Mese lenne a mai poszt? Egyáltalán nem az, hanem a valóság, a külföldre költözés nehézségeivel, az árakkal, fizetésekkel, és persze a beilleszkedésekkel. Szerzőjét, Wien74-et kommentekből ismeritek, most jöjjön a története is. (Köszönöm a képeket is!)
„Zelk Zoltán gyermekkorom legszebb meséinek, verseinek szerzője. Tőlem ugyan lekommunistázhatták, akkoriban ezt úgysem értettem. Csak annyi számított, hogy nekem, rólam szóljon a történet. Szerintem ezzel nem voltam egyedül.
Megunhatatlan a Három nyulak meséje, de a Nem érem el a kilincset című verset is kismilliószor elszavaltam már. Azt azért nem gondoltam volna, hogy most, jó pár évtized elteltével újra rábukkanok egy nekem szóló mesére (a teljes mese itt olvasható.)
Mert bizony világgá ment a porszem. Jelen esetben én. Megelégelte a sok kakaskodást, összecsomagolta a családját és új életet kezdett. Sokak szerint könnyűt és egyszerűt.
Nyilván, hisz mi sem egyszerűbb, mint hogy anya, apa, egy kiskamasz és egy nagykamasz a feje tetejére állít mindent és országot vált. De sokszor megkaptam! „Ugyan, neked ott könnyű!” vagy a másik kedvencem: „Akkora fizetésből úri dolgod van”.
Itt és most szeretném elejét venni a fenti okoskodásoknak, inkább adok némi támpontot a piszkálódó otthon maradóknak, hátha elfogadható magyarázatokkal tudok szolgálni. Bár kétlem, mert ugye kis hazánkban mindenki mindent jobban tud, így ezt is, teljesen mindegy, hogy a kritizáló járt-e (vagy uram bocsá’ élt-e) a nyaralós egy hetén kívül más országban.
Ki lehet próbálni
Jöjjön hát az első tipp: ki lehet ám próbálni! Irigykedés és beszólogatás helyett. Nem kell hozzá sok: egy kis bátorság, akaraterő, vállalkozó-kedv, nyitottságra való hajlam, alkalmazkodó-készség és nem kevés indulótőke.
Ja, némi nyelvtudás sem árt. És persze egy, de családosként inkább kettő munkahely. Minden megvan? Akkor indul a mandula! Meg a költöztetős autó. Máris lehet megtapasztalni ezt a laza életet! Dobozok a furgonban, batyu a háton és nyakunkon a tavaszi szünet. Idegenben.
Otthon már megvolt a milliónyi kijelentkezés (NAV, TAJ, lakcím, iskola, jegyző stb.), eztán következik kint szintén ezerféle bejelentés (adó, társadalombiztosító, önkormányzat, bank, iskola, egyesületek stb.).
Majd jön a beilleszkedés, a bizonyítás, hogy igenis minden megoldható. Ismerősök, baráti segítség vagy helyben lakó nagyi nélkül is. Még szép! Pár áthüppögött éjszaka után.
Egy jól működő világ fogaskerekei
Először apró lépésekkel haladunk. Komoly sikerként könyvelem el, ha a felsőfokú német tudásomat sutba vágva a helyi nyelven karattyoló bolti dolgozóval szót tudok érteni vagy, ha az iskola bejáratánál ismerős anyukába botlok.
Amikor a helyi hatóságoktól, emberektől támogató szavakat, hova tovább jogi segítséget (!) kapunk, mert ez itt teljesen magától értetődő. Szintén örömmel tölt el, amikor fiam ügyesebben közlekedik már Bécsben, mint Budapesten és lányom szülinapi bulijára nyolc különféle nemzetiségű barátja érkezik, akik a kilenc évesek lelkesedésével „bontják le” a nappalinkat pár óra leforgása alatt.
Sebaj! Csupa mosolygó, jókedvű gyerekeket látok magam körül. Begyorsítunk. Jön egy kávé-meghívás is a szomszédból. Később már pro és kontra elemezzük a helyi politikai életet egy iskolástárs anyukájával.
Jól esik egy közös ebéd az új kollégákkal. Vagy épp egy családi vacsora a falu közkedvelt éttermében – törzsvendégként, mosolygós, kezet rázó tulajdonossal. Ez már a célegyenes lenne? Talán. Mindenesetre megnyugtató látni, hogy lassan egy jól működő világ apró fogaskerekeivé válunk.
Pénzügyek
A fizetés témakör már picit kényesebb. Senki nem szereti, ha turkálnak a zsebében. Én sem. Ettől függetlenül mindenki tudni véli a pontos összeget, illetve azt a pénzhalmot, aminek a tetején mi csak ülünk. Illetve jobb esetben költjük. Vagy az otthoniak olvasatában: szórjuk.
Szögezzük le: két átlagfizetésről beszélünk. Egyikünk sem neves IT szakember, nem agysebész vagy atomfizikus. Nyilván az itteni fizu legalább a duplája az otthoni bérnek, de a költség oldaláról azért sokan elfeledkeznek.
