archívumában.” (A nyitókép is erről az oldalról van – Határátkelő)

HÍRMONDÓ

Már az építőipari cégek harmadánál nincs elég ember

Akadt olyan kivitelező cég, amelyik paravánt húzott az épülő ikerházak elé, hogy az ott dolgozó szakembereit ne tudják elcsábítani az utcáról a konkurens vállalkozások. A Monty Python meg zokog.

Két dologhoz ragaszkodik a magyar kormány

A magyar külgazdasági és külügyminiszter el tud képzelni egy speciális, testreszabott Brexit-alkut a britek és az EU között. Az angliai magyarok esetében viszont két dologhoz ragaszkodik.

Minden harmadik házasság vegyespáros Ausztriában

Ausztriában valamivel több, mint 44 ezer házasságot kötöttek tavaly, ezek közül minden harmadik esetében az egyik fél külföldi volt. A vegyesházasságok valamivel népszerűbbek az osztrák férfiak, mint a nők körében. De melyik a kedvenc ország?

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.