Honnan is tudhatnák, ha a Lajtán túli átruccanáskor csak annyit lát a nép, hogy a Billában hasonlóak az árak, mint Magyarországon. Meg a benzinkutakon is. De a helyi élet nem csak kenyérből, tejből, meg gázolajból áll. Hanem például autóbiztosításból meg gépjárműadóból.
Számszerűsítek: otthon egy családi autó után kb. 48.000 Ft-ot fizettünk éves szinten. Itt 1.350 €-t. Az átszámolgatástól megkímélek mindenkit. Elég annyi, hogy ez majdnem tízszeres szorzó.
(Alternatívaként persze lehetne fű alatt mászkálni magyar rendszámos autóval, vagy „okosba” megoldani és átíratni anyós nevére, de többek között pont ez a mentalitás üldözött el magyarhonból.)
Vagy említhetném lányom napközijét, ami havonta 200 €, az otthoni kb. 8.000 Ft-os sárga csekkes ebédbefizetéssel szemben. Ez csupán nyolcszoros. Egy egyszerű hajvágás 30 €. Egy négyszemélyes vacsora közel 100 €.
És jöjjön a legjobb: a lakásbérlés. Otthon saját tulajdonú házban laktunk, itt viszont több mint 1.000 (!) €-t fizetünk egy 100 m2-es lakásért. Hogy miért ekkora? Mert nyilván nem akartunk rosszabb körülmények közé érkezni, mint amit otthon hátrahagytunk. De ennek ára van. Mint ahogy annak is, ha valaki nem mobil és az élete során felépített házát, életét nem adja (f)el.
Egy saját kis Osztrák-Magyar Monarchia
Mindenkinek szíve-joga a saját szájíze szerint dönteni. Csak ne ítélkezzen! És ne ossza az észt látatlanba! Főleg, ha a másik oldalról halvány fogalma sincs. Igen, jól élünk. Nem pedig csak túlélünk. De hogy ez könnyű és egyszerű lenne, azt semmiképp sem mondanám.
Mert lehet, hogy szép autóval járunk, de tettünk is érte. Sőt pontosan azt a márkát vezetem, amiről mindig is álmodtam, de végül is a saját életem az álmaim valóra váltásáról kell, hogy szóljon. Ezért is vágtunk bele. Hogy kipróbáljunk egy másik lehetséges utat.
Bevallom, élvezem, hogy sikerült egy saját kis Osztrák-Magyar Monarchiát felépíteni magunk köré. Újra összekapcsoltuk a két országot. És újra működik. Ezt a kétszázötven kilométert meg könnyedén áthidaljuk, ha épp akarjuk.
Ezzel nem vagyunk egyedül. Sok ismerős követi ezt az elvet és világpolgárként elsősorban európainak vallva magát több helyen is remekül elboldogul. Idekint. Vagy odaát. Itthon vagy otthon. De semmiképp sem hontalanul.
A mese végén a porszem követőkre lel: az ágról szakadt vadkörtére, a fénylő aranyalmára és a többiekre, akik elkísérik (a párhuzamot az egyéni fantáziára bízom).
Majd, hogy, hogy nem, egyszer csak visszaérkeznek oda, ahonnan elindultak. Megerősödve, összefogva. És a Kiskakas akkor már nem olyan nagyhangú, mert megijed a sokszínű és bátor kis csapattól. El is bujdokol messzire. A hazatért porszem pedig boldogan él milliónyi társával. Zelk Zoltán legalábbis így képzelte.
A saját történetünket viszont mi magunk írjuk. Lehet, hogy már csak egy-két éve van a Kiskakasnak, de nem ez motivál. Sokkal inkább a gyerekeim jövője. Vagy, hogy ne legyek ennyire fennkölt: az, hogy jól érezzük magunkat. Itt és most. Irigykedés és rosszallás nélkül. Egy Wiener Melange mellett...”
HÍRMONDÓ
Mire számíts határátkelőként Ausztriában?
Ha már Ausztriában járunk: az országban fontos tényező a származás a lakhatási körülmények esetében. A bevándorlóknak körülbelül egyharmaddal kevesebb élettér áll rendelkezésükre, mint a született osztrákoknak. Részletes (és elgondolkodtató) adatok itt.
Ahonnan másfél magyarországnyi ember ment el
A hivatalos adatokat akár néggyel is meg lehet szorozni, hogy a valós szám kijöjjön, avagy így húzott el Oroszországból sok millió ember.
Egy falu, amit menekültek mentettek meg
Az ezredfordulón a dél-olaszországi Riace gyakorlatilag elnéptelenedett, mert az emberek vagy északra, vagy külföldre költöztek a munka és a jobb élet reményében. A polgármesternek támadt egy ötlete, nézd meg fotókon is, mi lett belőle.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelöléséve
Az utolsó 100 komment: